Ezt a könyvet egy chartergép fedélzetén hoztuk össze, melyen Michael Deakin és jómagam repültünk Londontól a Tennessee állambeli Memphisbe másik kétszáz tiszteletre méltó és lelkes brit társaságában. Ezen hölgyek és urak rajongásának tárgya maga Elvis Presley volt, és átérezvén ezt a nagyszerűséget, a chartertársaság egyik legelőkelőbb gépét bocsátotta rendelkezésünkre. Több óránk volt arra – egy tankolást is beleértve a Maine állambeli Bangorban –, hogy el- és újraolvassuk összegyűjtött anyagaink tömegét. Egy sztori sajátosan kiemelkedik a többi közül. Lám!

Sam Phillips egy szerény memphisi lemezkiadó, a Sun Records tulajdonosa volt. 1955-ben, mivel kevés volt a pénze, eladta az RCA Recordsnak exluzív szerződését, melyet egy tekintélyes pajesszal rendelkező fiatalemberrel kötött. Ez a fiatalember egyszer csak úgy besétált a stúdióba, hogy "próbaképp" egy lemezt készítsen, ajándéknak szánta a mamájának. Az RCA nem éppen megvetendő, 35.000 dollárt fizetett Mr. Phillipsnek. Ő még akkor nem sejtette, hogy amikor a csekket zsebre vágja, megrövidíti magát több mint egymilliárd lemez – a Föld minden negyedik lakójára jut egy! – jogdíjával. (A pajeszos fiú – amint Önök is kitalálhatták – Elvis Presley volt – A szerk.)

Sam Phillips feje valószínűleg azóta többszörösére dagadt, annyiszor verhette szegény a falba.

Érzékeltetve az "alkotói" repülőút hangulatát, már az előszóban válogatás nélkül bemutatunk néhány rossz döntést Olvasóinknak. Lehet, hogy nem így kéne? Mindegy. Folytassuk!

Eszembe jutott egy másik történet is, ami egy közeli barátommal, Janette Scott színésznővel esett meg. Kecsegtető ajánlattal keresték meg, nem kevesebbet, mint a Broadway új musicaljének, a My Fair Lady főszerepét kínálták fel neki. Akkoriban Janette még nem volt szabadúszó. Népszerű gyereksztárként – csak tizenöt éves volt – egy szigorú és megváltoztathatatlan szerződés kötötte az Associated British Picture Corporationhoz, mely szerződés vétójogot biztosított a cégnek Janette minden szakmai ténykedése felett. Éppen ezért ez esetben neki és anyjának, Thora Hirnek kevés kétsége volt afelől, hogy megkapják a szükséges beleegyezést az ABPC fejétől, C. J. Lattától. Mr. Latta meghallgatta izgatott előadásukat a különleges lehetőségről, egy röpke pillanatig gondolkozott, majd kimondta a végzetes szavakat: "Musical a Pymalionból? Ugyan, ki az ördög akarja ezt megnézni? Ez teljesen tönkreteszi a karrieredet. Nem!" És így lőn. Janette-nek nincs miért magát okolnia – ő megtette a tőle telhetőt –, és valószínűleg, eléggé el nem ítélhető módon, C. J. Latta sem átkozta el önmagát. Bár még egy kislánytól is normális reakció lett volna, ha Janette alaposan elküldi melegebb égtájra C. J. Lattát. (bár nevezett úr mentségére szolgáljon, hogy két másik ember is elutasította első blickre a Pygmalion megzenésítését: Alan Jay Lerner és Frederic Loewe.)

Voltaképp utazásunk célja egy ITV dokumentumfilm elkészítése volt, melynek címe: Így hatott az életünkre – Elvis. Teljesen természetes, hogy a rossz döntésekről szóló beszélgetésünk a tévére terelődött, és Michael felemlegette Lord Beaverbrooknak az ötvenes évek elejéről származó klasszikus hibás döntését. Ezekkel a szavakkal utasította el az ITV-ben felajánlott részesedését: "Mi főleg és elsősorban újságírók vagyunk."

Úgy hitte, így megőrzi a Beaverbrook-ház újságbirodalom jellegét, de amilyen "szerencsés" ember, pont e befektetésnek köszönhetően Beaverbrook-korszak 1978-ban véget ért.

Szíve csücskét, imádott Daily Expressét, az éves kétmillió fontnyi veszteséggel el kellett adnia egy társaságnak. Így utasítsunk el...

Ahogy belemelegedtünk a beszédbe, egyre újabb történetek bukkantak fel emlékezetünkből. Például emlékezni véltem, hogy amikor az ifjú Stanley Matthews tizenhét évesen első meccsét játszotta, egy helyi szakember a következőket nyilatkozta: "Stanley tehetségtelen. Stanley Matthewsból hiányzik a nagy játékosok szelleme. Az első liga egyetlen kezdőcsapatában sem fog helyet kapni." Attól eltekintve, hogy az első angol válogatott volt, akit lovaggá ütöttek, Sir Stanley még ötvenévesen is elsőcsapatos játékos volt a Ligában.

Aztán Michael elmesélte a hollywoodi legendát Fred Astaire-ről és első bemutatkozásáról az MGM-nél. A döntés gyors volt és határozott: "Ennek a fickónak hatalmasak a fülei, és rossz a profilja. Sohasem jut be." Biztos ennek a szereposztásért felelős jóstehetségnek a nagyapja volt a San Francisco Examiner szerkesztője 1889-ben. Miután Rudyard Kipling egy cikkét elfogadta, több írását nem volt hajlandó közölni. Érveléséből következtethetünk szakmai kiválóságára: "Mr. Kipling – mondta –, maga egyszerűen nem tud angolul."

A rossz döntések témája Michaelnek és nekem nagyszerűen bejött, filmes szólással élve – "ült". Jut eszembe, a filmvilág is tele van példákkal. Charles Laughton visszautasította a Híd a Kwai folyón című filmben a zaklatott ezredes szerepét azzal, hogy nem érti. Sir Alec Guinness sem volt oda érte különösképpen. Háromszor is visszamondta, később pedig forgatás közben abba akarta hagyni. A végén mégiscsak Laughton fogalmazta meg a lényeget. Látta Guinnesst a filmben, és megjegyezte: "Most már értem a filmet." És elátkozta magát.

Louis B. Mayer – szerencséjére – kikerült egy monumentálisan rossz döntést. Visszautasította azt a nevetséges ötletet, hogy Judy Garland játssza Dorothy szerepét az Óz, a csodák csodájában. Azt mondta: "Judy túl öreg Dorothynak." Shirley Temple-nek szánta a szerepet, de mindenki – és talán Shirley – szerencséjére, Judy győzedelmeskedett.

