Reklámoztuk. Kutya nem vitte. Három hét alatt elment száz darab. Pont a leltáron felüli tétel. Ekkor már a főnökök is kezdtek piszkálgatni, hogy mi a francot keres a legtutibb helyen egy rakás szar. Mondom, hogy még húzzuk ki egy kicsit, hátha beindul. Pedig ekkor már tudtam, hogy le lehet húzni az egészet, de az üzlet úgy szólt, hogy ötven rugó előre, a másik ötven a harminc nap végén. És még csak három hétnél tartottunk. Lényeg a lényeg, még egy hétig kibírtam. A 28. napon le kellet vennem. De a srác rendes volt, mert így is fizetett. A maradék pár napra kitettem a polcra a többi közé. Ott is csordogált, de a mérleg nem nézett ki túl jól. Mármint nekik. Én benyeltem egy kilót, ők meg vittek vissza nyolcszáz játékot... Ez a későbbiek során rendszerré vált, CD szállítók, videokazetta forgalmazók folyamatosan csengettek azért, hogy többet rendeljek, és azok jobban menjenek. Végül is, ez a két dolog szorosan összefüggött és mindenki jól járt.

Ide tartozik, még ha nem is túl szorosan, a Teszkó Top 10-es listája. Erről azért tudok beszámolni, mert mint számtech osztályvezetőhöz hozzám tartoztak a könyvek is, ami egy logikus dolog ugyebár. A könyvek között minden héten kellett csinálni egy tízes listát, amelyen a legnépszerűbb kiadványok szerepeltek. Legalábbis azoknak kellett volna szerepelniük. Ez a lista azonban nem a tíz legnépszerűbb könyv, hanem a tíz legnagyobb jatt listája volt. Oké, nem azt mondom, hogy egy Da Vinci kód nehezen küzdötte fel magát, mert ugye a látszatot tartani kellett, de igencsak sok volt az olyan cucc, amit álmomban sem raktam volna oda. Ugyanez volt a DVD és a CD soron is a helyzet. De legalább azt lehetett volna mondani, hogy jó volt a koncepció, hiszen ha maguk az szerint vásárolnak, hogy mi van a listán, akkor az előre odarakott könyv a felturbózott eladások miatt valóban odakerült volna. Ez, persze, nem így történt. Mindenesetre kellemes meglepetés lehetett a felkapottnak szánt fiatal, kezdő író számára, hogy a heti bevásárlás alatt meglátta magát, mint Dan Brown szomszédja.

Na ez a kedvencem, jobb vicc, mint a gazdaságos termék. A Teszkó úgy lett kitalálva, hogy mindig minden termékből kell lennie egy legolcsóbbnak. A legolcsóbb termék - csakhogy az elején tisztázzuk a fogalmakat - valami olyasmi, aminél már nincsen olcsóbb abban a műfajban. Tehát ha van egy üveg öblítő koncentrátum 345, 235, 875 és 134 forintért, akkor melyikre kerül a LEGOLCSÓBB felirat? A 134 forintosra? Rossz válasz! A legolcsóbb nem feltétlenül kell jelentse a legolcsóbbat. Az a legolcsóbb, amire az van írva, kérem szépen. Mert ha maguk ezt ugyanúgy végiggondolnák vásárlás közben, mint ahogyan feltételezhetően most is tették, akkor nem lehetne magukat átverni ezzel a trükkel. Tévedés? Bocs, nem láttam, hogy nem ez a legolcsóbb, ejnye, hogyan is csúszhatott félre ez a tábla, a macska rúgja meg! Ezek lennének a reakciók, ha sikerülne valakinek felhívnia az árellenőrök, valamint osztályvezetők figyelmét a fura anomáliára. Van ugyanis egy réteg, nem is olyan szűk, akik a LEGOLCSÓBB tábla szerint vásárolnak. Mi is kell nekem? Öblítő. Fasza. Itt van a listán. Lássuk csak. Itt van ugyebár ezer öblítő. Van papayás, talán Tarzan ágyékkötőit öblítette ilyenben Jane. Van jeges gleccser szagú, jelentsen ez bár mit is, nem tudom ki a franc szagol gleccsert. És van tavaszi mező. Van flakonos, zacskós, grátiszos, meg utántöltős. Na akkor melyiket veszem meg? A legolcsóbbat. Melyik a legolcsóbb? Majom az, aki össze fogja hasonlítani az árakat, az a legolcsóbb, amire ráírták. Szevasz. És már le is pakolta a jóember a megfelelő terméket, illetve azt, amiről ő azt hitte, hogy megfelelő. Az, hogy legalább kettő volt még, ami a felébe került, soha nem fog számára kiderülni, azzal a boldog tudattal sétál majd a kasszához, hogy nagyon okos volt és spórolt egy csomó pénzt. Nem tudom, miért az öblítős példa jutott eszembe, mikor ez egészen pontosan legutóbb a zsírkrétákkal esett meg, de biztos vagyok benne, hogy ha holnap elmennek egy Tescóba, maguk is észre fogják venni. Ha tényleg a legolcsóbbat akarják, akkor nézzék meg az árakat, és az alapján válasszanak. Ami szintén nem egy bombabiztos megoldás, mert lehet, hogy más van a polcos címkén, és mást mutat majd a kassza, ezért érdemes néha odadugdosni a vásárolni kívánt árut a vásárlótérben elhelyezett vonalkód olvasó alá. Lesz részük pár meglepetésben. Mindebben, amit elmondtam, az a legszebb, hogy soha senki nem veszi észre. Ha telepakolnak egy kosarat hetven termékkel és a kasszánál fizetnek mondjuk 28.765 forintot, nem fog villogni a lámpa, hogy hello, majomkám! Tizenkilenc termék összesen kétezerrel volt drágább, mint amit most gondolsz! Senki nem fog visszasétálni egy olyan blokkal, amely Tutankhamon halotti pólyájának hosszúságával vetekszik, hogy összehasonlítsa a fizetett és a kiírt árakat. Pedig néha nem ártana. Olyankor szokott kibújni a szög a zsákból, amikor valaki célzottan jön be és egy bizonyos dolgot keres. De a legolcsóbb termék trükkje a legfaszább, mert ennek nagyon nehéz utánajárni, szinte senki nem is teszi meg. Le kellene szokni arról, hogy elhiszik azt, ami ki van írva.

Szerintem ez az a rész, amelyikre mindenki kíváncsi szokott lenni. Hol is vagyunk átverve, kérem szépen? Nos, erről sokat nem tudok mondani, csak két sztorit. Az egyik szalámis, a másik csirkés. A szalámis a durvább, kezdem azzal. Van a Tescónak egy nagy húsbeszállítója. Ez a Kaiser nevű cég, aki bőségesen látott el minket szalámival és minden egyébbel. Egyik nap látom ám, hogy érdekes művelet zajlik. Az eladó kollegák nagy bőszen vakargatják a vonalkódos címkét a csomagolásról, amin ugyebár a lejárati dátum is szerepel. Ahogy leszedik, már ragasztják is az új matricákat némileg módosított időpontokkal. Kiderült, hogy amikor egy ilyen Kaiser termék lejárt, szólni kellett VALAKINEK és egy borítékban új címkék érkeztek. Most nem akarom ezzel azt állítani, hogy a cég intézte, de mégis elég furcsa volt, hogy így próbálta a Teszkó a lejárófélben lévő áru állagát javítani. Voltak persze már menthetetlen szalámik is, amiken az enyészet nyomai már csukott szemmel is felismerhetőek voltak. Na, ezek mentek a pizzapultba. Vödörszám öntötték a pizzásoknak ezt a fincsiséget, akik nem a higiénia miatt nyúltak hozzá nylonkesztyűvel, hanem azért, mert puszta kézzel senki nem merte megfogni. Jó étvágyat!

