Ilyen fokú készenlétet nem lehet elvárni senkitől. Ugyanis bármi van, az Igazgatónak kellett berohannia. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mintha lenne a városban egy tűzoltó, akinek minden tűzhöz ki kellene mennie. Szegény ember egy pohár sört sem tudott meginni évekig, hátha menni kell. A rendelkezésre állás számonkérésének egyik eszköze a Teszkó által biztosított mobiltelefon volt. A készülékeket elvileg csak az áruházban használhatták a dolgozók, arra, hogy egymással kommunikáljanak. Távozáskor le kellett adni a megfelelő személyzetnek. Igen ám, de az igazgatók nem adták le, nekik haza kellett vinniük. Pontosan azért, hogy bármikor riaszthatók, bevethetők legyenek. Ez az állandó készenlét lassan felőrölte az idegeket, amin nem is nagyon lehet csodálkozni. Az Igazgató egy rendes csóka volt, nem csak magának, de az embereinek is igyekezett fizetésemeléseket kiharcolni. A nagyobb pénzek helyett azonban elkezdte a Teszkó kirugdosni a biztonságiakat. Biztos, ami biztos, akit kirúgnak, az már nem pofázik mindenféle pénzekről. Pár igazgatónak is lába kélt egyik napról a másikra. Az Igazgató ekkor már infarktus közeli állapotban volt és családja is komoly szankciókat helyezett kilátásba a későbbiekre, ha addig még kibírja élve. Ekkor ment a kereset a bíráságra. Kirúgni így nyíltan nem akarták, vagy nem merték, vagy nem tudták, habár az utóbbi felvetéssel kapcsolatban rögvest kétségeim is támadtak, ahogy leírtam. Ellenben mindenféle aljas, hátulról és alulról jövő trükkel próbálkoztak. Fegyelmi ügyek, megpróbálták rajtakapni valami stiklin, megvádolták, hogy összejátszik a vagyonőrökkel a lopásokban, még az egyik női kollegájával is összehozták. De az Igazgató nem hiába volt dörzsölt fickó, még akkor is képes volt higgadtan figyelni a dolgokat, amikor a vérnyomását már a Guinness bizottsággal lehetett volna hitelesíteni. A hiba az volt, hogy pont azokkal a módsze­rekkel akarták öt bemártani, amiket saját maga talált ki és alkalmazott sikerrel. Odáig jutott a dolog, hogy már táskát sem vitt az áruházba és többször kérte, hogy ellenőrizzék a ruháját. Az országos biztonsági igazgatót is fel akarta hívni, de szimp­lán megtiltották neki, hogy ezt megtegye. Azt persze tudta, hogy ez így nem sokáig lesz tartható. Egyik nap, amikor már végleg ráébredtek, hogy ezt az embert nem fogják tudni fegyelmivel kirúgni és kínos is volt, hogy perben állnak az egyik aktív igazgatójukkal, kitalálták, hogy átszervezésre hivatkozva áthelyezik őt egy másik munkakörbe. Ez egy féle pénzzel járó, egy lépcsővel lejjebb besorolt munkakör lett volna. Tudták, hogy nem fogja elfogadni. Nem is fogadta el. A per azóta is tart.

Teszkó testvér figyel téged

Ígértem, hogy ejtek szót a nem vagyoniról. Most persze ez így elég hülyén hangzik, hogy ilyen jogi fogalmakkal dobálózom, én, aki eddig főleg használati utasításokat olvasott, de higgyék el, nekem is úgy mondták! Nos, a nem vagyoni kártérítés azt jelenti, hogy nem az elmaradt pénzért kell fizetnie az alperesnek (Teszkó) hanem valami más genyóságért. Ez pedig nem volt más, mint az operátorok szobájába szerelt megfigyelő kamera. Ez ugyebár nem igazán szabályos dolog. Az, hogy az áruházban kamerák működnek ismert és elfogadott tény. Fel is hívják mindenkinek a figyelmét arra, hogy ha óvatlan zacsi igazításba kezd, vagy a tanga seggpántját akarja kirángatni a farpofák közül, akkor számolni kell azzal, hogy valaki fönt vigyorogni fog. Ez a figyelmeztetés azonban csak és kizárólag az eladótérre vonat­kozik és vonatkozhat, nem pedig a munkahelyekre. Ahhoz a dolgozók beleegyezése kell. Ez meg nem volt meg. Az Igazgató még operátorként arra ment be az egyik nap, hogy egy kamera figyeli. Kérdezte miért: mondták, hogy az őrzőket is őrizni kell, mert soha sem lehet tudni, ugyebár. Ezzel kapcsolatban egy kettest kellene pengetnie a Teszkónak millióban számolva. Igaz, hogy állati szar lehet úgy dolgozni, hogy az ember tarkáját egy kamera figyeli, de az Igazgató tárgyilagos ember, annak ellenére, hogy munkajogi szempontból ez egy kérdéses intézkedés volt - mármint a kamera felszerelése - a haszna azért meglett. Mondjuk ehhez egy egypálcás majom biztonsági is kellett, aki lebuktatott egy komplett bűnszervezetet. A dolog úgy esett, hogy egy szabadnapos operátor bejött és kikapcsolta az operátori helyiséget figyelő kamerát. Ezt ne úgy képzeljék el, hogy valami kreatív megoldással élt a figura... nem. Fogta magát, odahúzott egy széket a kamera alá, felállt rá és kitépte a kábelt a falból. Miközben a kamera, egészen az utolsó pillanatig mindent rögzített. Nem volt nehéz felgöngyölíteni az ügyet, csak meg kellett nézni, hogy abban az időszakban, amíg az operátori helyiséget figyelő kamera ki volt kapcsolva, mi történt a többi kamerával. Három napnál nem vett többet igénybe, mire a hat fazonra le tudtak csapni, akik kocsi szám pakolták ki az árut. Három vagyonőr és három operátor volt benne. Plusz a figura, aki kikapcsolta a kamerát, hogy a stikában behozott dobo­zos sörét meg tudja inni. Nem tudom, de sejtem, hogy szépen megköszönték neki a közreműködést a bajtársai. Távol álljon tőlem, hogy hasonló esetekre ötleteket adjak az ex-kollegáknak, de ehhez a bizniszhez elég lett volna egy képet rögzíteni az operátori helyiségről, amit egy hordozható DVD lejátszóról beadnak a kamera valós képe helyett. A szép az egészben, hogy a technikai megoldás összes hozzávalóját egy ötéves gyerek is két perc alatt lopja össze a Teszkóból. Ha már! Itt kell elmeséljem azt a sztorit is, amivel kapcsolatban pár dolgot már felvillantottam a könyv ajánlójában, vagy kedvcsinálójában, nevezzék, ahogy akarják. A Teszkó előszeretettel használ titkosszolgálati eszközöket is, amelyekről maguk mit sem tudnak, hiszen azok titko­sak, ugyebár. Én a magam részéről - ismervén a vagyonőrök szellemi kapacitásának végső határait - maximum azt tudtam volna elképzelni, hogy egy ballonos figura, az arca előtt egy Teszkó akciós katalógussal (amin két lyukat vágott a szemének) figyeli a gaz rudievőket és kólaivókat. Meg kellett döbbennem, mert korántsem erről volt szó. A Teszkó több áruházában ugyanis rejtett kamerákat szerelnek fel. És ez most frankón nem városi legenda, vagy PR duma. Nem olyan, mint a reggeli rádiós traffipax jelentések, ahol annyi helyszínt mondanak be, amennyire tuti, hogy nem lenne elegendő a zsaruk sebességmérő eszközparkja. Csak azért, hagy maguk lassabban menjenek... Mindegy. Szóval a sztori valós, rejtett kamerák figyelik a vásárlók, de főleg a dolgozók minden mozdulatát. Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a vezetők nem magukra kíváncsiak, hanem a munkatársakra. Ezért van az, hogy több polcszerkezetbe, vagy álcázott füstérzékelőbe építettek be gombkamerákat. Nem hiszem, hogy ennek a ténynek különösebb figyelmet kellene szentelniük, hacsak nem akkor, amikor egy jóízűt szeretnének az egyszerűbb lelkületű vásárlók fikázni. Ha már a biztonsági kameráknál tartunk, elárulok pár titkot, amiket az Igazgató megosztott velem. Előrebocsátom, hogy a későbbiekben sem szeretnék azokra a vádakra reagálni, amelyek szerint tanácsokat adok leendő tolvajoknak. Eszem ágá­ban sincs, tényleg nem rajtam múlik, hogy ki mire használja az információkat. Van, aki szórakozik rajta, van, aki meg akar belőle élni. Így megy ez. Szóval a kamerák. Egy kisebb méretű áruházban - mint amilyen az Igazgatóé is volt - hatvan kamera figyeli a vásárlók minden mozdulatát. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lehetne trükközni, de mindenesetre erősen megnehezíti a tolvajok dolgát. Első látásra.