A színházi ítéletek, mint látjuk, sem mentesek a szertelenségtől. Az Élet apával (Life with Father) hét és fél évig volt a Broadway műsorán 1939 novemberétől fogva, s ezzel a kor legtöbbet játszott darabja lett 3.224 előadással. Mégis, nem kisebb kiválóság, mint Robert Benchley, nemcsak elolvasta, hanem mindjárt el is utasította a forgatókönyvet, és egy leendő támogatót ekként figyelmeztetett: "Ha a szimatom azt súgná, hogy még a postás is ezt fütyülné az utcán... Egy centet se adjon bele."

1956-ban húsz pénzember alapozta meg a hírnevét kollektív hitetlenkedéssel egy új musicallel kapcsolatban, amit egy Shakespeare-darab alapján Leonard Bernstein, Stephen Sondheim, Arthur Laurents és Jerome Robbins írt. Vélekedésüknek köszönhető, hogy az impresszárió, Cheryl Crawford úgy döntött, ez nem neki való buli. A darab a Rómeó és Júlia volt, a musical a West Side Story.

Ez csak néhány példa az emberi tévedések gazdag tárházából. És hogy mi volt a legelső rossz döntés, és hol történt ez? Azt hiszem, a helyszín az Édenkert volt, az elkövetők pedig Ádám és Éva. "És mikor az asszony látta, a fának gyümölcse evésre jó, és kellemes a szemnek, és a fának gyümölcse bölccsé tesz, szakított belőle és evett abból, és adott vele levő férjének is; az is evett belőle. És mindkettőjük szeme megnyílt és látták, hogy mezítelenek." (Gen. 3:6,7)

Hacsak nem érzed úgy, hogy az emberiség kiválóan hasznosítja drágán szerzett bölcsességét, és azt a képességét, hogy nyitott szemmel járjon a világban, következésképp észreveszi például saját meztelenségét, akkor ez egy fatálisan rossz döntés volt.

Bárhogy légyen is, a harmadik fejezet végére Ádám és Éva látványosan kiűzetett a Paradicsomból, és az ember képessége a rossz döntések meghozatalára vitathatatlanná vált, elismertetett – és megátkoztatott – a Mindenható által. Érdemes belelapozni az Ótestamentumba, akad példa bőven. Itt van Ézsau, a szőrös ember, Rebekka és Izsák fia, egy tál lencséért adta el elsőszülöttségét öccsének, Jákobnak, meglehetősen csekély haszon fejében. Vagy amidőn a világ lakói elhatározták, hogy összegyűlnek Bábelben és naivitásukat bizonyítandó, egy tornyot építenek, amely a Mennyországba ér. Sajnos nem gondoskodtak kellő számú szinkrontolmácsról, így a terv kudarcba fulladt.

A bibliai rossz döntések persze nem korlátozódnak az Ótestamentumra.

Az atlantai, színes vállalkozóegyéniség, Ted Turner mondta, mielőtt megalakította forradalmian új Cable News Networkjét (CNN): "Természetes, hogy a dolgozóim kiválasztásában hibázni fogok. Hiszen Jézus csak tizenkét prófétát alkalmazott, ám közülük is egy nem tartotta be a munkaköri leírást."

A történetek bizony megismétlődnek a bibliai időktől egészen napjainkig. 1946-ban a brit élelmezésügyi miniszter hárommillió hektárt jelölt ki Tanganyikában, Észak-Rhodesiában és Kenyában egy ambíciózusnak hitt terv alapján, hogy ott az európai, háború sújtotta milliók számára fehérjedús táplálékot termesszen. 1961-ben John F. Kennedy megengedte, hogy 1.500 száműzött kiképezve, felszerelve és amerikai közreműködéssel visszatérjen szülőföldjére. Ennek folyományaként Kuba szabadságszerető népe spontán föllázadt, s elsöpört egy népszerűtlen uralkodót, láthatóan minden támogatás nélkül. Annak idején mindkettő korszakos ötletnek tűnt, de azok a fogalmak, hogy "Földimogyoró-terv" meg "Disznó-öböl", rokonértelműek lettek a legnagyobb horderejű – vagy inkább legborzasztóbb? – rossz döntésekkel.

A rossz döntések skálája végtelenül gazdag, és számtalan formája létezik. (Mindazonáltal bízunk abban, Kedves Olvasó, soha nem fogod rossz döntéseid közé sorolni e könyv megvételét.) Hálónkat a lehető legmesszebbre igyekeztünk kivetni. Nos, igen, próbaképpen – sőt egyesek rossz döntésnek is nevezhetik – közzétettük a londoni lapokban, hogy ide vágó példákat keresünk. Rémületünkre mintegy hétszáz olvasó tudatta velünk, hogy a Nagy-Britanniában elkövetett döntések legrosszabbika az volt, amikor megengedték a Nemzetközösség országaiból a bevándorlást. Néhányan segítőkészen hozzátették, hogy az Empire Windrusht – ez a hajó hozta az első bevándorlókat Nyugat-Indiából – még a nyílt tengeren meg kellett volna torpedózni. Mikor a szerencsétlen hajó tizenhetedszer veszett a postai küldemények hullámsírjába, az efféle információszerzés felfüggesztése mellett döntöttünk.

Barbara Twigg a kutatás lényegesen hagyományosabb módját kezdeményezte, s eközben annyi emberrel beszéltünk, amennyivel csak tudtunk. Általában véve rossz döntéseket kerestünk. Jim Slater például kényszeredett mosollyal emlegette fel azt a pillanatot, mikor (a Fleet Streeten fő spekulátornak nevezték) visszautasította, hogy egymillió fontot invesztáljon az északi-tengeri olajba, ami most több mint százmilliót érne. Indoka? A befektetés "túl spekulatív" volt.

Az általános pénzügyi döntéshozatal fogalmait vizsgálva úgy érezte, hogy mindig alábecsülték, mennyire inflációgerjesztő módon vezették be a tízes számrendszert az Egyesült Királyságban. Volt egy alapvető pszichológiai hiba, mondta. Ugyanis a font lett az alapegység, a penny értéke akkor nőtt meg, amikor méretét igencsak jelentéktelenre csökkentették.

A könyvkiadás történetének legnépszerűbb kiadványa, a Guinness rekordok könyve szerkesztője és társszerzője, Norris McWhirter őszinte csodálattal emleget a mai napig egy kis híján meghozott rossz döntést.

Mikor az Arthur Guinness and Company médiaszakértői – meg hirdetési szakemberei tudomást szereztek a legek könyvéről, további információkat kértek, majd "szállították" professzionális ítéletüket a tervről: "Amatőr szellemű, pontatlan, és soha nem lesz sikeres." Ez nagyjából negyvennégy millió példánnyal ezelőtt történt.