A másik a csirkés eset, ami nem is annyira eset, mint inkább tendencia. Magam is sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy délutános voltam és este nem volt otthon kaja, gondoltam, beugrom a hentesekhez, hogy leakasszak róluk pár csirkemellet farhát árban. Ez egyébként bevett szokás volt náluk, hogy haveroknak a bélszínt csont árban ütötték be, így azt is kellett fizetni a kasszánál. Azt, hogy mi van a szatyorban, nem nézte a kutya se. Jött így haza lazacfilé, mint busafej, és koktélrák, mint ponty. De ezt csak érdekességként... Szóval a csirke. Megyek le a srácokhoz, hogy hello, kéne egy kis husi. Mondták, hogy nem kéne vinnem. De hát ott van a pultban. Látszólag semmi baja, le is van értékelve, az egyik vevő épp most pakolt fel vagy hatot. Az lehet - mondták -, mert ő az egyik vevő. Te a haverunk vagy, úgyhogy ne nagyon vigyél csirkét ma haza, mert holnap is be kell jönnöd! Így adták finoman értésemre, hogy baromi rossz ötlet abból a csirkéből vásárolni. Még farhát árban is. Persze a Teszkó mindenre ügyel, így ezeknek a jószágoknak sem kellett értelmetlen halált halniuk. Már napokkal később reinkarnálódhattak, mint friss grillcsirke. Csak kicsit tovább kellett bent tartani őket a sütőben és már lehetett is árulni. Így tessék pizzázni, vagy grillcsirkézni a Tescóban. De mondjuk, aki enni jár oda, az meg is érdemli...

Hát ennyi. Biztosan lehetne erről még többet is, de sajnos a saját vásárlói tapasztalataimon kívül nem sok rálátásom volt a frissárura... a monitor meg a számítógép meg ugye nem nagyon jár le... illetve nem így.

Ígértem korábban, hogy mesélek a pékekről, mert ez is egy kicsit ide passzol. A pékek és a hentesek voltak a legfaszább gyerekek az áruházban. A hentesekről bővebben majd akkor, amikor a cigányokkal való csoportos összetűzés kerül szóba, de a pékekről van egy jó történetem. A Teszkó saját péksége egy elég érdekes hely, ugyanis maguk a dolgozók teszik érdekessé. Nem egyszer láttam beszívott péket a kemence tetején lézerkardozni a lapáttal. Nem csoda hát, hogy a pékség izgi egy hely volt. Már egy ideje Teszkó katonaként szolgáltam, amikor bevezették ezt a HACCP rendszert, ami egy fajta élelmiszeripari biztonságot vizsgáló módszer, illetve ennek kell megfelelni minden olyan helynek, ahol élelmiszereket állítanak elő. Szóval egy elég szigorú dolog és persze nálunk is bevezették, azonnal meg kellett ugyanis felelnünk. Jött is egy HACCP koordinátor, hogy felmérje a helyzetet. Ez a figura szociálisan felettébb érzékeny lehetett, vagy pontosan tudta, hogy hol a rés a pajzson, mert rögvest kijelentette, hogy neki nem kell áruház-igazgató, vagy osztályvezető, adjanak mellé egy rendes, becsületes kétkezi munkást, azzal majd ő szót fog érteni, ő majd körbevezeti az áruházon. Az igazgató arcából a nagylábujjába távozott a vér, de kénytelen-kelletlen beleegyezett. Nos, ki legyen a szerencsés, tekintett körbe a koordinátor? Fullpara, légyzümmögés, ilyesmik. Legyen mondjuk egy PÉK! Ennél durvábbat nem is válaszhatott volna az ellenőr. Ha azt mondja, hogy Paff, a bűvös sárkány kísérje őt körbe, akkor sem nyúlhatott volna jobban mellé. Jön a kiválasztott pék vigyorogva, a haverok taszigálják előre. A vezetőség tagjainak az arca olyan volt, mintha maga Kisfaludy Stróbl Alajos faragott volna vigyort rájuk carrarai márványból. A pék lejattolt a higiénia úristenével, majd megindult a menet lassú léptekben. A pék magyarázott, hogy mi micsoda, amíg be nem értek a pékségbe, nagyjából az hangzott el, hogy ez itt a folyosó, ez meg a polc. Hazai terepen már a srác is kezdett feloldódni. Egyre lazább lett, amitől a főnökök egyre jobban beparáztak. Bent viszont elszabadult a pokol. Az bizonyára egyikőjük számára sem jelent különösebb meglepetést, hogy a Teszkó állatvilága meglehetősen gazdag, főleg ami a népes egércsaládokat és nagyobb madár kolóniákat jelenti. Nos, az egerekből az egyik nagyobb példány úgy döntött, hogy tartózkodási helyet változtat és a kenyeres polcok mögül átrohant a kemencék felé, keresztezve ezzel a menet útját. Őszinte érzelmekkel a hangjában sikkantott fel az ellenőr, és vonta kérdőre a péket, hogy ez mi a franc volt. - Ez? Ez kérem, egér! - így a pék, akinek nem volt szokatlan a látvány. - Egér. És mondja, nem próbálnak védekezni? Nincsenek itt egérfogók? - Ugyan már! Okos állat az, nem megy abba bele. - Akkor hogyan tartják távol a rágcsálókat a pékségtől? - Hát kérem, volt egy macskánk. Úgy hívták, hogy Teszkó, de ki kellett rúgni, mert folyton összehugyozta a lisztet.

Ez most pont úgy hangzik, mint egy vicc pedig higgyék el, korántsem az. Ja! A történet csattanója, hogy a Teszkó természetesen rendelkezik HACCP minősítéssel. Csak ezek után úgy vásároljanak kenyeret, hogy elképzelhető, hogy egy vajszívű pék újra befogadta Teszkót.

Egyébként a HACCP eset nem volt egyedi az áruház történetében. Egy ilyen nagy bevásárlóközpontnak egy csomó szűrőn át kell menni, egy csomó előírásnak meg kell felelni. Itt van például a Tűzoltóság. Mi mindig tudtuk mikor volt tűzvédelmi ellenőrzés és mikor estünk át tudtunkon kívül tűzvédelmi képzésen. Pontosan akkor, amikor egy TŰZOLTÓSÁG feliratú pólót viselő ember távozott a recepción keresztül két szatyornyi téliszalámival. Ne egy igazi tűzoltót képzeljenek el. Távolról sem. Van azoknak elég dolguk. Mondjuk, például tüzet oltanak, meg ilyesmi. Ez a csávó tüzet akkor látott utoljára, amikor ifitáborban énekelte a Börtön ablakábant a búcsúbulin. Így mentek ezek a dolgok. Ugyanez volt az ÁNTSZ ellenőrökkel. Ha elfogyott otthon a kaja, jöttek ellenőrizni. Ha kellett egy porszívó, vagy canga a gyereknek, jöttek ellenőrizni. És meglehetősen gyorsan távoztak is. Pedig lett volna mit nézni mi nálunk! Ha én állíthattam volna össze egy listát, a negyedénél bezárják az áruházat, lebontják, felégetik, a helyét felszántják és behintik sóval.