Tanácsok kezdő tolvajoknak

A hatvan kamera mozgatása emberfeletti képességekkel megáldott operátorokat kíván. A következő a helyzet ugyanis. Figura ül a monitorszobában és figyeli a hat monitort, amin a kamerák képeit megjelenítik. Ujjai a gombokon és a joystikon. Ezekkel vált képet az egyes kamerák közt, mozgatja azokat és fókuszál. Namost! Lopós ember bejön. Azt, hogy miként lehet kiszúrni egy potenciális tolvajt, már leírtam az első könyvemben, nem akarom tovább rontani a Teszkós ex-kollegák elfogási statisztikáit. Szóval lopós ember bejön, rutinos operátor kiszúrja és elkezdi követni. Bemegy a jóember mondtuk a tisztítószerekhez. Kamera veszi a képet. Ahogy a figura eléri a sor végét, ott kétfelé fordulhat. Attól függően, hogy merre megy, más-más kamerával lehet venni a képet. És ez így megy folyamatosan, amíg az operátor el nem veszíti az érdeklődését, vagy meg nem fogják a tolvajt. Fejből kell tudni, hogy melyik kamera hol van, hányas a száma, merre néz, mit lát és melyik kamerák következnek utána, ha át kell adni a képet. Mindeközben még fókuszálni is kell, zoomolni, és rettenetesen koncentrálni. Közben persze jönnek a hívások az eladótérből, ha valaki gyanúsat lát. Idős néni a tejtermékeknél joghurtot iszik. A mindenségit neki! Kamera vált, néni behoz a képbe, de már nincs ott senki. Közben egy fószer rágyújt egy doboz sörre az italoknál, egy másik zsebre vág egy memória­kártyát a műszaki osztályon, egy fiatal csóka pedig széttépett szoftveres dobozokból gyömöszöl cédéket a farzsebébe. Kamera vált az eddig követett kék dzsekis zsebes gatyás gyanúsra. Akiről kiderül, hogy semmi gonoszat nem akar elkövetni, mert már megy is kifelé. Közben a raktárba megjött egy kamion unikum, aminek a fele fent maradt, de sebaj, mert sikerül tetten érni egy négygyermekes kismamát, aki a vörös fejjel üvöltő hároméves legnagyobbat csak egy Teszkós kifli csücsökkel tudja lenyugtatni. Ami ugyebár jó nagy bűnözésnek minősül. Szóval az operátorok élete sem fenékig tejfel. Iszonyatosan sok helyre kell figyelni (pontosan hatvanra) miközben ennél sokkal kevesebb képet lát, és minderre egyedül van. Gyakorlatilag ki lehet jelenteni, hogy a tolvajokat csak véletlenül tudták megfogni, és ez nem csak a kis vidéki áruházakra igaz, hanem a mega-giga pesti boltokra is. Azaz a belépéskor már eldől, hogy kit fognak követni fentről a vigyázó szemek. A rutinos az operátor, ki tudja szúrni a potenciális tolvajt, de egy időben abból is csak egyet. A kevésbé rutinos biztonsági azonban nagyon hamar el tudja veszíteni akit követ, egysze­rűen azért, mert nem tudja, hogy melyik kameráról melyikre kell váltani. Ezért a cikk-cakkmozgás, a kiszámíthatatlan közlekedés sokat tud segíteni egy tolvajnak. Hirtelen kell befordulni, utána gyorsan vissza, vagy megállni, majd más irányba továbbindulni. Persze ezt sem szabad túlzásba vinni, mert nincs gyanúsabb egy ide-oda pattogó vásárlónál. A másik a ruha. Az operátorok általában jó megfigyelők, de ők is csak emberek, így természetesen egy vásárlónak elsőre a legszembetűnőbb tulajdonságára fog fókuszálni. Ez lehet egy feltűnő színű ruha, vagy kabát, megkü­lönböztethető hajforma, vagy szín, különös kiegészítők, csakúgy, mint fejhallgató, sapka, esernyő, nagyobb táska, ilyesmik. Szóval, ha maguk lopni akarnak, akkor jó ötletnek tűnik egy lila dzsekiben, neon zöld sapkában és hátizsákban bemenni, majd ezekből néhányat elhagyni útközben. Innentől már új embernek számítanak az operátor szemében. A legtöbb nyomot így lehet elsikálni. Sokan eleve erre utaznak. Bemegy egy csoport, akik már eleve külön érkeznek. Mintha nem is ismernék egymást. Az egyikőjük feltűnő ruhában van, olyanban, amire azonnal ugrik a kamera. Bő dzseki, vagy kabát, zsebes gatya, kapucnis pulcsi, napszemüveg. Elkezd feltűnően viselkedni. Lassan megy, nézegeti a kamerákat, szinte céltalanul lődörög. Ez mind vörös posztó az operátornak, aki még örül is, hogy milyen szemfüles volt. A csali csávó addig húzza az operátort magával, amíg a haverok össze nem pakolnak és le nem lépnek. Innentől meg lehet kimenni egy kápéban fizetett kiflivel, oszt annyi. A rutinos tolvaj arra is igen hamar rájön, hogy soha nem szabad ott pakolni, ahol az ember lop. Mit értek ez alatt? Ha valakinek egy üveg viszkire fáj mája, akkor azt ugyebár leginkább az égetett szeszeknél találja meg. Ezt a részleget figyelik a legjobban, ide időről időre visszakapcsol az operátor. Ugyanez a helyzet a műszaki osztállyal. Nem kell túl rafkósnak lenni ahhoz, hogy az ember belője a tolvajok slá­gertermékeit. Szóval pia és kütyü: a jóember, aki a viszkire utazik és okos, az simán lepakolja az üveget, beteszi a kosárba és megy tovább vásárolni, mintha egyéb dolga sem lenne. Útja egészen a háztartási osztályig tart. Itt csak egy kamera figyel, az sem fókuszálható és nem is mozgatható. Ennek az az oka, hogy a kockázati elemzések során a szakértők elenyésző esélyt láttak arra, hogy valaki egy vileda vödörrel, vagy egy gyökérkefével akar meglépni az áruházból. Ez az alibi kamera alig lát valamit. Ezért van az, hogy az anyag átpakolások ezen a területen esnek meg. Kosárból táská­ba, vagy bugyiba, vagy akárhova. A sztorihoz tartozik, hogy az Igazgató többször is ágált a Teszkó egyes osztályainak együttműködése mellett. Többször is megtörtént ugyanis, hogy az okosan felszerelt ás rafkósan pozícionált biztonsági kamerák elé a marketing osztály széles és hosszú reklámtáblákat szerelt, tökéletesen kitakarva a látható képet. Megesett, hogy azt az információt, miszerint az esőkabát csak 398 forint, pár digitális fényképezőgép bánta, mert a tolvajt sem kell félteni, pontosan tudták, hogy mely kamerák mit látnak és mit nem. Ezeknek a reklámtábláknak az éjszaka folyamán kelt lábuk és jutottak dicstelen sorsra a tömörítő gépezet torkában. De ez csak az egyik eset volt. Az is többször megtörtént, hogy gázzal töltött lufikat eregettek fel valami ünnepség alkalmából a kamerák optikája elé. Pedig az, aki látott már ZS kategóriás amerikai bankrablós akciófilmet az tudhatja, hogy ez egy nagyon régi és nagyon gagyi trükk. A különbség itt csak az volt, hogy maguk az alkalmazot­tak lehetetlenítették el a biztonságiak munkáját.

Azt már csak adalékként jegyzem meg, hogy a biztonságiak sokszor ravaszkod­nak az egyes kamerák felszerelésénél, beállításánál. Sok áruházban például a próbafülkékbe is belátnak a monitorszobából. Ez főleg akkor érdekes, ha csinosabb hölgyek öltözködnek, de fogtak már fiatal párt is, akik egy pásztorórára mentek be a Teszkóba. Bevittek pár ruhát, megtörtént az aktus, majd a gazdaságos göncöket használták törölköző gyanánt. Ismerik a véleményemet ezekről a ruhákról, nem mondom, hogy jobbat érdemelnek ennél a funkciónál, de a biztonságiak mégis felhúzták magukat és kifizettették a gyerekkel a spermás Cherokee-t. Ezt most ne vegyék piszkálásnak, vagy okoskodó tanácsosztogatásnak! Fenéket! Az, aki a Teszkóba jár dugni, eleve hülye kell, hogy legyen. Vagy valami olyan perverzióval lett kibélelve, amibe nem is szeretnék belegondolni.