Az első rossz döntést, ami John Aspinall fejéből kipattant, senki nem vitatja el tőle. "1972-ben történt, mielőtt az arab invázió megindult, eladtam a Clermont Clubot (London) egymillió fontért. Azóta évi ötmillió fontos profitot termel."

George Plimpton kedvenc rossz döntése nem a sajátja, hanem John Sedgwick tábornoké, amit az a polgárháborúban, a Wilderness csatában hozott.

A jó tábornok emberei mozgását figyelve fölállt, hogy kilessen a fedezék mögül. Tisztjei figyelmeztették, bújjon le, de a tábornok nem nagyon tisztelte az ellenfelet, és fittyet hányt a figyelmeztetésnek. "Lehetetlenség", jelentette ki. "Még egy elefántot sem találnak el ekkora távolságból." Tévedett.

Míg másokkal beszéltünk, saját múltunkba is belevájkáltunk. Számomra a rossz tervezési döntések legtisztább példája a tizennégy emeletes dél-londoni Ronan Point, ami arról nevezetes, hogy 1968-ban összedőlt. A közvélemény visszamenőleges megnyugtatására tett első kísérletek során a Lakásügyi Minisztérium bíztatóan és lelkendezve beszélt azon épületek százairól és ezreiről, amit ugyanezzel a Larsen-Neilson-technológiával építettek Skandináviában. Igen ám, de amikor magával a Larsen-Nielsonnal beszélgettünk Koppenhágában, elmondta, hogy ők sohasem húztak föl nyolc emeletnél többet. Erre a Lakásügyi Minisztérium véletlenül nem figyelt oda. S vajon miért nem építettek nyolc emeletnél magasabb házat? Többek között azért, mert a dán Építésügyi Minisztérium nem engedte. Erre a mi Lakásügyi Minisztériumunk ugyancsak nem figyelt. (A kormányhivatalokkal kapcsolatban úgy tűnik, majdnem egyenes matematikai arányosság van az ilyen össznépi placebó előfordulása és eltusolandó rossz döntések nagysága között.)

Michael Deakin Leeds-ben dolgozott akkor, mikor a west-yorkshire-i rendőrség tragikusan rossz döntéssel jeleskedett. Éppen a yorkshire-i Hasfelmetsző előkerítésével voltak elfoglalva, amikor eljuttattak hozzájuk egy gunyoros, wearside-i akcentussal készült hangfelvételt.

Valamennyi emberüket erre a dialektusban beszélő emberre összpontosították.

Mikor a rendőrséget megkérdezték, biztosak-e abban, hogy a titokzatos hang a Hasfelmetszőé, John Hobson főfelügyelő azt felelte: "Száz százalékban az ember sohasem lehet biztos, de mi kilecvenkilencben azok vagyunk." Míg a rendőrség közel egymilliót ölt bele közleményekbe meg hirdetményekbe, számtalan munkaórát abba, hogy megtalálják a szalagon szereplő hang tulajdonosát, addig Peter Sutcliffe, a tizenhárom nő igazi gyilkosa szabadlábon maradt. Ugyanis nem beszélte a wearside-i dialektust.

A néhai Baldur von Schirach, a Hitlerjugend egykori vezetője kőkeményen tudta, mit kell a világ legrosszabb döntésének tartania. "Nagyon bolondok voltunk, nagyon bolondok, Mr. Frost, hogy abbahagytuk Nagy-Britannia támadását, és az oroszok ellen fordultunk." Előrehajolt, szemei összeszűkültek, s belesziszegte az arcomba: "Mert ha tovább folytatjuk Nagy-Britannia bombázását, az magának, Mr. Frost, sem lett volna igazán jó..."

Alapvetően hibás döntés volt, hatása meg is látszik a történelmen. De az összefüggés egy rossz döntés és az azt követő esemény között nem mindig ilyen egyértelmű. Vegyük például az iráni sah esetét. Nyilvánvaló, egy sor hibát követett el. Például, 1978 őszén, uralkodása hanyatlásakor birodalma nyugalmának legfőbb zaklatóját egy ismeretlen papban, Khomeini ayatollahban látta. Úgy döntött, legjobb, ha száműzi. Az ayatollahnak egy madár nem járta helyen, az iraki Najaqban kellett volna tengődnie. Najaq nem híres az ötcsillagos szállodáiról, és éppen ezért kevés újságíró döntött úgy, (egy sem) hogy a költségszámlájukon vezessék ezeket, így az ayatollah ott megnyugtató ismeretlenségben élt. A sahnak azonban ez sem volt elég. A reális tanácsok ellenére rávette az irániakat, hogy száműzzék a szent embert, akinek pusztulásáért mindent megadott volna. Tehát onnan tovább üldözte.

Az eredeti szándék szerint Khomeininek hontalannak kellett volna lennie, ám a főpap azonnal Párizsba ment, ahol kilépve a teljes ismeretlenségből, belefogott egy pompás, a sah ellen irányuló kampányba. A teljes nyugati sajtót felbolydította, holott eleddig senkinek halvány fogalma sem volt, ki vagy mi is egy ayatollah. Most aztán lett. Tette mindezt a franciák ki nem mondott beleegyezésével, mivel ők voltak az egyetlenek a Nyugat országai közül, akik tudták, politikai helyzetétől függetlenül a sah egészségi állapota egyre romlott. Ez a növekvő nyomás meg is tette áldásos hatását az eseményekre, melyek 1979. január 17-én csúcsosodtak ki a dinasztia bukásával. A sah maga vált bolygó hollandivá.

Voltaképp a sah, rendkívüli tehetséggel, képes volt felülmúlni saját magát is a rossz döntésben. Tudniillik biztonsági szolgálatába belesulykolta: figyelmüket abba az egyetlen irányba fordítsák, ahonnan a veszély a legvalószínűbben várható – azaz Balra. 1978 februárjában azt mondta nekem, az iráni nép úgy döntött, a vallásnak semmi helye a politikában. "Tehát ha valaha is összetűzésre kerül sor az egyház és a monarchia között, akkor a monarchiának kell győznie?" A sah elnéző volt nyugati mivoltomból adódó érzékeléshiányommal. "Nos, igencsak idegesítő lenne, ha nem így lenne" – felelte mosolyogva. A dolgok aztán sokkal rosszabban alakultak – neki is népének is. De ha csupa jó döntést hoz, ellen tudott volna-e állni a történelem sodrásának? Egy seregnyi "ha" mellett a történések boncolgatása éppen hogy elkezdődött. Spekulációival egyedül maradva, panamai száműzetésében a sahnak sikerült egy bánatos mosolyt elengednie 1980 januárjában. "Ha a dolgok elromlanak, akkor minden hiba."