A kasszasor - amiről eddig még nem nagyon írtam - a Teszkó Achilles ina. Azok számára, akiknek az agyuk az Achilles ín: ez a leggyengébb pontot jelenti. Ugyebár a kasszasoron lehet kivinni a legtöbb árut, hiszen itt történik a fizetés, itt cserél gazdát a termék és a pénz. Ezért van az, hogy a legtöbb rémtörténet a kasszásokhoz kapcsolódik. Mivel a Teszkó rendszere meglehetősen fejlett, azt is lehetne mondani, hogy baromira mindegy, ki ül a kasszában. Ha lenne keze, feltehetőleg Totó kutya is el tudná végezni ezt a munkát. A truváj abból áll, hogy a terméket a vonalkódos felével el kell húzni a vonalkód-leolvasó előtt. Ez az egy mondat gyakorlatilag a kasszások képzésének a lényege. Persze vannak mindenféle buktatók, hiszen egyesek étkezési jegyeket váltanak be, mások meg üvegvisszaváltós cédulákat vásárolnak le, és ez baromira meg tudja zavarni a dolgokat. De általában megy minden, mint a karikacsapás. Onnan ismerem a kasszarendszert, hogy volt nálunk egy olyan oktatási forma, amit Multi Skill-nek hívnak. Ez azt jelenti, hogy minden egyes dolgozónak ismernie kell a kasszák működését, hogy vészhelyzetben - ez alatt a nagyszámú vásárlótömeget értik - bárki beülhessen kisegíteni. Ennek okán jómagam is hónapokat töltöttem el, mint kasszás és csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy sikerült kikerülnöm ebből a körforgásból, amit frankón csak antidepresszánsokkal tudtam elviselni. A kasszás nyolc órát dolgozik. Ebből fél óra ebédszünet és tíz perc pihenő. A többi meg arról szól, hogy elhúzzák az árut a lézer előtt. A pénztárosok között volt egy kemény mag, akik szerintem gyerekkoruk óta erre készülhettek, de a többiek közt elég nagy volt a fluktuáció. Volt egyetemet végzett figura is, aki isten tudja, mit keresett ott, és voltak olyan elhanyagolt figurák, hogy egyedül több foguk hiányzott, mint egy Mónika show heti szereplőgárdájának együttvéve. Szóval a Teszkó teljes keresztmetszete megtalálható köztük. Gyakorlatilag mindenkit felvettek, aki csak jelentkezett, tudván, hogy aki nem szokik be elég hamar, az soha nem fogja bírni a tempót. A Teszkó javára legyen mondva, hogy ebben a pozícióban nem szelektáltak etnikai alapon. Sok roma pénztárosunk volt, de ezzel sok gondot is adtak a monitorosoknak, mert bármilyen becsületesek is voltak, a biztonságiak állandóan rajtuk tartották a szemüket, és az a gép, aminek a képernyője állandóan mutatta az áru mozgását a kasszában, szinte folyamatosan rájuk volt állítva.

A laikus azt gondolhatná, hogy a kasszás fér hozzá a legjobban az okosságokhoz, mert egyedül van, és rajta megy át az áru és a pénz is. Nos, ez csak részben van így. Vannak trükkök, amelyek szinte a kasszásokra lettek kitalálva, de egyik sem az a nagy fogás, ráadásul még a rizikó is iszonyatosan nagy. Kevés olyan megjátszható buli volt, ami meg is érte. A kezdő kasszások egy meglehetősen egyszerű módszerhez folyamodtak, miszerint ha ismerős jött - és arról majdnem mindegyikük gondoskodott, hogy jöjjön is -, minden tizedik terméket ütötték csak be. Ezt nem volt bajos dolog kivitelezni, egyszerűen kilenc terméket úgy kellett áthúzni az olvasó előtt, hogy az nem látta a vonalkódot. Ezt nehéz volt kamerával követni, csak a gép jelezhette, hogy átmegy az áru, de nem jelenik meg a neve és az ára. De egyetlen figyelő gép volt a több tucat kasszára és általában tudták a kasszások, hogy melyiküket figyelik. Ha volt roma a műszakban a többiek hamarabb álltak rá erre a módszerre, mert sejtették, hogy a kamera kit figyel... Persze ez nem véletlenszerű dolog volt, kellett hozzá ismerős, mert bárkinek ők sem fognak csalni. Ha megdőlt egy pénztáros, azonnal feljelentették és kirúgták. Majdnem minden ilyen lebukás rendőrségi üggyel végződött.

Ide tartozik a Tescót szapuló internetes fórumokon megtalálható legtöbb beszólás. Sokan kifogásolják, hogy a kasszasoron álló biztonsági emberek kimenetkor ellenőrzik a blokkot. Nos, ez nem azért van, mert bárkit is potenciális tolvajnak tartanak -, megjegyzem, egyébként mindenki potenciális tolvaj, - hanem azért, mert ezt a stiklit akarják kiszűrni. Ha feltűnően tele a kosár, de rövid a blokk, akkor az egyértelmű jele annak, hogy a pénztáros csak a minden sokadik terméket ütötte be. Mivel azt is tudják, hogy ezt idegennek soha nem csinálnák meg, azonnal beviszik magukat, hátha kiderül a bűnrészesség. Azt, hogy ismerik a kasszást, nem is érdemes tagadni.

Ennek a szűrőnek a kivédésére kezdtek alkalmazni egy érdekes módszert, amit a biztonságiak csak CUKROSBRIÓSNAK hívtak. Nem tudom, hányszor játszották el a kasszások, mire az egyik megdőlt, de annyira eredeti és újszerű volt a metódus, hogy eléggé sokáig csinálhatták, mire megdőltek. Ez a fejlesztés kijátszotta a gépet, ami figyelte a kasszát. Kijátszotta a kamerát és a számla hosszát a kosár tartalmával összehasonlító őröket. A képlet egyszerű. Bejön a kasszás samesza és egy előre összeállított lista szerint bevásárol irdatlan mennyiségű és értékű árut. A lebukott ember esetében ez háromszázezer forint volt élelmiszerben. A kasszás minden egyes terméket elhúzott a vonalkód olvasó előtt, az jelzett is terméknév és ár tekintetében, és a blokk is hosszabb lett egy tétellel. A különbség csak az volt, hogy a kasszás egy cukrosbriósnak a vonalkódját ragasztotta a tenyerére és a valós címkéket letakarva a kezét húzta el az olvasó előtt. Így a számla végösszege háromszázezer forint helyett lett nyolcezer. Ez a módszer kis tételben kiszűrhetetlen, hacsak nem álltak rá valami miatt a monitorosok a kasszásra és nem nézik folyamatosan a kasszáján áthaladó termékeket. Az őrnek szemre stimmelni fog a számla, így nem állíthatja meg a vevőt a kijáratnál. Onnan már csak egy gyors pakolás kell és hajrá, iszkiri!

 A másik trükköt magyarokkal nem lehetett eljátszani, csak külföldiekkel, főleg szerbekkel, ukránokkal, románokkal, akik ide jönnek, vagy átutazóban vannak Magyarországon. A Fogarasi út elég közel van a távolsági buszok pályaudvarához és éjszakánként be-bejött egy nagyobb sereg külföldi, hogy bevásároljanak. Ilyen esetben gyakori volt, hogy tízessel fizettek, és a kasszás ezresből adott vissza. Ok ugye nem ismerték annyira a mi címleteinket, így nem volt nehéz átverni őket. Erre a lehúzásra sok kasszának volt szüksége, mert nappal pont a fordítottját csinálták. Akinek nem árura, hanem készpénzre volt szüksége behívta néhány haverját, akik ezressel fizettek, ő pedig tízesből adott vissza. Ezt a hiányt dolgozták le később az éj leple alatt szerencsétlen ukránokon.