Cukros maffia kabáról

A kamerás részhez tartozik a Kabai roma cukormaffia elrettentő, de tanulságos esete is. Köztudott, hogy Kabán volt egy cukorgyár, ahonnan rejtélyes okoknál fogva egy csomó romát kirúgtak. A hirtelen földönfutóvá vált munkások, akik nem igazán tudtak mit kezdeni magukkal, elhatározták, hogy szőnyegbombázás jelleggel elárasztják az ország különböző Teszkó áruházait, hogy az ott felhalmozott árumennyiségből egészítsék ki megcsappant jövedelmüket. Az Igazgató már több kollegától hallotta, hogy van ez a csoport, akiket egyszerűen csak Kabaiaknak aposztrofáltak a körlevelek, és akik előszeretettel látogatják az áruházakat és főleg röviditalokra specializálták magukat. Már az Igazgató áruházában is felkészültek a látogatásukra, de különösebb óvintézkedéseket nem tettek. Egyik nap beállít a banda, akiket a hevenyészett személyleírás alapján szinte azonnal sikerült beazonosítani. Három nő és egy férfi. Már a parkolóban kiszúrták őket, így az operátor azonnal rájuk tudott állni, ahogy betették a lábukat az épületbe. Bár egy kocsival érkeztek, mégis külön jöttek be. Azonnal szétszóródtak, egy részük egyenesen a kritikus hely felé tartott, oda ahol a szeszesitalokat tartották. Volt ízlésük a romáknak, mindezidáig csak Vilmost és unikumot vittek. A kamera hamar elvesztette őket, és mire újra meglettek a Kabaiak, már kifelé tartottak. Nosza, rohantak rájuk a biztonsági őrök és elkapták mind a három nőt, a pasas kirohant és elhúzott a kocsival, biztos, ami biztos. A három asszony villámgyorsan a biztonsági helyiségben találta magát, ahol az őrök éppen nekikezdtek volna a jegyzőkönyv felvételéhez, amikor borult a bili. A Kabai nők iszonyatosan felhúzták magukat, hogy mit képzelnek az őrök, nem lopni járnak ők ide. A végén, hogy nyomatékot adjanak érveiknek egy perc alatt lehányták magukról a ruhát. Nézzék, én nem tudom, hogy ki mire indul be, a mai világban már nem lehet csodálkozni semmin, de három anyaszült meztelen, öreg, kövér, visító roma asszony látványa elő tud idézni olyan súlyos sokkot, hogy arra már egy szarabb biztosítás is komolyan fizet. Az őrök abban a pillanatban kikapcsolták a kamerákat. Egyrészt a későbbi bonyodalmak elkerülése végett, másrészt mert nem akarták, hogy a kollegák esetleg úgy járjanak, mint a KÖR című film tini szereplői, akik mind meghaltak, amikor megnézték azt a bizonyos videofelvételt. Mindegy. Pucér romákon nem találtak semmit, a testüregekre is kiterjedő motozástól eltekin­tettek, hiszen a szóban forgó keresett holmi literes Unikum volt... Nem akarok olcsó poénokat puffogtatni, úgyhogy nem mesélem el azt a rasszista viccet, ami idevág és az a poénja, hogy dinnye. Asszonyok még hőzöngtek egy kicsit, felvették mind a száz szoknyájukat és elhúztak. Az Igazgató azonban dörzsölt csávó volt, sejtette, hogy nem akkor találkozott velük utoljára. Akkor már digitális rögzítés volt az áruházban, a képeket ki lehetett merevíteni így remek képeket lehetett nyomtatni a gyanúsítot­takról. Ki is került a visító nénikről a kép a biztonságiak elé. Ennek az elővigyázatos­ságnak köszönhették, hogy amikor másodjára is bejöttek a Kabaiak, többen azonnal kiszúrták őket. Ekkor már komoly ügy volt a dologból, országos szinten annyi Ukker fogyott lopósba, amennyi négyszáz neoplán busznyi német turistát ki tud ütni. Meg kellett őket fogni. De nem úgy, mint legutóbb. Ha nem találnak náluk semmit, akkor nem tarthatják ott őket, nem hívhatnak rendőrt, és minden kezdődik előröl. Ha meg újfent lehányják magukról a ruhát, akkor az ügyeletes biztonsági őr tuti, hogy vég­leg elveszíti a látását. Ez rizikós biznisz volt, mert gyakorlatilag hagyni kellet, hogy lopjanak és kockáztatni, hogy esetleg kijutnak az áruházból. Akkor meg az Igazgató szorul. Mindenki keményen be volt szarva, de kockáztatni kellett. A biztonságiak minden tartalékenergiát a hátsó védőpajzsokra összpontosítottak és lélegzetvissza­fojtva várták, hogy elkezdjenek pakolni a Kabaiak. Vagyonőr ennyire még tán soha nem várta, hogy pár Unikumnak lába keljen. Nem kellett sokáig várni, a kettéoszlott csapat (most két nő volt és egy férfi) egyik része az ágyneműkhöz ment, és telepakolta a kocsiját paplannal és párnával. Majd odamentek az italpulthoz és elkezdték lekap­dosni az üvegeket. A sok pia ment szépen a dunyhák és vánkosok alá. A kocsit toló pár, a banda egyik női és férfi tagja ezután az emlegetett háztartási részleg felé vette az útját. Az a biztonsági, aki nem tudta, hogy kit kell keresni simán elment volna mel­lettük. Teljesen normális párnak látszottak, akik történetesen ágyneműért tértek be a Teszkóba. Ekkor jött velük szembe a másik nő, akivel együtt érkeztek. A kamera egy pillanatra elveszítette őket szem elől, mert persze, hogy tudták hol a holttér. De tényleg csak egy percre, mert utána a pár már jött is ki a polcok mögül. Azt ők is tudták, hogy ha sokáig állnak, gyanúsak lesznek. Az Igazgató csak annyit vett észre a monitoron, hogy már sokkal kevésbé domborodik a paplan. Rögtön beküldte az embereit, hogy fogják el a roma párt és a harmadik társukat, egy fiatalabb nőt. Az örök azonnal lekapcsolták mind a hármat és bevitték őket a biztonsági szobába. Itt kiderült, hogy a paplanok alatt is volt még pia, és a nőnél is, akivel „véletlenül” talál­koztak. Az Igazgató elmondta, hogy az álluk leesett, mert a vékony nőnél volt elrejt­ve a szajré fele. A hosszú szoknyája alatt egy speciálisan kialakított lovaglónadrágot viselt, abban rejtette el az üvegeket. Egyébként egy vékony nő volt szoknyában, de ne azt a hatalmas rokolyát képzeljék el. Egyszerű, hosszú szoknya. Alatta a sok piával. Na, itt most meg lettek lőve, mert se a párnál sem pedig a nőnél nem volt nagyobb érték, mint tízezer forint. Ezt is remekül kitalálták a rutinos Kabaiak, ugyanis az említett összeghatár alatt csak szabálysértésnek minősül a lopás, fölötte viszont már bűncselekmény, amikor is rendőrt kell hívni, aki hivatalból feljelenti az elkövetőt. A tízezer feletti összeg csak úgy jött ki, ha minden piát összeadtak, de ehhez bizonyí­tani kellett, hogy a három roma egy csapat. Ezt úgy oldották meg, hogy egyszerűen összehasonlították a személyiükben szereplő lakcímeket. Mind a hárman egy utcá­ban laktak, még a telefonjaikban is megtalálták a másik számát az őrök. Innentől sima ügy volt, az Igazgató elmondhatta, hogy sikerült lefülelnie a Kabai bandát. Több más áruházban is örömmel fogadták a hírt. Csepp volt ez a tengerben, de min­denki egy kicsit fellélegzett, mert nincs rosszabb a rendszeresen visszajáró, rafinált, rutinos és tapasztalt tolvajbandánál. Ezek okozzák a legnagyobb kárt.