Nincs szükségszerű kapcsolat a könyvben szereplő rossz döntések és azok hatása között. Voltak esetek, mikor a büntetés azonnali volt, sőt eltúlzott. Máskor későbbi generációk kacagása volt tán az első büntetés. A rossz döntések legtöbbjének receptjében az összetevők nem változnak nagyon, azok arányai viszont igen. Hibák, félreértelmezések, majdnem-találatok és "tudhattam volná"-k amalgámjában, csökönyösség, ostobaság, önfejűség koktéljában találjuk magunkat. Ideális esetben a szakértő rossz döntésének tartalmaznia kellene az arroganciát és a figyelmen kívül hagyott jó tanácsok bőséges keverékét. Mint mindig, a régi görögöknek erre is volt szavuk – pontosabban istenük. Kitaláltak egyet – Nemezist –, hogy a rossz döntéseket kárhoztassák, bár senki nem tudta, hogy ez férfi avagy nő, hogy néz ki. Az istenség modern megjelenítője valószínűleg egy adóellenőr, parkolóőr vagy Ralph Nader. Túlzó alaposságukban a görögök kitalálták, hogyan lehet a Nemezist távol tartani – vagy legalábbis tagadni egy legendásan rossz döntés tragikus utóhatásait. "Köpj a földre!" – ez elriasztja az istent.

Lehet, hogy ez a módszer még máig hatásos, napjainkban elég kevesen próbálkoznak vele, talán az egy Frank Sinatra kivételével, a sajtófotósokkal való esetenkénti összetűzései alkalmából.

A könyvben szereplő sok rossz döntésből tanulhatunk. Mégis: a legodaadóbb figyelem sem egyenlő a totális védelemmel. Nemrégen egy idős és igen elismert tanár elhunyt Oxfordban. Mint illő, hosszú és terjedelmes nekrológot kapott a London Times-ban. Számtalan eredményének és elismerésének felsorolása után a nekrológ írója így fejezte be:

"Hosszú élete során alaposan és körültekintően megfontolta minden döntését – aztán keserűen bánkódott miattuk."

Ha egy ilyen lelkiismeretes ember is így érzett, akkor milyen esélyünk van nekünk? A rossz döntés nem egyenlő a balszerencsével, de amit jó döntésnek értékelünk, nem árt, ha társul jó adag szerencsével.

Ezért van, hogy bármennyire is optimista vagyok a TV-AM jövőjével kapcsolatban, csak reménykedhetem és imádkozhatom, hogy e könyv következő kiadásának egyik fejezete nem így kezdődik majd: "1980-ban David Frost kijelentette, hogy Nagy-Britannia kész volt a reggeli adás fogadására. Ez a legvégső új határ, mondta. De már néhány évvel később ez az új határ..."

Bármennyire élveztem is a kötet összeállítását, és bármennyire is remélem, olvasása örömet okoz, sokszor előfordult, hogy újságkivágást vagy kutatási anyagot böngészve azt gondoltam: "Ez azért már mégiscsak sok..."

David Frost

Krisztus előtt 480-ban Xerxész, Perzsia királya elhatározta, lezárja a régóta tartó ellenségeskedést a görögökkel, és pontot tesz az ügy végére: örökre megsemmisíti az athéni birodalmat. Érthető ez az ő szempontjából, hiszen Athén csak kárt csinált neki, amióta a görögök legyőzték őt Marathonnál. (A könyv szerint, de szerintem az apja I. Dareiosz szenvedett vereséget Marathónnál) Úgy tervezte, serege Ázsiából Európába egy pontonhídon fog átkelni, amelyet tudósai a Dardanellákra építenek. De tudván, hogy ez kockázatos vállalkozás, először kikérte a Delphoi Jósda véleményét.

"Ha átkelsz a Dardanellákon" – jött a válasz – "egy hatalmas birodalom fog elbukni."

Optimista lévén, Xerxész gondolkodás nélkül elfogadta a jóslatot, minthogy az Delphoiból eredt. Úgy értelmezte ezért szavait, mint bátorítást tervei megvalósításához. Eleinte minden jól ment, és seregei győzedelmeskedtek a spártaiakon Thermopülainál, de azután a szalamiszi csatában súlyos vereséget szenvedett. Valószínűleg ekkor rémlett föl Xerxész előtt, hogy a jósda nem mondta meg, melyik birodalom bukik meg. Nincs feljegyzés arról, hogy a király elátkozta-e magát. Mérgét mindenesetre kitöltötte azzal, hogy hóhérjának megparancsolta, mérjen 300 botütést a Dardanellák vizére. Nem éppen királyhoz való bosszú, de ennyi maradt.

Ebből a példából is látható, nem csoda, ha klasszikus világ jósai, prófétái elég rossz hírnevet szereztek maguknak, s ötszáz évvel később a római város, Pompeji elöljárói úgy döntöttek, nem vesznek tudomást a helyi templom jósnőiről, amikor azok közelítő katasztrófát emlegettek, és azt mondták, hogy a várost ki kellene üríteni.

Pompeji lakói racionalisták voltak, és úgy vélték, az élet éppen hogy kezd visszatérni normális medrébe a 62. évi rettenetes földrengés után, semmi szükség sem volt egy ilyen rémtörténetre.

A szibillák viszont hittek saját jóslatuknak, és elhagyták a várost. Ők voltak az egyedüli túlélők, mikor másnap a Vezúv kitört, és tízlábnyi hamuval terítette be a várost.

1857-ben még mindig elég primitív nép révén a dél-afrikai Gealeke Xhosa törzs, valószínűleg nem tudta, a jóslatok milyen bajt hoztak például Xerxész királynak. Így aztán, mikor egy tizennégy éves jósnő, Nongquawuse elmesélte, milyen látomása volt a Gxara folyó vizében, mind igyekeztek ráfigyelni.

Azt látta, mesélte a többi xhosának, hogy halott őseik bámultak rá a folyó vizének mélyéről. Sőt azt mondta, a látomás jelentése is kristálytiszta: Ha a törzs vissza akarja szerezni halott vezetőit, 1857. február 18-áig az összes állataikat le kell mészárolniuk.

Az Egyesült államok területi növekedése sokat köszönhet polgárai bátorságának és felfedezőszellemének, de nem szabad elfelejteni mások hibáinak nem elhanyagolható szerepét sem.

Az egyik első áldozata ennek a jó üzleti érzéknek, amit az Újvilág inspirált meghódítóiban, egy névtelen indián főnök volt, aki 1626-ban 24 dollár értékű baltáért, üstért és szövetért adta el a Manhattan szigetet Peter Minuit kormányzónak.