Természetes, hogy a biztonsági igazgató figyelmét nem kerülte el a sorozatos trükközés a kasszasoron, és le is csaptak, csak sajnos nem a megfelelő időben és nem a megfelelő emberre, és talán büntetőjogi tekintetben is kifogásolható módon. Az egyik kolleganőnkkel esett meg, hogy a műszak lejártával szóltak neki, hogy még nem mehet haza, lesz szíves befáradni a főpénztárba. A nő be is ment, majd közölték vele, hogy lopás alapos gyanúja miatt azonnali vizsgálatot rendeltek el, és amíg ez tart, ő nem mehet sehova, és nem is telefonálhat. A dolog vége az lett, hogy a meggyanúsított pénztárost nyolc órán keresztül tartották bezárva a főpénztárban anélkül, hogy bárkivel érintkezésbe léphetett volna, akár csak egy telefonhívás erejéig is. Ennyi ideig tartott a vizsgálat, amíg a különféle szalagokat összehasonlították, visszanézték a biztonsági kamerák felvételét és kihallgattak más gyanúsítottakat. Hangsúlyozom, ez nem rendőri intézkedés volt, a pénztáros személyi szabadságát maga az áruház vezetősége korlátozta. Mikor kiderült, hogy a nő ártatlan és a szolgálat igencsak melléfogott, nagy sietve bemondták a bocsit és mielőtt per lett volna a dologból, betömték a nő száját némi készpénzzel. Hehe.

A pénztáros melóról még csak annyit szeretnék mondani, hogy ez a munkakör a magamfajtát pár hónap alatt bedarálja. Egy jövőmenő típus vagyok, imádok szervezni, megoldani, összehozni, rájönni, kipróbálni. Ezeket a képességeimet - miután mások is felismerték - sikeresen kamatoztattam a Fogarasiról lelépve a Pesti úti áruházban, mint számítástechnikai osztályvezető, de a kocsigyűjtői munkakörből odáig a kasszán keresztül vezetett az út. A munka monotonitása, az agymunka tökéletes mellőzése, a bezártság egy 1x1 méteres lyukba, agresszív vásárlók tömege hamar ledarálja a normális emberek idegrendszerét pár nyolcórás műszak után. Én három hónapig bírtam, amikor pszichiáterhez kellett mennem. A vevőbarát, türelmes attitűdöm a múlté lett, arrogáns állat lettem, egy agresszív barom, mindenkivel üvöltöztem. Tarthatatlan állapot volt. Akkor felírtak nekem egy pár doboz antidepresszánst, és a „mindenki bekaphatja" lelkiállapotban már könnyebben ment a meló, ugyanis szartam bele mindenbe. A lórúgásszerű hatást kifejtő bogyók annyira letompítottak, hogy egy berántott láncfűrészt is áthúztam volna a fogammal a vonalkód olvasó előtt. Semmi nem érdekelt. Egyetlen eset történt, ami képes volt szétrobbantani azt a nyugalmat és békét biztosító falat, amit az antidepresszánsok vontak szétcincált személyiségem köré, és ez a zacskók története volt. Gondolom mindenkinek ismerős az a hajszálvékony nylonból készült szatyor, amibe a megvásárolt termékeket lehet pakolászni. Ezekből a zacsikból valamilyen oknál fogva folyamatos hiány volt. Egyszerűen nem rendeltek, vagy nem kaptak eleget, mindenesetre soha nem volt annyi, amennyire szükség lett volna. A nap közepén elfogyott, és maradt egy csomó ember, akinek nem tudtunk adni, így nem volt mibe pakolniuk a vásárolt termékeket. Persze még mindig vehettek volna kötélfűlő szatyrot százegynéhányért, de mindenki megszokta, hogy a szar nylon ingyen van. Ekkor jött az akkor osztályvezetőmnek a mentő ötlete: mindenki kaphat szatyrot, de csak kettő darabot. Nem tudom, Önök általában mekkora árumennyiséggel felpakolva térnek haza egy közepes bevásárlásból, de kötve hiszem, hogy beférne minden két nyamvadt zacsiba. De a szabály az szabály, és nem is ezzel van a nehézség, hanem a betartatásával. Mert kiadni egy regulát mindig könnyű, de az szívja a cső végét, akinek át kell vinnie a gyakorlatban. És ezek mi voltunk. A kasszások. A vértolulásos ideggörcs és a szelíd értetlenség közt elterülő skálán mozogtak a vásárlók azonnali reakciói. És tudják mit? Mindegyiküknek igaza volt. Válogatott gorombaságokat vágtak a fejemhez, rendszeresen emlegették felmenőági rokonaimat olyan kontextusban, amely nem tűr nyomdafestéket, szidták a vezetőséget, a panaszkönyvet annyian használták, hogy szinte alig lehetett megfogni, úgy felmelegedett, de az antidepresszáns csak mosolygott belőlem kifelé. Egy darabig. Idő után én is meguntam a vásárlók örökös panaszáradatát és elkezdtem nekik adagolni a szatyrokat nagyobb mennyiségben. Ahogy nőtt a szatyorszám, úgy csillapodtak a kedélyek, de ennek következtében mindig én voltam az első kassza, amelyik felélte a napi adagját. Szórtam a zacsit, mint Tibi bácsi a pöttyös labdákat. Irigykedtek is a kollégák, hogy csak nálam nem ordít senki. Ordított viszont az osztályvezető, hogy mit képzelek, ki vagyok én, hogy több szatyrot adok a vevőnek, mint ami jár. Tisztelem, becsülöm a környezettudatos gondolkodást, de most nem ez volt a helyzet. Az erősen frusztrált harmincas csajszi képtelen volt elfogadni, hogy áthágják a szabályait. Kettő, és nem több! Oké, mondom, akkor kettő. Megkaptam az újabb adagomat azzal a felszólítással, hogy ezekkel tessék jobban gazdálkodni. Anyádat! Jön az első vásárló, egy szimpi nő, vett vagy negyvenezerért mindenféle kaját. Mégpedig olyan minőségű cuccokat, amiből az derült ki, hogy igényes ember, nem a dobbermanjának fog otthon főzni. Intelligens tekintet, csinos ruha, valamiféle üzletasszony lehetett. Na, gondoltam, a hangját is mindjárt meg fogom hallani, amikor közlöm vele, hogy mindösszesen kettő darab szatyorra számíthat tőlem. Ez így is lett. Kezdett a szelíd méltatlankodással. Ejnye már, no! Ő is védi a természetet, de valahogy haza kell vinnie, amit vásárolt. Van kötélfülű horribilisért! Rendben, azt ő tudja, és higgyem el, ki is tudná fizetni, de ő azokat a szatyrokat szeretné megkapni, ami jár! Na, itt a probléma, csókolom. Mármint, hogy nem jár. Adnék én, isten látja lelkem, de nekem is csak úgy osztják az ukázt. Oké, akkor mit tegyünk. Hívjam az osztályvezetőmet. Szuper! Már én akartam felajánlani! Jön a nőci, mogorva képpel. Már előre örültem a szócsatának, de mint kiderült a főnököm IQ-ja úgy aránylott a vásárló intelligenciahányadosához, mint Fekete Laci bicója Törperőséhez. Főnököm egy perc alatt ki lett osztva, mint három bubi abban a műsorban, amelyet Korda Gyuri kommentál. A sor meg csak szépen nőtt és valahogy mindenki a vásárló hölgynek adott igazat, hiszen tudták ugyanezt a csatát kell majd megvívniuk perceken belül. Patthelyzet alakult ki. A vásárló egy órát töltött azzal, hogy összeszedje, amire szüksége volt. Én mindent be is ütöttem szépen, a számla ötvenezer forint közelében járt. A nő addig nem akart fizetni, amíg nem kap szatyrot, kötélfülűt meg nem vette, nem akart engedni az igazából. A főnöknőm meg kötötte az ebet, nem adunk ki több szatyrot. A nő erre lapot húzott és kérte, hogy hívjanak oda egy felettest. Jött is az ügyeletes igazgató és kezdődött elölről az egész. Kérek szatyrot. Nincs szatyor. De jár. De nem jár. De. De nem. Ez egy darabig így ment, majd a vásárló megelégelte a huzavonát, udvariasan közölte, hogy ha nem kap szatyrot, ő bizony itt fog hagyni mindent! Az ügyeletes igazgató csak annyit tudott erre kivágni, hogy ez egy jó ötlet. A vásárló mosolyogva vette a táskáját és már ott sem volt. Az ostoba liba, aki az osztályvezetőm volt, meg azt hitte, csatát nyert. Csak éppen számolni felejtett el. Ötvenezer forinttól esett el az áruház tíz nylon szatyor miatt. Az darabjával számolva öt rugó! Illetve csak nyolccal kell osztani, mert kettő ugyebár járt volna. Megszívták a kasszasor asszisztensei is, mert nekik kellett mindent visszapakolniuk, miután nagy nehezen sikerült minden tételt kiütnöm a kasszából. A mérleg: elpocsékolt negyed óra, bukott ötvenezer forint, megtakarított két nylon szatyor, pár szétkúrt idegrendszer, feleslegesen keccsöltetett asszisztensek. Hát ez a Teszkó. És ami a legszomorúbb: senkinek nem jutott eszébe, hogy ez így nem jó!