Ha lop a képviselő – a teszkó kettős mércéje

Betegesen félek, hogy előbb vagy utóbb ismét a rasszizmus vádjával kell szem­besülnöm. Az első könyv után is megpróbálták rám sütni ezt a bélyeget... nem, semmi bajom nincs a romákkal, egészen egyszerűen ők a szereplői a legtöbb olyan történetnek, ami arról szól, hogy lopás. De hogy színesítsem a képet, álljon itt elrettentő például egy országgyűlési képviselő esete is. A múltkor már meséltem Selmeczi Gabrielláról, aki stikában kiflit kajált az egyik pesti Teszkóban, de az, ami a Dunántúlon történt, kicsit durvább sztori. Az a fene, hogy sem a várost, sem a pártot, sem pedig a képviselő nevét nem írhatom le, mert az eset tényleg vérlázító, de hátha lesz, aki kitalálja. Ja, mielőtt belemennék, egy dolgot tudni kell. Minden áruház biz­tonsági igazgatójának kiadták a központi ukázt, hogy abban az esetben, ha ismert embert, színészt, politikust, Isten tudja kicsodát fognak, akkor azonnal telefonálni kell az országos vezetőségnek, aki meghozza a döntést az eset egyedi elbírálásáról. Persze itt megint a biztonsági őr a szűk keresztmetszet, akitől nem lehet elvárni, hogy Story magazinokkal a hóna alatt rohangáljon az eladótérben és minden lopós figurát lecsekkoljon, hátha a múlt héten együtt evett rántott csirkét Viva Kristóffal egy valamilyen VIP partin. Ugyanakkor mivel hazánk a tízmillió sztárvendég orszá­ga, jó eséllyel lehet belefutni valakibe, aki tegnap még a számos bárgyú reggeli műsorban volt kicsit híres, mint sztár tűzzománckészítő, most meg tampont lop. Egyszóval nem árt az óvatosság, főleg úgy, hogy a fejével felel, aki lebuktat egy híres embert a saját szakállára. Na, ez az Igazgató áruházában megtörtént, méghozzá érdekes körülmények közt. A történet prózaian kezdődik. Egy átlagos külsejű figura hasonszőrű hölgypartnerével vásárlás közben zsebre vág egy doboz borotvapengét. Kurrens cikk, drága is, meg kell is, meg jó is, de benne van a dologban az, hogy eldobható, ami meg nehezen fér össze azzal, hogy drága. Nem tudom, hogy pszicho­lógiai szempontból megáll-e a gondolatmenetem, lényeg az, hogy a figura lopott. Biztonsági őr megvárja, míg áthalad a kasszánál, hátha kifizeti a csóka. Volt már olyan, hogy újságírók direkt provokálni akarták az őröket és feltűnően raktak vala­mit zsebre, hogy majd azt mondhassák, hogy ki akarták fizetni, csak azelőtt vitték be őket, mielőtt a kasszához értek volna. Ez persze baromság, mert alapos gyanúval az őr bárkit bekísérhet. Szóval ebben az esetben még erről sem volt szó, pasas átjön a kasszasoron, menne ki, amikor a kis-seriff megállítja, hogy ugyan már, nem jönne-e be vele a biztonsági helyiségbe. Fószernek akkora lett a feje, mint egy lufi és előkap­ta az igazolványát, mondván, hogy őt nem piszkálhatja senki, mert országgyűlési képviselő és mentelmi joga van. Az őr erre mondta is neki, hogy nem igazán tudja egészen nagyjából pontosan, hogy mi az a mentelmi jog, azt viszont igen, hogy borot­vapengét lopott, az igazolvány meg nagyon jó lesz, abból legalább rendesen be tud­ják másolni a nevét a jegyzőkönyvbe. A politikus veszett módon telefonálni kezdett egyetlen Janikánnak, meg Drága Alezredes Barátomnak, meg Édes Elnökömnek. Mindenkinek elpanaszolta, hogy elkapták a Teszkóban, mert pengét lopott. Közben készült a jegyzőkönyv, a túlbuzgó ügyeletes vagyonőr kidugott nyelvvel körmölte az esetet. A nő a politikus oldalán szép csendben volt. Ekkor jött a telefon a nagyon fenti vezetőségtől, hogy nem kell a baj, ne írjanak jegyzőkönyvet, mindenki felejtse el, amit látott, eresszék el a fószert békében. Ehhez viszont már kicsit késő volt, mert már a nő adatait is felvették. A politikus nagy dirrel dúrral elhúzott, de az őrnél csak annyi csapódott le, hogy a pasast nem lehet belevenni a jegyzőkönyvbe. Nosza, gon­dolta a lopást pedig nem lehet megúszni, így a nő nevét írta bele az iratba. El is küldte annak rendje és módja szerint, mire egy hét múlva jelentkezett a nő, hogy kapott egy levelet a szabálysértési előadótól, miszerint lopózott egyet a Teszkóban. Ő rögtön jelezte, hogy ez nem így történt, mire a szabálysértési előadó bekérte a biztonsági kamera felvételeit. Ezt persze nem lehetett beküldeni, mert azon nem a nő, hanem a politikus szerepel, amint zsebre vágja a kérdéses árut. Erre már az áruház-igazgató is csak a karját tudta széttárni. Az biztonsági igazgató azonban egy huszárvágással oldotta meg a gordiuszi csomót. Leszólt, hogy a felvételt nem szabad elküldeni sehova, különben is le lettek már törölve. Mindenesetre hamar sikerült eltüntetni a bizonyítékokat. Illetve én azért valószínűsíteném - ismerve a vagyonőröket - hogy egy szévelt példány azért csak elő tud kerülni valahonnan, ha az egyik érintett meg­szorulna a villanyszámla kifizetésekor, mondván ti emeltétek. Hopp! Kicsúszott egy infó! Bocs. Szóval így megy ez. Nem tudom, mi lett volna, ha az eset egy helyi senki­vel történik meg. Már tuti, hogy a gatyát is leszedték volna róla. De a különleges elbí­rálásnak pont ez a lényege. Ja! Azt már el is felejtettem hozzátenni, hogy senki nem szólt egy szót se azzal kapcsolatban, hogy az őrök mennyire profik voltak. Simán kiszúrták a figurát, és villámgyorsan lebonyolították az ügyet. Normális esetben ez az a munka, amit végezniük kell. Az angol vezetőség például rendszeresen lejárt az áruházakba, közben ügyeltek arra, hogy időnként teszteljék az őrök éberségét. Próbavásárlásokat csináltak és tüntetően leplezték le inkognitójukat, amikor sike­rült kislisszanni a kasszasoron egy Kinder tojással. Erre a magyar biztonsági csak bólogatott és tört angolsággal elmesélte annak a figurának az esetét, akit egy negyed kiló memóriakártyával a farpofái között kaptak el. Az is igaz, hogy a gyereknek nem sikerült elaltatni a figyelmüket egy méretre készült Armani öltönnyel és egy olyan Breitlinggel, aminek gyémántos számlapja negyed órára megvakította a teljes kasz­szasort. Az angol csak hümmögött, de másnap visszajöttek és bebizonyították, hogy ők még rafkósabbak. Egyik biztonsági őrtől egy gázspray-t a másiktól pedig egy rádiót loptak el, bizonyítván azt, hogy bizony rés van a pajzson. Hát így.

Tinicsajt vetkőztetnek a szekusok

Nem tudom maguk emlékeznek-e arra a bizonyos .....i esetre (tudom, hogy most ezzel nem sokat segítettem), amikor egy tizenhat éves lányt kaptak el egy szempilla­spirállal. Én nekem rémlett valami, amikor az Igazgató mesélte, de a részletekre nem emlékeztem, csak akkor ugrott be, amikor újra hallottam. Hátha magukkal is így lesz. A dolog a következőképp történt. Az egyik buzgó biztonságis kiszűrt egy fiatal lányt, aki nagyon pakolt a kozmetikai polcoknál, úgy tűnt neki, hogy a csajszi elrak a zsebébe egy spirált. Ugrasztotta az embereit és jelezte az igazgatójának is, akik rögvest be is kísérték a lányt a biztonsági irodába, ahol állítólag motozás is volt. A média később részletesen beszámolt az ügyről, és arról, hogy a fószer mekkora hibát követett el. Egyrészt amikor kiderült, hogy a gyanúsított kiskorú, azonnal hívni kellett volna a szülőket, vagy legalább egy rendőrt. Másrészt pedig nem lett volna szabad levetkőztetni. Ilyenkor arra megkérhetik, hogy húzza föl a pólóját, hogy lássák, nincs-e nála valami, aminek nem kellene ott lennie, de ez a maximum. És ezt is csak női vagyonőr teheti meg. A srác meg végig ott ült, írta a jegyzőkönyvet, azt is pontatlanul. Nem sikerült bebizonyítania, hogy a csajnál talált szempillaspirál az áruházból származik. Ilyenkor nem csak az van, hogy megtaláltuk amit kerestünk! Be is kell azonosítani. Főleg kozmetikai szereknél, ugyanis nagyon sok nő hozza be a körömlakkot, vagy rúzst, amit használ, hogy pont olyat vegyen. A dologból iszonyatosan nagy botrány lett. A lány apjának - aki egy jól menő balatoni vállalkozó volt -, akkora lett a feje, mint egy lángos. A példa véletlenül  ugrik be, gőzöm nincs mit csinált, de valahogy ez a hasonlat jött a Balaton és a vállalkozó kapcsán... minősítsen engem. Apuka indulata érthető volt, nekem is felmenne az agyvizem, ha a lányomat valaki félreérthető körülmények közt alázza. A srácot, aki várományosa volt egy igazgató-gyakornoki állásnak, - ami egy szép lépcső a ranglétrán, nekem is csak hajszálon múlott - kirúgták, a papa meg kapott egy Teszkós ajándékkosarat az angoloktól egy bocsánatkérő levéllel. Hát nem tudom. Maguk is biztosan kiakadtak volna, ha kislányukat levetkőztetik egy irodában, majd jön egy kosár, amiben van egy üveg pezsgő, meg pár doboz bonbonmeggy. Tessék paraszt, szájadat befogod!