Manhattan középső részén egy telek mostanában 80 millió dollárért cserél gazdát. Még ha az inflációt is beszámítjuk, Minuit kormányzó, könnyen belátható, bombaüzletet kötött.

1803-ban Napóleon császár elhatározta – mivel elméjét az európai események kötötték le –, hogy túlad Franciaország amerikai birtokain. Nem sokat rágódott rajta, eladta a teljes Mississippi-völgyet a gyermekkorát élő amerikai köztársaságnak. E "kis" telek 828.000 négyzetmérföldnyi, Kanadától a Mexikói-öbölig, nyugat felé a Sziklás-hegységig terjed. Ezzel az üzlettel – amit Luisiana Purchase néven ismernek – az elnök, Thomas Jefferson megduplázta országa nagyságát, és ez csak 15 milliójába került.

1867. március 30-án megállapodás köttetett II. Sándor, minden oroszok cárja és W. H. Seward külügyminiszter között, mely szerint az Egyesült Államok megvásárolta Alaszka földjét. "Minden oroszok" megkérdezése után a cár úgy döntött, birodalma meglesz e nélkül a távoli, fagyott és általában ígéretlen földdarab nélkül, és potom 7,2 millió dollárért túladott rajta. Akkor ez igen nagy árnak tűnt sok amerikai szemében, akik még évekig "Seward ostobasága" vagy "Seward jégszekrénye" neveken emlegették az üzletet.

A cár "nagyvonalúságára" majd húsz év múlva derült fény, amikor pechjére 1896-ban aranyat találtak a területen. Alec McDonald, becenevén Klondike Királya, arany földbe vágta csákányát, és tisztán 20 millió dollárt keresett.

Egy évszázaddal később "fekete arany" – azaz olaj – került felszínre Alaszka északi partjainál, és így még egyszer színterévé vált a kincskeresők egymás közti harcának.

Minden idők egyik legrövidlátóbb ingatlanüzlete 1886 novemberében jött létre, mikor egy aranykutató, Sors Hariezon, elhatározta, elad egy bányaterületet a Gert Oosterhuizen farmon, a Transvaalban levő Witwatersrandon. A terület 20 dollárért kelt el, amit Hariezon gyermeki örömmel zsebre vágott és odébbállt.

A következő kilencven évben a bányák, melyeket Hariezon területén vagy annak közelében nyitottak, kis híján egymillió kilogramm aranyat adtak évente, ami a nyugati világ aranykészletének hetven százaléka. Hariezonról nem tudunk semmit.

Persze ne gondolja senki, hogy a rossz földdarab rossz időben, rossz áron való eladása a diplomaták és aranyásók privilégiuma.

1978 januárjában a Royal Melbourne Golf Club vezetése szembe kellett hogy nézzen a növekvő költségekkel, elhatározták, hogy elpasszolják a klub birtokának egy részét. Ennek megfelelően felhatalmazták a titkárt, hogy adjon el egy darabot a klub határán levő gizes-gazos területből egy helyi ingatlanügynöknek.

A titkár összekeverte az iratokat, és eladta Royal Melbourne golfpályájához tartozó akadálymentes részt a nyolcadik, kilencedik, tizedik és tizenegyedik lyukkal. Mikor az ingatlanos megjelent, hogy átvegye a megvásárolt területet, teljes erővel zajlott az Australian Professional Golfers Association bajnoksága...

1981. február 18-án Mrs. Dora Wilson, egy jobb sorsra érdemes angliai háziasszony kinézett az Essex tartományban levő harlowi otthonának ablakán, és látta, amint egy csapat ember a szomszédék perzsaszőnyeg-készletét pakolja be egy költöztető teherautóba.

"Maguk mit csinálnak?" – szólt oda nekik, tudván, a szomszédék nyaralni mentek.

"Tisztítani visszük, asszonyom" – válaszolták az emberek.

Mint a villám, úgy döntött a jó Mrs. Wilson, hogy nem hagyja ki ezt a nagyszerű lehetőséget.

Az emberek lekötelezték az asszonyt, mert elvitték az ő szőnyegeit is. Betörők voltak.

Amikor a BBC egyik tekintélyes ajtónállója nemrég nyugdíjba ment, partit rendeztek a tiszteletére. Az ajtónálló közel fél évszázadot állt az ajtónál – sőt arról is híres volt, hogy baráti viszonyban volt Lord Reith-szel, a BBC alapítójával –, és sok kolléga adakozott bőkezűen a búcsúztatásakor rendezett ünnepséghez.

Emberünket egy digitális órával lepték meg. Egy jelentéktelen apróságtól eltekintve az ajándék tökéletes volt. Mint több más BBC-alkalmazott, az ajtónálló is megrokkant a háborúban; az óra viselésében semmi sem gátolta, mivel bal csuklója megvolt, a jobb keze viszont, amivel az órát működtető gombot meg kellett volna nyomnia, hogy az időt megnézze – hiányzott.

A BBC-nél már az ötvenes években sem lepett meg senkit az előrelátás hiánya, amikor a New Broadcasting House megépült. A régi és az új épületet összekötő folyosórendszer labirintushoz hasonlított, és egészen szűk volt. A Zenei Főosztály utólag ráébredt, milyen nehézségekbe fog ütközni, míg Bechstein koncertzongoráikat az egyik teremből a másikba átviszik; úgy döntöttek, kikísérletezik a legegyszerűbb megoldást.

Megkérték a BBC asztalosait, furnérlemezből dobjanak össze egy modellt, hogy ne a tökéletesre felhangolt, drága zongorák épségét kelljen kockáztatniuk, időlegesen még a folyosót is elbarikádozva.

Az utánzatot pontosan meg is csinálták – és ekkor derült ki: túl nagy, nem fér ki az asztalosműhely ajtaján...

Miss Yvonne Whittlesham, akit "Pszichikai kiszabadulóművész"-ként is ismernek, 1977. április 13-án nem kevés gondolkodás után rájött, hogy egy hatvanmérföldes "vakvezetéssel" ünnepelheti meg méltóan a királynő Ezüst Jubileumát.

Terveinek megfelelően fölvett egy vas álarcot, és nekiindult egy sok lóerős kocsival, padlóig nyomva a gázt.

Négyszáz yard megtétele után telibe kapott egy magányosan álldogáló csűrt.

Csak 59 egész 3/4 mérfölddel és egy ártatlan épület megsemmisítésével vétette el eredeti célját.