Cserébe azért, mert végignéztem a főnökasszony megalázását, kaptam egy fegyelmit. Erre öntudatra kélt bennem a gyógyszer és megmondatta velem a nőcinek, hogy mely testnyílásába dugja a megrovó papírt. Mire kaptam még egyet. Ekkor közöltem, hogy köszönöm szépen én inkább levágom mindkét térdkalácsomat és a helyét vastagon bekenem friss citrus illatú Domestossal, de ezt nem csinálom tovább. A személyzeti igazgató, mint mesebeli tündér sietett a segítségemre és átrakott az árellenőrök közé. Egy is egy frankó munka volt, a kocsigyűjtő és a kasszás után a harmadik lépcsőfok a karrieremben. Egy mobil vonalkód leolvasóval kellett lövögetnem az árukat és összehasonlítanom a gép által kiírt összeget azzal, ami a polcon volt látható. Nem volt valami fényes előrelépés, de legalább megadatott nekem a lábbal mozgás élménye.

Hogy kinek állt érdekében bombariadókat rendszeresíteni a Fogarasi úti Teszkó áruházban, máig nem derült ki, de többféle elképzelés, köztük néhány összeesküvés-elmélet is napvilágot látott. Amikor rendszeres bombariadókat említek nem az évente, vagy havonta rendezett spontán akciókra gondolok, hanem egy napi rendszerességgel végrehajtott rutinra. Volt idő, amikor 13.25-kor már vettük elő a cigisdobozt, mert tudtuk, hogy még öt perc, és kiürítik az áruházat egy újabb bombafenyegetés miatt. Az egyik teória szerint a környéken lévő konkurens bevásárlóközpont dolgozói, illetve vezetői hívogatták a Tescót, mert ezzel is több vevőt tudtak magukhoz csábítani. Akiket nekünk ki kellett rakni, azokat biztosan! A másik verzió arról szólt, hogy a kocsigyűjtők magánakciója mindez, ugyanis szép pénzt lehetett húzni ebből, méghozzá naponta. De előbb pár szó a bombariadó esetén alkalmazott rutinról. A dolog a következőképp működött: valaki telefonált a Rendőrségre, hogy bomba van az áruházban. A rendőrök azonnal szóltak az áruház-igazgatónak, aki értesítette az osztályvezetőket, és a hangosbemondón keresztül közölték a vásárlókkal, hogy bombariadó van. Tíz perc alatt kellett megtisztítani az áruházat az anyázó, szentségelő emberektől, mert jöttek a rendőrök, a tűzszerészek és a szimatkutyák, akik átvizsgálták az egész területet. Ez a parkoló lezárásával is járt, így maga a rutineljárás legalább másfél órát tartott. Ez alatt az emberek szétszéledtek és hazamentek, vagy átsomfordáltak egy másik hipermarketbe. A legszebb az volt az egészben, hogy a dolgozókat csak teljes ruházatátvizsgálás után engedték ki az épületből, nehogy lopjanak valamit. Megjegyzem a félelmüknek minden alapja megvolt, de azért az mégis csak hülyén nézett volna ki, hogy egy esetleges bomba robbanásának pillanatában ott állunk a személyzeti osztályon bokáig tolt gatyával.

Kezdetben ez így volt. Később a vezetőség is ráunt a napi rutinra és azokat a hívásokat, amelyek bombariadóval fenyegettek, méghozzá egyenesen minket, nos, azokat diszkréten kezelték. Ez azt jelentette, hogy nem szerettek volna bekalkulálni egy közel kétórás procedúrát és isten tudja mekkora bevételkiesést, így nem szóltak a vásárlóknak. A hívójel csak annyi volt, hogy a hangosbemondón keresztül a recepcióra hívták az igazgatókat és az osztályvezetőket. Itt közölték velünk, hogy megint bombariadó van és leszünk szívesek átvizsgálni az áruházat a lehető legdiszkrétebb módon. Oké! Ez így biztosan nagyon frankó elképzelésnek bizonyult, de mi csak akkor vettünk volna észre egy pokolgépet, ha hozzá van erősítve egy sistergő, szikrázó gyújtózsinór, vagy egy nagy vekkerórára csavaroztak volna TNT feliratú vörös rudakat. Mint a Tom és Jerry rajzfilmekben. Ha valaki tényleg robbantani akart, az nem ütközik komolyabb akadályokba. Ez nem tudom mennyire volt szabályos - hogy a francba ne tudnám... semennyire -, mindenesetre rendszeres rutinná vált. Lekopogom hála istennek eddig egyik fenyegetés sem bizonyult komolynak, de ha az egyik az lesz, akkor rimánkodjanak, hogy ne az osztályvezetők és igazgatók tűzszerészeti ismeretén múljon az életük. Jogos lehet a kérdés, hogy nem rögzítették-e a bejövő hívásokat. A válasz: de. Csak valahogy ezektől a bejelentésektől mindig sikerült időben megszabadulni... Az előbb említettem bombariadóknak volt egy számunkra - kocsigyűjtőkről beszélek - kedvező és egy kedvezőtlen hatása. A jó dolog az volt, hogy nekünk kellett összeszedni az áruházban széthagyott bevásárló kocsikat, így a mi markunkat ütötte az a baromi sok százas, amit a vásárlók a kocsikba gyömöszöltek, hogy ki lehessen azokat hozni a kocsigyűjtő helyekről. Mivel mi toltuk őket vissza, mienk volt a lé. Azaz lett volna, ha az igazgatóság nem követeli, hogy minden egyes százast adjunk le a vevőszolgálaton, hátha a tulajdonosa jelentkezik érte. Itt meg kell jegyeznem, hogy 400 kocsi esetében (ez negyvenezer forintot tesz ki) mindössze egy tucatnyian várták meg a bombariadó végét, hogy visszakapják a pénzüket. Ezért ügyeltünk arra, hogy a zsákmányból egy marékkal a vevőszolira is jusson, nehogy szó érje a ház elejét. A többit elrejtettük a polcok alatt és később civilben kivittük. A kellemetlenség pedig a meló volt, amit a sok kocsiban lévő áru egyenként visszapakolása jelentette. De mivel elég komoly volt akkoriban az áruismeretünk, a kocsigyűjtők az asszisztensekkel együtt fél óra alatt nullára rakták a boltot. Tudtuk, hogy minek hol a helye, így nem sok időt pazaroltunk. Egy esetre emlékszem, amikor a lustaság visszaütött, mégpedig a három ponty történetére. Ez valami népmeséi cím is lehetne, de sajnos a történetnek semmi tanulsága nincs. Egyik haverom nyakán marad egy kosárnyi áru, mikor már mindenki végzett és nem nagyon fűlött a foga a szétpakoláshoz, így egyszerűen betolta az egyik polc mögé, ahol viszonylag rejtve maradt a vizslató tekintetek elől. Egy olyan kis ficak volt ez a hely, amit mindenki ismert, de inkább csak napközbeni lomtárnak használták, nem sokan néztek feléje. Három nap múlva furcsa szag kezdett terjengem az áruházban, először csak a környéken, később már a kasszasor végén is érezni lehetett a dögletes bűzt. Hosszú és sok embert lekötő keresgélés után kiderült, hogy a kocsi, amit a srác elrejtett, tartalmazott három élő halat is. A halak - mondanom sem kell - már nem éltek, de szaguk hosszú időre megőrizte emléküket.