Kasszasor – rés a pajzson

A Teszkó agyament rendszerének egyik Achilles ina a kasszasor, illetve sok esetben maguk a kasszások. Azt ugye a hülye is megmondja, hogy a lényeg ott történik. Ott cserél gazdát az áru és a pénz, ott folyik be a bevétel nagy része, állatira nem mind­egy, hogy ki mit csinál, hogyan történnek a dolgok. Normális ember nem jelentkezik erre a munkára, én mégis csináltam, bele is rokkantam, de hogy mekkora gáz tud lenni, arról fingom sem volt egészen mostanáig. A Teszkó számára ideális kasszás a következő tulajdonságokkal bír: egyszerre hatfelé tud figyelni, mint egy zsonglőr. Fejben számol, mint az Esőember. Összeadja a vásárlási utalványt a készpénzzel és az üvegvisszaváltós cédulával, majd abból kivonja a vásárolt értéket és csak azt üti be, amit kell. Emellett gyakorlatilag nincsen anyagcseréje, azaz nem csak hogy nem lesz éhes, de kifelé sem jön semmi. Becsületes, megbízható, egy római jellem, nem lehet megkörnyékezni. Valahogy így. Ehhez képest kezdő átlagpénztáros a követ­kező: idősebb nő, egyfelé is alig képes figyelni, gőze nincs arról mit hogyan kell csinálni, a pénzt felismeri, de arról eddig nem volt fogalma, hogy létezik húszezres címlet is, lopni szeretne, de hülye hozzá, így hamar megbukik. Sajnos gyakran kell pisilnie és néha rá is gyújt. Tán ezzel magyarázható, hogy a kasszasor a biztonság és a hatékonyság szempontjából egy valóságos katasztrófa. Nézzük, mi történik egy nap folyamán. Reggel feltöltik a kasszákat. Ez főleg aprópénzt jelent 40-50.000 forint értékben, hiszen a többi lét majd hozzák maguk, a vásárlók. A pénztár feltöltése után a kasszás beül dolgozni. Mielőtt azonban leütné az első gombot, elvileg, hangsúlyozom, ELVILEG át kellene vennie a kasszát. Ez normális esetben azt jelentené, hogy átszámolja a pénzt, majd egy tanú jelenlétében aláírja a jegyzőkönyvet, hogy átvette a kasszát, majd innentől teljes felelősséggel kezeli a rábízott javakat. A valóságban ez úgy néz ki, hogy se számolás, se tanú, sok esetben még aláírás sincs, csak kezdődik a munka. Ha a feltöltő zsebre vág minden kasszánál egy tízest, arra senki nem jön rá, napi félmillió megvan, és ha rájönnek, akkor is a kasszásra húzzák a vizes lepedőt. Oké. Munka elkezdődik, jönnek, fizetnek, gyűlik a pénz. Amikor már elég sok van, akkor a következőnek kellene történnie egy rövid szünetben: pénz megszámol, jegyzőkönyv aláír, tubusba berak, csőpostán felküld. A valóságban ez megint más. Amikor van egy szusszanásnyi idő, a pénztáros valamilyen tubusba belegyömöszöl valamennyi pénzt és felküldi a főpénztárba. Normális esetben minden pénztáros a maga tubusát használja, de sokszor nyúlnak mellé, így megtörtént már, hogy párszázezer forint eredetét hetekig nyomozták. Arról nem is beszélve, hogy a jegyzőkönyv nélküli pénzáramlás különböző okosságokra adhat okot. A kasszások közül sokan mentettek ki pénzeket. Voltak, akik az egyszerű megoldást választot­ták és zokniba gyömöszölték, vagy ismerőst hívtak, akinek ötezerből kilencvenet adtak vissza, meg hasonló okosságok. A legkreatívabb az a fiatal hölgy volt, aki a kasszapultban lévő szemetes kosárba szórta a tízezreseket, majd amikor a takarítók elvitték, szépen kiszedte a kukából. Ez merész húzás volt, mert a szabályzat szerint a napi 700 forintot meghaladó hiányt leverték a kasszáson.

A kasszáknak szigorú elszámolású zárt rendszerben kellene működniük, de ennek magvalósítására nincs gyakorlati lehetőség. A szigorú elszámolás azt jelenti, hogy abban az esetben, ha a pénztáros ebédelni, vagy pisilni megy, be kell ültetni valakit a helyére, különben feltorlódik a sor. Jó esetben egy kollega ül be villámgyorsan, azaz nincs lehetőség arra, hogy átszámolják a pénzt, jegyzőkönyvet vegyenek fel, azt a helyettesítő kasszás aláírja, majd ugyanez vissza, ha a pénztáros visszajön a kimenőből. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az ember előbb vizeli le a saját lábszá­rát, minthogy ennek a műveletsornak a feléig eljutna. Marad az ésszerű megoldás: arra az időre bezárják a kasszát. Na, ez sem történhet meg, mert akkor síkideg lesz mindenki, aki abban a sorban áll már egy negyed órája. Az egésszel csak az a haj, hogy minden kasszással aláíratnak egy felelősségvállalási nyilatkozatot, miszerint ő tartja a hátát minden kasszahiány miatt és az előbb említett hétszázas határ felett megtéríti a hiányt. Onnantól kezdve azonban, hogy mások is beülnek a helyére - egy műszakban akár 3-4 ember is cserélődhet a kasszában teljesen szabálytalanul - ez a szabály értelmét veszti, hiszen hiány esetén nem lehet megmondani, hogy ki a ludas. Nem akarok ötleteket adni a kasszásoknak, de az ő helyzetükben nincs az a bíróság, amely meg tudná mondani, hogy egy nagyobb hiánynál kit kell felelősségre vonni. Azaz ha az embert akár csak egyszer is lecserélik, vagy jön a műszakvezető és benyúl a kasszába aprót váltani, szüret! Ha eltűnik kétszázezer ropogós magyar forint, fingja nem lesz senkinek, hogy ki a sáros. Vagy be kellene vezetni a kötelező jegyzőkönyvezést és ügyelni is arra, hogy ez tartható legyen, vagy tényleg be kell zárni a kasszát arra az időre, amíg a pénztáros kimegy pisilni, vagy enni. De a Teszkó ma már nagyon óvatos. Annyira sok az ideges, hőzöngő és elégedetlen vásárló, hogy rettegnek az újabb negatív kampánytól. Ezért nem merik megcsinálni, hogy némi várakozásra kényszerítik magukat. A felvázolt anomáliával leginkább a diákok éltek vissza, akiket az áruház időszakos munkára hozott be, mint bérelt munkaerőt. Azt én is tapasztalatból állíthatom, hogy a diákmunkaerőnél kevesebb rossz dolog van az amúgy sem túl jól működő áruházban. Lehet, hogy a diák okos, meg egyetemista, meg mit tudom én, viszont nulla gyakorlattal rendelkezik, sokszor semmilyen kereskedelmi tapasztalata nincsen, összvissz pár hétre, vagy hónapra jön, így nem motivált, nincsenek hosszú távú tervei. Habár ez utóbbi kettőt aligha lehetne bárkin is számon kérni a Teszkóval való együttműködés során. Szóval jön a diák, beleszarik mindenbe, náluk szokott a legnagyobb kasszahiány keletkezni. Nem volt ritka egy-egy kasszában a többszázezres rés. A hiányt ebben az esetben az alvállalkozónak kell kifizetnie, aki a bérmunkaerőt hozza. Az alvállalkozó persze leverheti az általa beszállított pénztároson, de csak akkor, ha van rendőrségi jegyzőkönyv arról, hogy a gyerek lopott. Az meg ugyebár nem szokott lenni, mert ha figyeli is a kamera, maxi­mum annyit lát, hogy a majmot kétszer lecserélték egy nap, a műszakvezető három­szor nyúlt be a kasszába pénzt váltani, és volt egy ebédszünet is. Innentől bárki lehet a tolvaj, nincs jegyzőkönyv. Az alvállalkozó persze benyeli a büntit, mert jóban akar lenni a Teszkóval, hogy továbbra is benne maradjon a pixisben. Szóval gyerek jön, ha tudja mi a dörgés nyúlhat ezerrel és még ki is fizetik helyette. Nem mondom, hogy ezen nem lehet elnyalni, mert meg lehet bukni mindennel, de ezzel nem túl könnyű. Hallottam olyanról, hogy volt, aki pont ezek miatt vállalt kasszás melót a Teszkónak egyik pesti áruházában. Így megy ez. Ja! Míg el nem felejtem. Erről még nem volt szó, pedig az egyik legdurvább anomália a Teszkós kasszások esetében. Ez pedig a borra­való. Józan ésszel az ember nem gondolná, hogy rengeteg vásárló jattolja le a kasszá­sokat. Ami egy baromság, mert a borravaló általában akkor jár, ha az engem kiszol­gáló egyén jól végzi a munkáját, az én legnagyobb megelégedésemre. Például egy pincér, aki kedves, ügyes, gyors. De nem egy kasszás, aki vonalkódokat rángat egy lézercsík előtt. Nem azért, mintha bántana a dolog, adjanak csak nekik jó sok pénzt, de ez az egész meg értelmetlen. És itt nem a pár forintos kerekítésekről beszélek, hanem adott esetben a száz, vagy több száz forintos jattokról. Nem akarom elvenni a jó szándékú és nagyvonalú emberek kedvét a pénzszórástól, de ki kell ábrándítsam őket, ez a borravaló soha nem jut el a kasszáshoz. Egyrészt azért, mert a bevételt a főpénztár számolja el, és a többlet elsősorban a kasszás saját hiányának a pótlására szolgál vagy, mert a többi kaszásnál keletkezett lyukakat tömik be vele. Legutolsó sorban írják csak jóvá plusz bevételként, de a pénztáros akkor is lőheti. Egyszerűen nincs mód arra, hogy ezt a pénzt bármilyen formában visszakapja. Ugyanakkor a vezetőség azt is tudja, hogy a borravaló már egy igen elterjedt dolog a Teszkóban és amikor a munkaerőt szerződtetik az újabban egyre nagyobb számban épülő ben­zinkútjaikhoz, akkor számolnak is ezzel. A kutas ugyanis két kasszát működtet. Egy valósat és egy fekete kasszát. Nekik jut a legtöbb borravaló egy ablakmosás, vagy egy készpénzes tankolás, esetleg más kisebb javítások, vagy feladatok elvégzése után. Ezt a pénzt ők már nem szolgáltatják be a Teszkónak, okulva a pénztárosok esetéből. Nekik ez könnyebb is, inert nem csőpostával dolgoznak, hanem pénzszállítók viszik el tőlük a készpénzt. Ami jár, azt leadják, ami plusz bevétel azt pedig elosztják. A Teszkónak nem kellett sok, hogy erre rájöjjön és lépett is az ügyben. Csináltak egy kalkulációt arra, hogy mennyit kereshet jattban egy kutas egy nap, majd egészen egyszerűen lecsökkentették a bérét azzal az összeggel, amit valószínűsítettek, hogy zsebre vág, Ez az intézkedés logikusnak tűnhet, de semmilyen szempontból nem állja meg a helyét jogilag. Ez a fekete jövedelem belekalkulása a fizetésbe. Mindegy. Ők ezt így csinálják. És még egy kutas sem mondott fel ezért. Szóval így jön-megy a pénz a Teszkó kasszáiban.