A sötét terveiről híres Apis Dimitriev ezredes, a Fekete Kéz nevű szerv terrorszervezet vezetője 1914 tavaszán úgy döntött, felfegyverez egy csapat fiatal hazafit Gavrilo Princip vezetésével. Azt eszelték ki, hogy a boszniai Szarajevóban tett látogatása alkalmával meggyilkolják Ferenc Ferdinándot, Ausztria trónörökösét. E lokálisnak tűnő döntés közvetett hatásai meglepően figyelemreméltóak voltak:

1914. június 28-án meggyilkolták a trónörököst és feleségét.

Július 23-án             Ausztria-Magyarország ultimátumot intéz Szerbiához.

Július 26-án             Ausztria mozgósít az orosz front felé.

Július 28-án             Ausztria-Magyarország hadat üzen Szerbiának.

Augusztus 1-jén       Németország hadat üzen Oroszországnak.

                               Franciaország mozgósít.

                               Olaszország bejelenti semlegességét.

Augusztus 2-án        Németország elfoglalja Luxemburgot.

Augusztus 3-án        Németország elfoglalja Belgiumot és hadat üzen

Augusztus 4-én        Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak.

                               Amerikai bejelenti semlegességét.

Augusztus 5-én        Ausztria-Magyarország hadat üzen Oroszországnak.

Augusztus 6-án        Szerbia és Montenegró hadat üzen Németországnak.

Augusztus 10-én      Franciaország hadat üzen Ausztriának.

Augusztus 12-én      Nagy-Britannia hadat üzen Ausztria-Magyarországnak.

Augusztus 15-én      Japán ultimátumot intéz Németországhoz.

Augusztus 28-án      Ausztria-Magyarország hadat üzen Belgiumnak.

Akárhogy is nézzük, ez bizony világháború. Az egyedüli nagyhatalom, amelyik még nem keveredett bele a Fekete Kéz akciójának közvetett folyományaiba, az Egyesült Államok volt. De egy évvel később Walter Schweiger kapitány gondoskodott erről is. Ő volt ekkor a parancsnoka az U-20 tengeralattjárónak.

1915. május 7-én az ír partoknál észlelték a brit Lusitania hajót, s ő úgy döntött, követi a Német Főparancsnokság legutóbbi utasítását, és torpedóz – természetesen, figyelmeztetés nélkül.

A Lusitániával együtt pusztult 1200 utas között 128 amerikai is volt.

Az ő haláluk játszott közre abban, hogy az USA hadba lépett Németország ellen.

Ha a háborúk ilyen pofonegyszerűen törnek ki Nyugaton, nem szükségeltetik különösebb képzelőerő ahhoz, milyen esélye van véres csetepaték kirobbantásának egy olyan puskaporos hordón, mint Latin-Amerika.

A tizenkilencedik században Bonaparte Napóleon katonai sikerei világszerte hatással voltak igen sok háborodottra is. Ezek azt képzelték, ők is nagy császárok. Ez a káprázat az esetek nagy többségénél viszonylag ártalmatlan tünetekkel zajlott le. Nem úgy Francisco Solano López, Paraguay elnöke esetében. Meggyőződésének igazát bizonyítandó a leggyakorlatiasabb módot választotta, és 1865. március 18-án hipp-hopp hadat üzent a szomszédos Uruguaynak, Brazíliának és Argentínának. Így látta biztosítva a megoldást, ami őt katonai zsenivé avatja.

Az elkövetkező 5 év során Senor López saját személyiségének fatális félreértelmezése a lakosság felének pusztulásához, valamint az összes szociális és politikai intézmény összeomlásához vezetett.

Latin-Amerika száz évvel később sem változott. Temperamentuma a régi. 1969. június 27-én a világbajnoki labdarúgó mérkőzésen a bíró időn túli tizenegyeshez juttatta El Salvador csapatát a szomszédos Hondurasszal szemben. El Salvador értékesítette a büntetőt, és 3:2-re megnyerte a meccset. A döntés drámai folytatása: ádáz, gól nélküli, döntetlennel végződött csata a csapatok szurkolói között kéz-, láb-, fej- és bordatöréssel, 8 napon túl gyógyuló tömeges kezeléssel a helybéli kórházak traumatológiai osztályain. Tudniillik az eredmény hírére soviniszta tüntetések söpörtek végig mindkét fővároson, s a szurkolók az utcákon újrajátszották a meccset, kifosztva és elnáspágolva az ellenfél szurkolóit.

További folytatásként július 3-án háború tört ki a két ország között. A békekötésig kétezer katona esett el, és a Közép-amerikai Közös Piac, mely mindkét ország számára fontos volt, összeomlott.

Ennek záróaktusaként mind Hondurasban, mint El Salvadorban komoly éhínség tört ki.

A világbajnokság következő fordulójában El Salvador kiesett.

1971 januárjában dr. Milton Obote, Uganda akkori vezetője, Szingapúrban tartózkodott a Nemzetközösség Miniszterelnökeinek Találkozóján. Ott ötlötte ki, hogy megszabadul Uganda egyik katonai vezetőjétől, Idi Amin tábornoktól.

Dr. Obote a tettek embere volt, döntésének azonnali kivitelezéséhez látott. Megkérte a szálloda telefonközpontját, kösse őt össze a kampalai vezérkari főnökkel.

Az ugandai központos – aki Idi Aminnal egy törzsből származott – úgy vélte, földijét bizonyára érdekelni fogják a miniszterelnök hírei, így a hívást bekapcsolta Aminhoz is, aki ahelyett, hogy belenyugodott volna az elbocsátásba, azonnal akcióba lépett.

Nem kell külön mondani, a táviratoknak is lehet ugyanilyen végzetes következményei. Például, a II. világháború végén a Szövetségesek kiadták a "potsdami táviratot", követelve, hogy a Japán Császárság hadserege azonnal tegye le a fegyvert. A japán kormány azonnal válaszolt egy közlemény formájában miszerint egyelőre nem fűz megjegyzéseket az ultimátumhoz, arra vár, hogy a császár és a kormány megtárgyalja a dolgot.

Sajnos, a japán kormány hivatalos hírszolgálata, buzgón igyekezvén a közlemény angol nyelvű kiadásával, sebtiben döntött, és az "egyelőre nem fűz hozzá megjegyzést", úgy fordította, hogy "szándékosan nem vesz róla tudomást".

Több történész és politológus egybehangzó véleménye szerint, ha az ultimátumot nem utasították volna ilyen egyértelműen vissza, Truman elnök talán soha nem hagyja jóvá a Hiroshima és Nagaszaki elleni atomtámadást.