Visszatérve a kasszasor stiklijeit taglaló fejezet végére, karrierem harmadik állomásán, mint árellenőr tevékenykedtem. Ekkor figyeltem fel egy olyan módszerre, amelyet diszkréten csak régi ár szisztémának hívtak, és alkalmas volt mindenfajta megtévesztésre anélkül, hogy bármiféle következménnyel számolni kellene. Ugye sokszor piszkálták már a nagy áruházakat, bevásárlóközpontokat és hipermarketeket azzal, hogy akcióik és leértékeléseik nem takarnak valódi árcsökkenést. Nehéz is ennek ellentmondani az olyan klasszikus helyzetekben, mint a 160 forintos sör, ami leértékelve 180. Ugyanis előbb felvitték 200-ra, majd onnan csapták le a végső árra. Ez túlságosan szembetűnő volt, nagyon hirtelen változtak az árak és a fogyasztóvédelem sem örült a kussban végrehajtott áremelésnek, majd másnap a csinnadrattás csökkentésnek. Ezért kellett kiagyalni valakinek a régi ár szisztémáját. Ez azt jelentette, hogy ha egy terméket ki akartak pörgetni, értsd a készletet le akarták nullázni, valami brutális leértékelést kellett hozni. Ugyanakkor a végső eladási árnak is profitot kellett termelnie, tehát nem lehetett veszteségbe csúszni. Ilyenkor előjött a régi ár, azaz a legrégebbi legmagasabb ár, vagyis a valaha volt legmagasabb ár, amihez képest később a terméket leértékelték. Ebből soha nem lehetett probléma, mert abban az időben központi árképzés volt, így az összes Teszkó által forgalmazott árucikk beszerzési és eladási árai egy rendszerben tárolódtak. Így minden ár valós volt, csak ugyebár az évek során folyamatosan változtak különböző hatásokra. A legegyszerűbb példa az a DVD lejátszó, amely megjelenésekor 67.000 forintba került és most az ember után vágják 25.000 forintért. Ha ezt ma 19.990-ért akarják adni, akkor nem a 25.000-hez képest csapják le az árat, hanem a 67.000-hez képest, ami egy három évvel ezelőtti érték. Ezen nehéz megcsúszni, nem is hazudnak, de egy tíz százalékos leértékelés hamar tűnhet hetvennek. Ezért amikor vásárolnak, nem árt utána érdeklődni, hogy pár hete mennyibe került, de azt itt is elmondom, hogy ha maguknak megéri így is, felesleges azon bosszankodni, hogy mi van a sztori mögött. Tessenek fogyasztani bátran!

Természetesen az igazsághoz hozzá tartozik, hogy minden ilyen nagyobb leértékelést központilag engedélyeztetni kellett, de ez csak az olcsósítással volt így. Ha láttuk, hogy egy termék megy, saját hatáskörön belül felüthettük az árát. Amíg ez nem okozott forgalomcsökkenést, mindenki nagyon boldog volt a kis extra profittal, ugyanis a sok hiány mellett jól jött egy kis plusz bevétel a leltárkor.

avagy hogyan kell meghekkelni a Teszkó árait

Az alant leírt példa jól mutatja azt, hogy igazán nagyban csak a dolgozók, és azoknak is a felsőbb szintje tud rést ütni a Teszkó pajzsán. Ehhez némi magyarázat kell, de ne ijedjenek meg, ha maguk nem hackerek, akik fél életüket turbózott számítógépek és csipszeszacskók (de hülyén néz ki leírva) között töltötték, akkor is meg fogják érteni. Nos, az árakat ellenőrző és a kasszák naprakész működését lehetővé tevő rendszer kétszintű. Az alsó szint a POS-Ware (poszver), a felső pedig a Gold névre hallgat. Miben áll a lényegük? A Gold a globális áru nyilvántartó rendszer. Ez figyeli az árukészletet, regisztrálja az egyes termékek fogyását, intézi a rendeléseket, gyakorlatilag arra ügyel, hogy mindig mindenből legyen elég. A poszver a kasszáknak a rendszere, ebben szerepelnek a Gold-ban nyilvántartott termékeknek az árai. Ez a két rendszer oda-vissza viszonyban van egymással. A poszver mint kasszaszoftver regisztrálja, hogy egy keddi napon kettőszázkilencven darab Kutyafüle ment ki a Fogarasi úti áruházból. Hajnali kettőkor ezt az adatot felküldi a Gold-ra. (Mindig ekkor frissül a rendszer). Így a Goldon megjelenik kettőszázötven egységnyi hiány a Fogarasi Kutyafüle készletéből és már jöhet is az utánpótlás. Közben, ugyanebben az időpontban a Gold letölti a poszverre az új árakat. Tehát ha közben központilag úgy döntöttek, hogy a Kutyafüle már nem hatvankilenc, hanem nyolcvannégy forint, akkor a kassza az új ár szerint fog számlázni. Tehát a kasszásnak soha nem kell tudnia mi mennyibe kerül, mert tudja azt a poszver, aki meg a Gold-tól kapja az utasítást. Az a szép az egészben, hogy míg a Gold egy szigorúan őrzött dolog, a poszverbe áruházi szinten bele tudnak nyúlni az igazgatók is, hiszen nagyon fontos, hogy az áruházi akciókat, leértékeléseket azonnal bevigyék a rendszerbe, mert addig a kassza nem fogja tudni az új értéket. Ezért alkalmaznak árellenőröket, mert ha a rendszerben valaminek felvitték az árát, de a polccímkén kinyomtatva még a régi van, de a kasszánál már az újat kell fizetni, na akkor szokott a maguk agya bedurranni, megjegyzem, jogosan. Ez nem azért van, mert át akarják magukat verni, csak egyszerűen túl gyorsan változnak az árak ahhoz, hogy az árellenőrök ezt követni tudják a polcos címkék cseréjével. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ha már egy osztályvezető is bele tud buherálni a poszverbe, akkor úgy lehet leértékelni dolgokat, hogy annak nyoma sem marad!