Tesco’s eleven – felnyomni a főpénztárat

A Tesco Titok címe könyv azzal fejeződött be, hogy felvetettem a főpénztár meg­fúrásának ötletét. Ez persze csak tréfa volt, ugyanis rájöttem, hogy milyen vicces az, hogy Auchan's Eleven, és valahogy el kellett sütni. Azon már én is meglepődtem, hogy többen jelentkeztek e-mail-ben. hogy betársulnának. Kaptam alaprajzot is és jól-rosszul kidolgozott koncepciókat is, valamint konkrét ajánlatokat állítólagos belsős informátoroktól. Igyekszem megnyugtatni azokat a jogászokat - akik ezt a könyvet is betűről betűre elemzik, hogy hol van az a pont, ahol én megyek a sittre -, hogy nem tervezek semmi ilyesmit elkövetni, úgyhogy valami sokkal frappánsabbal kell előállniuk. Még annál is frappánsabbal, mint legutóbb, különben még szó érheti a ház elejét. Legutóbb ugyanis olyasmit állítottak, hogy a könyvem borítója hasonlít a gazdaságos árucikkekhez, így a vásárlóban azt a tévhitet kelti, miszerint a Teszkót lehúzó könyvecske a Teszkó saját terméke. Nos, pontosan ennyire nézik magukat hülyének a levelezőn végzett Teszkós jogászok. De nem is ez a lényeg, én azt mon­dom, hogy mindenki dolgozzon meg a pénzéért, ők sem a nadrágjukból rázzák ki azt a pénzt, amivel a Daewoo Matizokat teletankolják. A főpénztár mindezek mellett ugyanakkor egy érdekes hely, nem hiszem, hogy ne lenne a Teszkós dolgozók közül olyan, akinek ne fordult volna meg a fejében pár sanda gondolat ezzel kapcsolatban. Van az a Woody Allen film, azt hiszem, Süti nem süti volt a magyar címe, amiben a főszereplő lúzer pár hasonszőrű haverjával egy süteménybolt pincéjén keresztül akarja megfúrni egy bank páncéltermét, ami persze nem sikerül. Nekem is voltak ilyen elképzeléseim, de a kivitelezéssel már lettek volna gondjaim. A Teszkó főpénz­tárában olyan rengeteg sok pénz fordul meg egy nap, hogy azt már érdemes őrizni. Több tízmillió forint készpénzben, de jobb napokon, nagyobb áruházakban ez a száz­milliós nagyságrendet is elérheti. A pénztár maga egy kemény mag az áruházban. Nem könnyűszerkezetes építmény, mint maga az eladó csarnok, hanem betonhól készült, hogyne lehessen elhúzni egy platós Ifával, mint egy ATM-et. Csak az áruház felől lehet megközelíteni mindenféle biztonsági akadályokkal ellátott folyosókon keresztül, Az ajtók kívülről kódkulccsal, belülről nyomógombbal nyíltak, de már idáig sem nagyon lehetett eljutni földi halandónak. A főpénztárnak abba a részébe, ahova a csőpostán át ömlött be a pénz csak a főpénztáros, az áruház-igazgató és a biztonsági igazgató léphetett be. Maga az iroda a létező összes szögből be volt kame­rázva, gyakorlatilag nem volt holttér. Itt összesítették a beérkezett pénzeket, vezet­ték a naplófőkönyvet, számolták a hiányt. Ha stimmelt az összeg, a milliókat össze­kötegelték, berakták a pénzszállító cég zsákjaiba és ment a páncélszekrénybe. Ez egy olyan szerkezet volt, amit csak a pénzszállító cég emberei tudtak kinyitni az áruház emberével együtt. Ez azt jelentette, hogy mindkettőjüknél volt egy különböző kulcs, és még egy számkódot is be kellett ütni. Kinyitni csak így lehetett, de volt a tetején egy nyílás, mint egy perselynek, azaz bedobni egyedül is lehetett. A különböző elő­írások és szabályok, meg a rengeteg kamera ellenére is volt, aki bepróbálkozott. A hülyébbje egy tízezressel bukott meg, de volt, aki milliós tételekkel próbálkozott. Az utóbbinak legalább volt idegrendszere, mert úgy becsúsztatni két papírlap közé több millió forintot, hogy azt egy kamera se lássa, nem könnyű dolog. Hosszas gyakorlást igényel. Ugyanakkor a főpénztárban dolgozókat havi, sőt sok esetben heti rendszerességgel ellenőrizték, így nem volt túl nagy a mozgástér, de amit lehetett azt ter­mészetesen itt is megpróbálták. A rést a pajzson természetesen itt is a vagyonőrök, azaz ebben az esetben a pénzszállító cég munkatársai jelentették. Ők hozták reggel az aprópénzt, este pedig vitték el a bevételt. Ez utóbbi normális esetben úgy műkö­dik, hogy megérkezik a páncélautó három emberrel. Egy bemegy a főpénztárba és kinyitja a széfet az áruház emberével együtt, majd a zsákokat egyenként berakja egy kiforgatható hengerbe, ami a pénztár egyetlen nyílása kifelé. Kint a második őr megfogja, berakja a páncélautó széfjébe, miközben a harmadik sasol, hogy nem jön­nek-e feléjük gyanúsan maszkos emberek. Egy idő után azonban pénzszállítóéknál is leépítések voltak, úgyhogy a háromfős brigád kettőre csökkent. Egy figura bent, egy pedig kint. Ő dobálja a zsákokat a nyitott kocsi padlójára, mondván, majd berakja a páncélba, ha kint van mind a százmillió. Ez ugyebár veszélyes, de hadd ne én legyek az, aki erre felhívja a figyelmet. A pénzszállítók szórakozottságára az is jellemző, hogy simán megeshet egy több milliós tévedés. Egy emlékezetes esetet elevenített fel az Igazgató. Egyik reggel érkezik a páncélkocsi, benne egy csomó aprópénz bezsá­kolva. Adogatják be a kiforgató ablakon, a benti Teszkós számolja, majd aláírja az átvételi elismervényt, és már menne is, mint aki jól végezte dolgát. A baj csak az volt, hogy a pénzszállító eggyel kevesebb zsákot adott be. Véletlenül. Több ezer darab százforintosról volt szó. Ezt a hiányt tuti, hogy kiszúrták volna, de mivel aláírták a papírokat, a biztonságiak gond nélkül elmehettek volna vele és egy darabig nem lett volna gondjuk a belvárosi parkolással. Szerencse, hogy rendes fickók voltak és feltűnt nekik a többlet. Rögtön visszavitték, így a Teszkós csóka is kihúzhatta a seggéből a dugót.