James Barthes, dél-afrikai sárkányrepülő-oktató, amint éppen békésen repkedett 1977 júniusában, érdekes látványra lett figyelmes: Francis Chapman asszonyt pillantotta meg, aki meztelenül napozott egy háztetőn Barthes úr repülési útvonala alatt. Képzeletében obszcén gondolatok körvonalazódtak, melyek szoros összefüggésben voltak Chapman asszonnyal. Még alig indult le azonban a magasból a begerjedt repülő, amikor a hölgy férje géppisztollyal felfegyverkezve jött ki a hálószobából, és lesöpörte a légi Don Juant az égről.

A rossz döntések ínyenceinek a gépkocsiipar szolgált nemrégiben egy látványos kétfejű sassal: John Zachary DeLorean ötletéről van szó.

Elhatározta, hogy épít egy új, sirályszárnyas sportkocsit, ami majd az ő nevét viseli. Az ötletet felkarolta a brit kormány, és meggondolatlan sietségében több mint 50 millió fontot biztosított e cél megvalósításához – meg nem valósításához, mint később kiderült. És bár gépkocsiipari szempontból lehetett bármilyen különleges is a DeLorean-terv kormányvisszhangja, a hibák sorozata korántsem volt példaértékű. A DeLorean által tervezett gépkocsit "állatorvosi lónak" is nevezhetnénk – soha az egész világon nem sikerült még olyan gépkocsimodellt kifejleszteni, mint az övé, ha a konstrukciós hibák számát nézzük.

1948-ban a Volkswagen németországi gyárát meglátogatták brit és amerikai szakemberek. Háborús jóvátételként ugyanis felmerült az átvétel lehetősége. A gyár egyetlen terméke a Bogár volt, amit a háború előtt a német munkások számára "népautó"-nak terveztek. A szakemberek feladata az volt, becsüljék meg a Bogár esélyeit a háború utáni piacokon.

Az amerikai delegációt a Ford Motor Company elnöke, Ernest Breech vezette. Az ő ítélete így szólt: "Ez a kocsi egy fabatkát sem ér." Brit részről Sir William Rootes hasonlóan vélekedett: "A Volkswagen", mondta, "nem felel meg a gépkocsi alapvető technikai követelményeinek."

A Volkswagen tehát elfeledve, a Ford Motor Company energiáit arra fordította, hogy egy olyan kocsit fejlesszen ki, ami szerintük eladható volt, olyat, "ami pontosan megfelel az amerikai ízlésnek".

A piackutatás új tudományát arra használták fel, hogy biztosítsák, a jármű és marketingje körül minden a legnagyobb rendben legyen. Még a névvel is ők foglalkoztak – ami Edsel lett, egy hagyományos keresztnév a Ford családból.

A Ford-kereskedők korántsem voltak ilyen lelkesek az Edsellel kapcsolatban, mikor azt bemutatták nekik, de a Ford még mindig bízott, hogy nyerőt alkotott. Mert hogyan is tudna egy olyan kocsi, amire annyi tudást, energiát és dollárt pazaroltak, elbukni?

Nagyon egyszerűen. A közönség a kereskedők véleményét osztotta, s a kocsi gyártását két év, két hónap és tizenöt nap múlva abbahagyták – és 350 millió dollárral maradtak el attól a ponttól, ahonnan a gyártó a profitot számolta volna.

Ha a Ford kudarcát az Edsellel komplexnek és misztikusnak mondhatjuk, akkor a fő riválissal, a General Motorsszal történt katasztrófák egyike különlegesen egyértelműnek tűnik. A hatvanas évek elején bocsátották útjára reményeik netovábbját, a mexikói piacra szánt "kompakt" Chevrolet Nova nevű modellt. Csak mikor a szörnyű eladási statisztikák megérkeztek, jött rá valaki Detroitban, hogy spanyolul a "no va" azt jelenti: "Nem megy."

1966-ban a General Motors egy újabb gyöngyszemet produkált. Egyre jobban bosszantotta őket egy fiatal fogyasztói érdekvédelmi aktivista, bizonyos Ralph Nader, aki sikeres kampányt folytatott a GM Corvair nevű modellje ellen. Nader azt terjesztette a GM termékéről, hogy "bármilyen sebesség mellett balesetveszélyes". Ahelyett, hogy a kocsi hiányosságait vizsgálták volna meg, a GM kézenfekvőnek találta, ha lenyomoztatja Mr. Nadert, hátha akad valami szaftos a magánéletében vagy a pénzügyeiben. Ha igen, hát egy életre elveszik a kedvét, hogy mások dolgába üsse az orrát.

Mikor Nader felfedezte, hogy a General Motors által felbérelt nyomozók figyelik, beperelte a céget. Győzelme a tárgyalóteremben, illetve a figyelemre méltó 450.000 dolláros kártérítés megadta a lökést a fogyasztói mozgalmaknak, és ez az elkövetkező években olyan erővé vált, ami az amerikai gépkocsiiparnak súlyos milliókba került.

Az elszánt motorizáltak számára született döntések eltörpülnek egyetlen olyan döntés mellett, amelyet 1935 júliusában hoztak Oklahoma City városatyái. Egy verőfényes napon, az ebéd utáni szivar és konyak andalító hangulatában elhatározták, bemutatnak egy helyes kis szerkezetet. Egyikük el is keresztelte. Úgy hívják: Parkolóóra.

Olav Olavson svéd állampolgárnak 1910-ben komoly anyagi gondjai támadtak. Lehangoló állapotában pattant ki fejéből az isteni szikra: Eladja testét halála utáni orvosi kutatás céljaira. Néhány nappal később Olavson úr teste a Stockholmban székelő Karolinska Egyetem tulajdonát képezte.

Forgandó a szerencse, az adásvételt követő évben csinos kis vagyont örökölt emberünk, és gondolta, visszavásárolja a testét saját magának.

Az egyetem megtagadta, hogy a testhez való jogait eladja, a bírósághoz fordult, és megnyerte a birtoklási pert. Olavsonnak nem maradt más, mint hogy úgy törjön borsot az intézet orra alá – csökkentve saját testének értékét –, hogy két fogát kihúzassa anélkül, hogy engedélyt kért volna testének effektív tulajdonosaitól.

Igen gyakran, fájdalom!, azok, akik az ifjúság oktatásával foglalkoznak, nem oly érzékenyek vagy előrelátók, mint azt magukról állítják.

Például 1832. június 22-én az ifjú Guiseppe Verdi felvételét kérte a milánói Császári és Királyi Konzervatóriumba. Az igazgató, Maestro Professor Francesco Basily elutasította a fiút azzal, hogy "túlkoros – és biztos, hogy középszerűnek bizonyulna".

1854-ben az Aix-i Líceum irodalomprofesszora olyan lépéshez folyamodott, amilyenre még nem volt példa: egyik diákjának fogalmazásból és francia nyelvből nullást adott. A diákot Émile Zolának hívták.