Hogyan is történik minden? Mint mondtam, a poszver hajnali kettőkor tölti fel a fogyási adatokat a Gold-ra és ekkor kapja az új árakat. Azaz hajnali kettőkor minden olyan adatváltozás, ami addig történt egyszerűen törlődik. És itt jött az okosság. A biztonsági rendszer ugyanis gyenge lábakon állt, már amennyiben egy kockás füzetben vezetett árváltozási nyilvántartást lábnak lehet nevezni. Ebbe a füzetbe kellett ugyanis az igazgatóknak beírni, hogy minek az árát vitték fel vagy le a poszverben, mert innentől ő volt a felelős a fogyásért. Ha drága volt és nem ment, vagy ha olcsó volt és veszteséget termelt. A dolog megint ott kezdődön, hogy valaki szeretett volna valamit és nem akart bajlódni azzal, hogy ellopja. Egészen pontosan az egyik igazgatónak kellett egy erősítő, ami kifutó darab volt, már csak az utolsó példány árválkodott a polcon. Kérte a főnökömet, hogy értékeljék le neki, mert szeretné hazavinni, de a főnök megmakacsolta magát, mondván, szarul mennek a dolgok, még kiállítási darab esetében sem tud lemenni veszteségbe. Különben is, az egy elég jól menő termék volt, tuti, hogy eredeti áron el fogják vinni. A pasas belenyugodott, de csak addig, amíg az igazgatóm másnap el nem ment szabadságra. Már reggel lekapta az erősítőt a polcról, majd felment a készletirodába, ahol a poszver gép is volt, beütötte a hozzáférési kódot (igen, tudta), lepattintotta az erősítőt tízezer forintra és már ment is vele a kasszához. Kasszásnak egy szava sem lehetett, az ár a poszverről jött le neki a gépébe, az meg maga a szentírás. Így kiment a cucc hetedáron. A szépsége az egésznek az volt, hogy a rendszer hajnali kettőkor törölte a módosításokat, tehát még a nyomok is eltűntek. Nem mondom, hogy ezt gyakran használtuk, de azért nekem is van egy hatfejes Sony videóm kemény ötezerért. A nagy okosságot a non-food igazgató, a frissáru igazgató és a biztonsági igazgató közösen követték el. Mindenkinek volt valami a hóna alatt, amikor távoztak a készletirodából. Gyakorlatilag arra is lehetőség volt, hogy egy plazmatévét kétszáz forintért vigyenek ki, ha nekik úgy tetszik. A hiány mindig csak leltárnál derül ki, az meg jó, ha félévenként volt. Addigra minden nyom eltűnik. Ez az egyik legbiztosabb rendszer, de csak igazgatói szinten. Egy eset volt, amiről tudom, hogy a biztonsági igazgató csinálta, és az elég meredek volt. Készleten maradt valahogy egy csomó Sony televízió, aminek darabját 150.000 forintért árultuk. Igaz, hibásak voltak, de csak annyira, amekkora hibát egy készülékben négy darab csavar hiánya okozni tud. Az történt ugyanis, hogy szállításkor meglazult és elveszett pár kapocs-szerű alkatrész, amelyek a képcsövet tartották a helyén. Meglehetősen szörnyen néztek ki a televíziók billegő képernyővel, de aki vette a fáradtságot, hogy belenézzen a dobozba rájött, hogy egy olyan hiányossággal van dolga, amit egy szakszerviz ötezer forintért helyrehoz. A készülékek egyébként tökéletesen működtek. A biztonsági igazgatónk elérte, hogy ezeket selejtezzék le, és a poszveren átütötte az árakat darabonként ötezer forintra. Nem tudom pontosan mennyi tévét vitt el, de a teherkapun tolatott be egy platós kocsi. Ha csak azt vesszük, hogy javítással együtt tízezerbe volt neki legalább húsz darab százötvenezres tévéje, akkor az már egy jó biznyák! Ide tartozik, hogy az áruház-igazgatónk akkoriban egy angol fószer volt, akit mindenki imádott, de a szeme élőn lopták szét a boltot. Ő csinálta, illetve neki csinálták az ominózus háromszázmilliós leltárhiányt. Szegény csávót száműzték valahova vidékre és jött helyette az E. nevű, aki mindent rendbe rakott, de hányt tőle mindenki.

Életem legrettenetesebb élményei közé tartoznak azok a hónapok, amiket egy légtérben kellett töltenem a világ egyik leggázosabb főnökével. M. E. az egyik legprofibb áruház-igazgató, akit a Teszkó rendszer magáénak mondhat, de senkinek nem kívánom, hogy együtt kelljen dolgoznia vele. Tudni kell, hogy az egyik legnagyobb, legkorruptabb és legkeményebb vásárlókörrel megáldott áruházat, a Fogarasi úti Tescót vette át a nyámnyila angol figurától, a többször említett háromszázmilliós hiánnyal. Ez rögtön a vezetőváltáskor kiderült, mert ilyenkor mindig nullázzák a számlálót és tiszta lappal kezdenek. Az angolt mindenki szerette, sajnáltuk, hogy megy, de nagy véleménye senkinek nem volt róla. Az a legenda járta, hogy kocsigyűjtőből küzdötte fel magát idáig, de angol mértékkel lehet, hogy inkább lefele mutat az irány. Mindegy, az biztos, hogy volt benne szakmai alázat. Én magam többször láttam, ahogy a szanaszét heverő raklapokat húzza vissza a raktárba. Azt már szerintem ő sem tudta, hogy a raklapról nem a vásárlók vitték el a terméket, hanem az alkalmazottai... De ez mindegy is, lényeg, hogy jött E. és rögvest kirúgott tizenhat embert a leltárhiány miatt, amiben ilyen magas szinten csak ketten voltak érintettek. Majdnem mindegyikük beperelte az áruházat, de az igazgató le se szarta őket.

A legfurább E.-ben az alaphangerő volt, amelyen kommunikált. Normális ember ezt üvöltésnek nevezné, ennél lejjebb soha nem adta. És nemcsak a hangerővel volt gond, hanem a fogalmazással is. Káromkodott, durva volt, alpári módon beszélt mindenkivel. Kiskirály volt a maga szemétdombján és senkit nem vett emberszámba, senki nem jöhetett szóba, mint partner bármilyen probléma megoldásában. Annyira tudtuk hogy milyen, hogy ha valakit sírni láttunk a személyzeti folyosón, szinte teljesen biztosak voltunk benne, hogy az E.-től jön. Szeretett megfigyelni embereket - de erről is volt már szó -, szerette berendelni magához a dolgozókat egy kis rutinszerű lebaszásra. A legdurvább az volt, ahogy az alacsonyabb szinten lévő alkalmazottakról beszélt. Jellemző erre a következő eset. Egyik nap éppen akcióváltás volt, így sokan bent maradtak éjszakára, hogy reggel hatra már kint legyen a friss áru az új árakkal. Éppen kajaszünet volt, így mindenki evett valahol, kivéve az egyik non-food igazgatót, N.-t, aki az egyik legjobb szakember volt az áruházban. Akarta, hogy haladjon a munka addig is, amíg a beosztottjai esznek, így levette a zakóját meg a nyakkendőjét, felgyűrte az ingujját és elkezdte átépíteni a fősor polcait az új rendszer szerint. (Más-más termékek más-más polcelrendezést kívánnak a változó méretekből adódóan.) E. őrjáratozik lent, meglátja, odarohan hozzá és enyhe lebaszós hanghordozással megkérdezi, hogy mi a faszt csinálsz te itten, amikor van egy csomó rabszolgád. Ők azért vannak, hogy ezt a munkát végezzék. E. nem számolt azzal, hogy a polc másik oldalán is vannak emberek, méghozzá árufeltöltők, akiket már ebben az életben soha nem fog tudni a barátai közé sorolni.

De E. mellett legyen mondva, meglehetősen következetes volt. Nemcsak a dolgozókat és a beosztottjait alázta meg, hanem a magas polcon ülő igazgatókat is, méghozzá nyilvánosan, a vásárlók előtt. Egy döntés kapcsán különbözött össze a hölggyel és a következő szöveggel adta ki a mérgét a frissáru osztályon jó néhány békés vásárló füle hallatára: Ide figyelj, büdös kurva, ez az én áruházam, itt az van, amit én mondok, és ha nem tetszik, takarodhatsz el a büdös kurva anyádba. Mikor a vevők megkérdezték a zokogó nőt, hogy ki ez az ember, szembesülniük kellett azzal, hogy magát az áruház-igazgatót látták megnyilvánulni a szokott keretek közt.