Mindenkit kirúgnak

Az előző könyvemben meséltem a ketten a sorban állatságról, ami egy központi találmány volt, de rengeteg áruház-igazgató tett keresztbe a rendeletnek a saját szakállára. Ez ugyebár arról szólt, hogy hárman állnak a sorban bármelyik pénz­tárnál, az áruháznak új kasszát kell nyitnia. Most nem mondom el még egyszer, de ez eredményezte azt, hogy bizonyos időszakokban a halpultos eladótól a pékeken át, egészen a vagyonőrökig mindenki a pénztárban ült, amitől gyakorlatilag letérdelt az áruház működését biztosító rendszer, emberhiány miatt. A Teszkó felső vezetése egyik nap elhatározta, hogy szigorít a feltételeken és közölte az áruház-igazgatók­kal, hogy a béreket a bevételekhez köti. Ez azt jelenti a valóságban, hogy ha esik a bevétel, akkor csökkentenek a bérköltségen (Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ha emelkedik a bevétel, akkor emelik a bérköltséget is. Túrót! Azzal az a baj, hogy logikus lenne, és mint olyan, ez összeférhetetlen a Teszkó üzletpolitikájával). Szóval, ha kevesebb jön be, kevesebbet fizetnek az embereknek. Ez persze sok helyen elő is fordult. Kicsit esett a bevétel, mire azonnal levágták a béreket, azaz egy csomó embert ki kellett rúgni. A kirúgott emberek helyett a maradéknak kellett elvégezni a többletmunkát, amit képtelenek voltak, így nőtt a vásárlói elégedetlenség és megint csak esett a bevétel. Először az éjszakásokat rúgták ki. Ennek következtében a nappalosoknak kellett túlórázni, amit persze soha nem fizettek ki. Majd szép sorban kirúgták az árufeltöltőket is. Ennek következtében nem került ki megfelelő sebességgel a friss áru a lefosztott polcokra, így a vásárló meg sem tudta venni azt. Megint esett a bevétel. Harmadik körben a kasszasorból építet­tek le. Kirúgtak egy csomó pénztárost. Ekkor meg a sor lett nagy és máshonnan kel­lett elvonni az embert. Nem volt ritka, hogy zöldséges, vagy hentes ült a kasszában. Emiatt nem volt eladó a zöldséges pultban, vagy a húspultban. Az onnan hiányzó embereket a sajtosokból és a halasokból pótolták. Ezek ugyebár szakterületek is, tehát senki ne ringassa magát abba a tévhitbe, hogy az, aki meg tudja különböztetni a patisszont a padlizsántól ugyanezt képes megtenni a nigériai rája és a Balinéz félhekk esetében is. Arról nem is beszélve, hogy vannak bizonyos rendeletek, ame­lyek előírják, hogy ha valaki pénzhez nyúl, majd áruhoz, illetve ha munkahelyet cserél valaki mással, akkor fertőtleníteni, mosakodni, tisztálkodni kell. Erre min­denki szart a Teszkóban, azt persze vehemensen kommunikálják, hogy nekik HACCP minősítésük van, ami elvileg azt jelenti, hogy a fent leírtakból semmi nem igaz. Pedig dehogynem. Én szívem szerint kiküldenék vagy száz HACCP ellenőrt a megfelelő helyekre, hogy nézzenek már körül. Például a pizza pultban, ahol ugyanaz a csaj kezeli a pénzt és süti a tésztát. Ennek okán történhetett meg, hogy egy haverom evett olyan szalámis pizzát a Teszkóban, amiben volt egy ötvenforintos. De nem feltétlenül kell elmenni az extrém példákig. Elég, ha egészen egyszerűen koszos a kaja.

Teszkós idegi alapon

Minél több emberrel beszélgetek mostanában a Teszkóból vagy a Teszkóról, annál több az egybehangzó vélemény, miszerint a rendszer kikészíti az embert idegileg, tök mindegy hogy piros póló van rajtad, vagy kék, esetleg egy nylonöltöny. Nem számit. Ha egyszer bekapott a gépezet, hétszentség, hogy ledarál. Olyan idegroncs­ok kerülnek ki onnan, hogy azt öröm nézni. Egy Csernus dokinak is beletörne az idegkalapácsa, vagy mi a szar az, amivel az ember térdét ütögeti az ideggyógyász, amikor jogsit kell megújítani. Egyébként ez az, amit soha nem értettem. Nem akarok itt rácsúszni a tök nem passzoló sztorikra, de ezt ki kell fejtenem. Amikor a jogsimat csináltam, elküldtek ideggyógyászatra. Elvileg ez egy reflexvizsgálat, de ha így nevezzük, akkor az túl logikus lenne. Szóval ideggyógyászat. Ülök a soromra várva az ajtó előtt, kezemben egy beutaló. Sehol senki, figyelem a lakkozott fehér ajtót, hogy mikor nyílik már ki és mehetek végre a francba. Két órát vártam. Már fejből tudtam az összes rohadt gyógyszer reklámot és azzal is tisztában voltam, hogyan öl a dohányzás. Még egy óra és helyben ledoktorálok, de egyszerűen nem bírtam tovább. Bekopogtam. Elég halkan, mert hátha Hannibal Lectert kezelik. Semmi válasz. Később erősebben kopogtam. majd még erősebben. Erre feltépi az ajtót egy síkideg állat - aki történetesen fehér köpenyt viselt - és úgy rám üvöltött, hogy a huzattól beállt a séróm, mint Travoltának a Grease-ben. Mi a faszt képzelek én, hogy döröm­bölök. Idegbeteg, vagyok, vagy mi? Na, ez volt a doki. Az esetet követően voltak némi balsejtelmeim az elkövetkező kalapálással kapcsolatban, de csak néha kaptam a térdkalácsom alá nagyobbat az indokoltnál. Mondjuk azt megkérdeztem volna, hogy mégis mekkorákat üt azokra a Hummeres kopasz figurákra, akikben a másfél tonnás harapás potenciálja rejlik. Szerintem semekkorát.

Ha lenne szerkesztője a könyvnek, ez a rész kerülne ki először, az tuti. Ott tartot­tam, hogy idegbeteg lesz mindenki, aki a Teszkónál dolgozik, és valamennyire is komolyan veszi a munkáját. Volt egy polcfeltöltő haverom, aki most könyvtárban dolgozik. Azért vették fel, mert a gyerek képes egy perc alatt bármit felrakni a pol­cokra elvágólag, katonás sorrendben. Az ABC-t is gyakorlatilag hamar megtanulta, így nem került többé Defoe Robinsonja Walter Scott mellé. Ha az ember megtanulja, hogy előbb a szerző jön és aztán a cím, már nem sok hibát követhet el. Teszkós mivol­tát már sikerült levetkőznie, és már azon sem csodálkozik, hogy a könyvek alatt nincs árcédula a polcéleken. Régi munkahelyére már csak egy apró szemhéjrángás emlékeztet az a furcsa tulajdonsága, hogy minden kilencedik belégzésnél sípol a fogával és kettőt csettint.

Osztrák paraszt a halpult alatt

Az Igazgató sem volt híján azoknak a történeteknek, amelyek mentén az idegi leépülését nyomon lehetett követni egészen odáig, hogy gyógyszereken kezdett élni. Az egyik első sokkolós élménye osztrák parasztokhoz fűződött, akik valami helyi Miami ünnep alatt slisszoltak át magyarba, mert itt sokkal olcsóbb az, amit ott nem is lehet kapni, Ez egyébként jellemző volt, és tán ma is jellemző a nyugat-magyaror­szági üzletekre. Mármint az, hogy az osztrák sokszor jön át. Annak idején ezzel a cél­zattal építették ezeket az áruházakat. Mivel itt elvileg minden olcsóbb, majd átjön az osztrák és jó sok pénzt hagy itt. Azzal mondjuk nem is volt baj, hogy átjött, de azzal mar sokkal inkább, ahogy viselkedett. Egy napsütötte tavaszi délelőttön esett meg, hogy hívták az Igazgatót, ugyan menjen már le az eladótérbe, mert két seggrészeg figura, tiroli gatyában piknikezik az akvárium előtt leterített fürdőszoba kilépőn. Nosza, indult is pár biztonsági kíséretében, hogy megvizsgálja a tényállást a saját szemével. És valóban. Két bőrnadrágos osztrák, akik a kelleténél fejenként egy üveg­gel több nyolcvan fokos Stroh rumot ihattak, elnyújtózva feküdt a pontyok tárolásá­ra kihelyezett akvárium előtt egy zöld színű szőnyegen, amely az oxigén hiányában haláltusájukat vívó pontyok által kifröcsögtetett vizet volt hivatott felfogni. A jóem­berek kezei közt egy-egy grillcsirke figyelt, meg néhány kifli, imigyen falatoztak. A csontokat az arra járó bámész vásárlókra dobálták, de jutott azokból a polcokra is. A kéztörlést úgy oldották meg, hogy időnként belemarkoltak egy wc papír hengerbe. Az Igazgató először udvariasan felszólította őket, hogy bizonyos cselekedeteket hala­déktalanul szüntessenek be és próbáljanak viselkedésükkel a kulturált magatartás irányába konvergálni. A két osztrák erre kiborult és fennhangon kezdett hőzöngeni, hogy már mindenféle majom országot beengednek az EU-ba. Illetve csak az egyik hőzöngött, mert a másik megtalálta a grillcsirke püspökfalatját a bal alsó hatos és kilences közti résben, így azzal volt elfoglalva. Hát így vagyunk mi az osztrák sógo­rokkal. A suttyó osztrák visszatérő eleme volt a napi szórakoztató programoknak. Az egyik figura horgászni jött Magyarországra. A botot még otthon vette a gyerekének, de ólmot már itthon lopott hozzá. Ők maradtak, mint vendégek, mert a biztonságiak feljelentették őket a rendőrségen. Pont nemzeti ünnep előtti hosszú hétvége volt, még az útleveles időszakban. Az osztrákok iratait elvették, de foglalkozni már nem tudtak velük. Maradtak is vagy négy napig. Így megy ez minálunk.