1880. július 12-én H. O. D. Davidson, egy Harrowbeli iskolaigazgató a következő meggyőződéses jellemzést adta egyik diákjáról: "Feledékeny, figyelmetlen, pontatlan, rendetlen minden téren... Ha képtelen túllépni eme lomposságán, nem fog sikerrel végezni a középiskolában. A fiú" – tette hozzá – "osztályának utolsója." Szerencsére Winston Churchill későn érőnek bizonyult.

Még a legmagasztosabb tiszta géniusz sincs védve a profi pedagógusoktól, ha a rosszabbjával kerül szembe. Nézzük például, mi történt 1898-ban, mikor az ifjú Albert Einstein felvételét kérte a müncheni Technicai Főiskolára. Fiatal zseninket az intézet magiszterei, döntésük biztos tudatában elutasították, mondván, "nem látszik ígéretesnek". A legendák szerint megfosztott az áhított tudományos tanulmányoktól, és először postásként dolgozott, majd Bernbe került a Svájci Találmányi Hivatalba felügyelőnek. Mindenesetre ez utóbbi munkája mellett sikerült annyit tanulnia fizikából, és tellett annyi "ígéretlenségéből", hogy megalkothatta a relativitás elméletét.

1906-ban Arizona állam Flagstaffbeli obszervatóriumából, óriási lelkesedéssel fogadva, Percival Lowell csillagász bejelentette, hogy megbizonyosodott a Schiaparelli felfedezte Mars-csatornák létezéséről. Ezek, mint azt később Mars as the Abode life (a Mars, az élet bölcsője) című könyvében kifejtette, vörösek voltak, és titokzatosan mozogtak. Mégis sikerült neki feltérképezni őket, és ennek alapján részletes térképeket adtak ki, illetve tettek világszerte iskolai atlaszokba.

Egy szerény megjegyzés a korszakos felfedezéshez: Nincsenek csatornák a Marson. Szerencsétlenségére, a nagy csillagász valójában egy ritka szembetegségben szenvedett – amit napjainkban Lowell szindrómának hívnak –, melynek az a tünete, hogy a beteg saját szemének erezetét látja. Lowell olyan elismert volt, hogy senki nem mert ellentmondani.

Kevés olyan dolog van a világon, amelyben annyit tévedtek volna, mint a könyvkiadás.

Vegyük például az irodalmi Nobel-díjat. Mikor az elsőt odaítélték, 1901-ben, több más nagy író mellett Henrik Ibsen, Henry James, Émile Zola és Joseph Conrad még mind életben voltak. A bizottság az első irodalmi Nobel-díjat a francia regényírónak, René Sully Prudhomme-nak ítélte, azzal a rájuk sajátosan jellemző perverzitással, amit az utódok tiszteletben tartottak. Rá egy évre, 1902-ben a tetemes pénzzel járó díjat a bizottság mélyreható mérlegelést követően Theodor Mommsennek ítélte; 1903-ban, komoly tudományos latolgatás, Björnstjerne Björnsonnak; 1904-ben Fréderic Mistral költőnek, akinek múlhatatlan érdeme, hogy provence-i dialektusban írt; 1905-ben Henryk Sienkiewiczet választották, azután Giosue Carduccit találták a legmegfelelőbbnek. 1907-ben hosszas gondolkodás után Rudyard Kiplingnek ítélték az azévi díjat. A következő évben Rudolf Eucken kapta időt álló irodalmi munkásságának elismeréséül.

1909-ben a Svéd Akadémia az első svéd költőnőt, Selma Ottiliana Lovisa Lagerlöföt választotta, nemzeti elfogulatlanságtól mentesen, az 1910-es díj pedig a német lírikus költőhöz, bölcs, hozzáértő döntéssel Paul von Heyse-hez vándorolt. (Mistral, Sienkiewicz és Kipling "véletlenül" talált – A szerk.) Még ebben az évben, november 10-én elhunyt Lev Tolsztoj, a Háború és béke, valamint az Anna Karenina írója. Újra jelölték Nobel-díjra, amit nagyon is megérdemelt – és tíz alkalommal nem kapott meg.

1900-ban Beatrix Potter, egy londoni vénkisasszony, aki mérgesgombákat ábrázoló vízfestmények pingálásával töltötte idejét, írt és illusztrált is egy gyerekkönyvet, amit Peter Rabbit (Nyúl Péter) címen emlegetett. Hat kiadónak küldte el a kéziratot az illusztrációkkal együtt, mind a hatan visszautasították.

Miss Potter, független gondolkodású és szellemű hölgy lévén, állhatatosan kitartott. 1901 végén magánúton kinyomatta a könyvet, és barátoknak, rokonoknak adogatta el. Az egyik kiadó, Frederick Warne, aki korábban elutasította, meglátott egy példányt, és úgy gondolta, üsse kő, végső soron lehet, hogy van benne némi remény. Mindenesetre nem ragadtatta el magát. "A Warne foglalkozna a könyvvel", közölte leereszkedő gesztussal a szerzővel, de csak azzal a feltétellel, hogy a hölgy viseli az anyagi kockázatot. Három év elteltével az eladott példányok száma elérte a 75.000-et. A Warne-ben felsejlett döntési hibájának nagysága.

Potter kisasszony lényegesen szerencsésebb volt, mint más, írással foglalkozó hölgy. Egyikük 1836-ban levélben megkereste az elismert kritikust és irodalmárt, Robert Southeyt, mellékelve néhányat munkái közül, kikérte a véleményét, vajon tanácsos lenne-e betevő falatját írással megkeresni.

Három hónap múlva jött a válasz: "Az irodalom nem való egy hölgy kenyérkeresetének, és nem is kellene, hogy az legyen. Minél jobban törődik valódi kötelességeivel, annál kevesebb ideje fog erre maradni, még ha csak kiegészítésnek vagy pihentetőnek csinálja is. E kötelességeire még nem kérték fel, de ha ez megtörténik, kevéssé fog a hírnévre várakozni."

Charlotte Brontë kisasszonyt annyira elkedvetlenítette ez a negatív élmény, hogy tíz éven át nem is vett tollat a kezébe.

A kiadói hibák alant felsorolt gyűjteménye alapján eme könyv szerkesztői gyanakodni kezdtek. Egyértelműen rossz ómennek vélték, hogy az első kiadó, aki ezt a könyvet látta, azonnal el is fogadta.

Különböző kiadók vélekedtek úgy, hogy az alább felsorolt könyvek nem rendelkeznek kereskedelmi értékkel vagy irodalmi érdemekkel:

VISSZA