Unalomig rágott csont már a Teszkóval kapcsolatban az áruk többségének minő­síthetetlen minőségét emlegetni, de ismét szót kell ejteni erről a témáról. Nem csak azért, mert a történetek kiapadhatatlan forrását biztosítja, hanem azért is, mert a vezetőségnek a vásárlókkal történő összecsapásait sok esetben ez alapozta meg. Alapvető igazság az, hogy az áruház nem a minőségi cikkekről híres. Ez még nem is lenne baj, ez az üzletpolitikájuk, tömegesen árulják a szart, így tudnak olcsók lenni. Van azonban néhány kirívó példa. amelyek jól illusztrálják a helyzetet.

In god we trust

Volt egy időszak, amikor minden hazai áruházban lehetett kapni jó olcsó digitális fényképezőgépeket, amelyek a TRUST márkanévre hallgattak (tán még ma is vannak, nem tudom, egy ideje nem jártam a Teszkóban, állítólag vérdíj van a fejemen. Sebaj). A Trust az valami olyasmit jelent, hogy bizalom. Nos, a bizalom tán az utolsó szó, ami ezekkel a gépekkel kapcsolatban valaha is eszembe jutna. Olyan egyszerű szer­kezettel látták el ezeket, amilyen a gyerekeknek kitalált kattingatós gépekben van, amelyekbe bele kell kukucskálni és ugyanazt a három diát pörgeti a végtelenségig. Talán a vízi pisztolyos kiszerelésnél összetettebb volt, de erre sem merném egyetlen belső szervemet sem feltenni. Lényeg a lényeg, a Trust fényképezőgépek rendszere­sen meghibásodtak, főleg ki és bekapcsoláskor, valamint fényképezés közben. Mivel a fenti események sajnos szerves részét képezik a képkészítés folyamatának, állatira kevés ember lelte örömét ezekben a termékekben. Arról már nem is beszélek, hogy a pixeleket egy ujjamon meg tudtam számolni. A nagyobbik baj az volt, hogy ezeket a gépeket senki emberfia nem szervizelte Magyarországon. Ha valaki bevitt egy letérdelt gépet egy üzletbe, barokkos körmondatokkal hozták tudtára, sajnos nem áll módjukban javításokat eszközölni, azaz ki lehet hajítani a cuccost. Nem volt egy drága gép, de azért nem az eldobható kategóriába volt sorolva. Ilyenkor minden esetben felmerül a kérdés, hogy vajon kinek állt érdekében ezeket a dolgokat töme­gesen megrendelni a beszállítótól. Mert ugyebár itt garanciajegyeket sem nagyon lehetett kiadni, mert nem volt aki szervizeljen. A dolog egyszerűbb volt egy sima ételhordó kombináció esetében. Ezekből rengeteg érkezett, főleg az emlegetett biz­tonsági igazgató áruházába. Az ételhordóknak volt egy fantasztikus tulajdonságuk. Ha valaki egyszer szétszedte, soha többé nem tudta összerakni. Az egész olyan volt, mint egy matematikai sejtés. Sejteni lehetett, hogy a feladványnak van megoldása, de hogy pontosan mi az, azt senkinek nem sikerült kitalálni. Senki nem tudta bizo­nyítani, hogy a szerkezet összerakható, pedig annak kellett lennie valahogy, hiszen így érkeztek. Egy ételhordó esetében ugyebár jogosan megkövetelhető alapvető funkció a zárhatóság. Mindegy is. Ebből a szarból természetesen rengeteg érkezett, valaki hatalmasat szakított rajta. A másik eset azokhoz a nyomtatókhoz kapcsolódik, amelyekből húszezer darabot sikerült valami okostojásnak berendelnie. Ezzel még nem is lett volna baj, a gond az volt, hogy a gép maga lényegesen olcsóbb volt, mint a patron, Nem akarok az összeesküvés elméletek vizeire evezni, de valakinek baro­mira megérte ezt elintézni. Örök igazság, hogy mindig a beszerzők járnak jól. Főleg az olyan szerződésekkel, mint ami a nyomtatók esetében is köttetett. Ez a kontraktus nem tette lehetővé, hogy az áruház visszaküldje a gyártónak, vagy beszállítónak az árut. Nem. Ez rajtuk ragadt, szerintem az idők végezetéig, de legalábbis addig, amíg egy irtózatosan nagy selejtezésnél el nem nyelte a szerkezeteket a tömörítő gépezet feneketlen torka. Hiába buktak meg a beszerzők, hiába hullottak a fejek tucatszám, hiába dőltek bele a dologba még az angol vezetők is, a nagyfőnökök soha nem azt kérdezték, hogy ki a faszom rendelte meg a sok szart, hanem azt, hogy miért nem tudjuk eladni ezt a sok szart. Nagy különbség. A trükkökkel ők is tisztában voltak. Mindent el lehetett adni. Elvileg. Az Igazgató áruházában 2005-ben voltak olyan ruhaneműk, amik még a 2000-es nyitásra érkeztek. Természetesen nem állítom, hogy a divatvilág változásait és a trendi szabásvonalak minden egyes görbületét végig lehet követni a Teszkóban, az viszont már elég cikis, hogy olyan szerkókat is árulnak még, amelyeket már a Woodstocki fesztiválra is ciki lett volna felvenni. Az ötéves ruhakészletet időről időre átválogatták és mindig kiment valami az eladótérbe a raktárból egészen addig, míg a maradékot el nem tolták kilósba. Hát, ami abban volt, azzal hat retróbuli keménymagját fel lehetett volna ruházni. Starsky és Hutch, vagy Hazárd megye lordjai sírva könyörögtek volna egy trapézkord-bolyhosgarbó­farmerzakó-nagygalléros póló összeállításért. De frankón. Ja! A kínai bringák esete. Volt egy időszak, tán még ma is tart, amikor a Teszkóban remek bringákat lehetett kapni. Szétszedve, dobozban. Volt egy kiállítási darab, amelyen meg lehetett csodál­ni azt a fejlődési ívet, amelyet a kínai kerékpárgyártás húzott az elmúlt évtizedek­ben. A biciklinek volt kettő kereke, nyereg, amin ülni lehetett és volt rajta pedál, meg ilyesmik. Ez, illetve a kétszámjegyű eladási ár sok emberben villantotta fel a tovasuhanó táj szépségét, a friss levegőt, amelyet egy bizonyos sebesség elérése után akár a huszonhetedik sebességben is tudunk hasítani az arcélünkkel. A negyed kiló trappista áráért árult kerékpárok így hamar gazdára leltek. A dolog szépséghibája csak az volt, hogy a garancia érvényesítéséhez a bringákat a kijelölt szakszervizek­ben kellett összeszereltetni. Ezekből még annak idején volt egy pár az országban, ma már egy sincs. Ennek oka az, hogy a dobozokba véletlenszerűen beszórt alkatrészek­ből csak elenyésző esetben lehetett összerakni egy valódi kerékpárt. Volt, amiből kulcsfontosságú alkatrészek hiányoztak, de volt, amiben nem is bringa volt, hanem csak pár fémdarab, amelyeket a legcsavarosabb logikával sem lehetett értelmes esz­közzé összerakni. És itt most nem arra gondolok, hogy hiányzott pár olyan alkatrész, amelyeket a Gazdálkodj Okosanban kellett felsorolni... Úgy volt szar az egész, ahogy volt. Mivel a panaszok mennyisége elérte azt a szintet, aminél már ki lehet hívni a Guinness bizottságot, a szakszervizek szépen felmondtak a Teszkónak. Már csak két lehetőség volt. Az egyik az, hogy beszűntetik a forgalmazást, a másik pedig, hogy a Teszkó maga biztosítja az összeszerelést. Ha az utóbbi esetet választották volna, akkor a nyakamat teszem rá, hogy ma is pékek bütykölnék a cangákat. De szeren­csére az előbbi mellett döntöttek. Hála Istennek. Ez persze csak egyfajta termék volt, ami eltűnt a polcokról. A többi általában maradt. Még az olyanok is, amelyekről köztudott volt, hogy senki nem szervizeli Magyarországon, így elvileg nem is lehe­tett volna eladni. Garanciajegy az volt, de sehol nem lehetett érvényesíteni. Így az áruház kénytelen volt minden olyan esetben kicserélni a cikket, amikor reklamáció merült fel. Ez főleg a barkácsgépek esetében fordult elő meglehetősen sűrűn, mint ahogy az előző könyvemben említettem is. Egy idő után már nem engedték, hogy a vállalkozók áfás számlára vegyenek ilyeneket, mert folyamatosan hozták vissza a tönkrevágott szarokat. Kevesen tudják, hogy minden olyan terméknek, amelyeket a Teszkó forgalmaz, kell legyen szervize Magyarországon. Azzal még kevesebben vannak tisztában, hogy ha a Teszkóban vásárolt termék elromlik, nemcsak hogy bár­melyik magyarországi üzletükbe vissza lehet vinni, de élni lehet a szervizlehetőség­gel, amit az áruházlánc elvileg biztosít. Ez azt jelenti, hogy ha maguk nem akarnak szerviztől szervizig házalni az elkúródott mosógéppel, vagy nem akarják kifizetni a szerviz kiszállási, szállítási díjait, egyszerűen vissza kell vinni az egyik áruházba, nekik kutya kötelességük megjavíttatni. TOVÁBB