Én akkoriban asszisztensként működtem, ami azt jelentette - de szerintem ezt már említettem - hogy egy telefonnal a kezemben rohangáltam a sorok között és a kasszások kérésére kerestem bizonyos termékeket, amiket a vevő odavitt kifizetni, de nem volt rajta vonalkód. A kommunikációs hendikeppel létező pénztárosok körülírásaiból kellett megállapítanom, hogy a puha zöld, meg ilyen színes izé zörgős nylonban az mosogatószivacs. Szóval ezzel töltöttem az időmet, de mivel már régen csináltam és iszonyatos áruismeretem volt, két ember helyett, két telefonnal, szimultán. Volt egy pillanat, amikor nem terméket, hanem embert kerestek rajtam, akit történetesen éppen akkor láttam kilépni az áruház bejáratán. Rohanok, hogy elkapjam, de alig teszem ki a lábamat, megjelenik mögöttem E. a hóbagoly fejével és olyan huzattal kezdett üvölteni az arcomba, hogy ahhoz képest a Mercedes gyár szélcsatornája egy egypálcás hajszárító. Mi az istent keresek én itt, hogy mertem elhagyni az áruházat, azonnal hívjam ide a főnökömet és annak is a főnökét, ebből iszonyatos nagy baj lesz.... Mindeközben a karomnál fogva rángatott vissza a kasszasorra. Ezt vagy százan nézték végig, ami nem esett igazán jól. Nem vagyok egy sírós fajta, de ez még nekem is sok volt. Akkor egy életre megutáltam, és ez az indulat ma sem hűlt ki, remélem kiérződik a soraimból.

A fószer a dolgozókon kívül a beszállítókat is terrorizálta. A Coca-Colának kijelentette, hogy ha nálam akarod látni a termékedet, fizess! Nem arról volt szó, hogy kiemelt kihelyezés, vagy több hűtő... túrót! Ki akarta tiltani a világ legnépszerűbb üdítőjét a Fogarasi útról, csak azért, hogy ő diktáljon. A kóla bezzeg fizetett, de szerintem az a pénz sem a kasszában jelent meg.

A kakaskodásnak hamar meglett az eredménye, több szóbeli és írásbeli fenyegetést is kapott, persze névtelenül, de gyakorlatilag mindegyiknek ugyanaz volt a lényege. Letörjük a karodat, felgyújtjuk a kocsidat és ilyesmik. Ebből csak egy valósult meg, de az is lehet, hogy csak mi szerettük volna, ha ez a magyarázat. Egyik nap E. begipszelt lábbal jött be. Állítólag leesett a lépcsőn. Vagy az is lehet, hogy segített neki valaki. Ezt sajnos, soha nem tudtuk meg, mert a részletekről mélyen kussoltak.

A dolgozók és a beszállítók mellett néha a vásárlók is kaptak. És itt szeretnék megosztani Önökkel egy hangulatos karácsonyi történetet, ami az emberségről és a szeretetről szól. Decembert írtunk, annak is a 23. napját. Közelgett az év legszebb ünnepe, már kövér pelyhekben hullott a hó, a várost belengte a mézeskalács illata, mindenki készült a szeretet ünnepére, csak nálunk volt kurva sok ember, aki halat akart venni. A hal az egy érdekes jószág. Magyar ember kétféle helyzetben, kétféle fajtát fogyaszt. Az egyik a hekk a Balcsin, a másik a ponty karácsonykor. Tekintettel arra, hogy még nem sikerült az üzletláncnak bekebelezni a Balaton parti lángossütőket, az utóbbiról mesélek maguknak. A Teszkó hamar felismerte, hogy a halak természetes közege a víz. Innen már csak egy lépés volt eljutni oda, hogy ha élő halat akarnak árulni, víz is kell hozzá. A vizet meg a legjobb akváriumban tartani, mert ugyebár a hal abban él. El is készült az akvárium a Fogarasi úton. Uniós szabályok szerint 500 pontyot volt képe befogadni. Illetve nem tudom, hogy ez valójában uniós szabály volt-e, a lényeg az, hogy kábé ötszáz hal fért el benne el kényelmesen és gondolom, az Unióban ez szempontnak számít. Ha nagyon akartuk, akár hétszázat is bele lehetett gyömöszölni, de a Teszkó nemcsak nagyon, hanem nagyon-nagyon akart, és lám, az akarat csodákat teremt, 1200 rémült pontyot sikerült összezsúfolnunk az ötszázas helyen. A halpultos csávó még meg is jegyezte, hogy bassza meg a kurva élet a kibaszott pontyokat, hogy nem bírnak kocka alakúak lenni, mert akkor kevesebb víz kellene közéjük. Hát ez volt a helyzet karácsonykor. Ekkor született meg az ominózus tábla, amely azóta többször körbejárta az internetet, miszerint vigyázni kell, mert a hal kiugrik. És valóban, számos esetben kellett a padlón vergődő halakat kerülgetni a vásárlóknak, ami nem kedvezett a halvásárlás karácsonyi hangulatának és így nem gyakorolt jótékony hatást a brutális mennyiségű ponty fogyására. Ekkor történt az, hogy jött egy jobb érzésű hölgy, aki számon kérte a halpultoson az embertelen, illetve jelen esetben haltalan körülményeket. A csávó csak annyit tudott felelni, hogy sajnálja, de nem tehet semmit. (Ő találta fel a kocka alakú pontyot.) Dehogynem - mondta a nő. - Például hívhatja az áruház-igazgatót. Na, ez a néni nem tudta mit kért. Megjelent E., aki aznap annyira agresszív volt, hogy szerintem üvöltve álmodott. Lendületből lebaszta a nőt, mondván, ne tessék dumálni, akkor kellene megnézni a halakat, amikor a maradékot majd holnap élve bedobják a tömörítő gépbe. Ez volt ugyanis az a masina, amivel a hulladékot préseltük össze. A nő majdnem elájult és sietve távozott az áruházból. Halat nem vett.

A árellenőr csoportvezetőként kerültem át a Fogarasiról a Pesti útra, amikor már nem bírtam a kiképzést a Hóbagoly rendszerében. Ez egy induló áruház volt, kellettek a tapasztalt emberek és én, magam mögött a kocsigyűjtői, kasszás, asszisztensi és árellenőri tapasztalatokkal annak számítottam. Mindig is a vevőszolgálaton akartam dolgozni, az volt az álmom, de oda tényleg nehezebb volt bekerülni, mint az űrturisták sorába. Kihalálos rendszerben működtek, alig vettek fel valakit maguk közé. Külön szektát képeztek, nem nagyon érintkeztek senkivel, de a munkaidőn kívül is összejártak bulizni meg kajálgatni. Szóval összetartó egy társaság volt és esélyem nem volt bekerülni. Gondoltam, hogy egy új áruház indulásakor, ha már egészen az elején közel vagyok a tűzhöz, ez valahogy sikerülhet, de csalódnom kellett. Árellenőr csoportvezetőt csináltak belőlem, ami azt jelentette, hogy ugyanazt csináltam, mint a Fogarasin, csak nagyobban, de ugyanannyi pénzért és még emberek is voltak alám osztva. Próbáltak motiválni azzal, hogy ez nagy meló, ez fontos meló, itt nulláról kell kezdeni, szóval elsütötték az összes patront, de igazán meggyőzniük nem sikerült. Végül közölték velem a személyzeti osztályon, hogy sok választásom nincsen, vagy kell, vagy nem. Persze elcsattant pár ígéret, hogy ha lesz üresedés valamelyik osztályvezetői pozícióban, én leszek az első, akit megtalálnak. Hogyne. Mindenesetre elkezdtem a melót, mint csoportvezető. Az előléptetésre hónapokig vártam, és amikor már az összes kasszás meg asszisztens haverom felsőbb pozícióba került, megkérdeztem a vevőszolgálati igazgatót, hogy mi a francért parkoltatnak engem egy olyan pozícióban, ahol árakat kell összehasonlítanom a polcos címkén szereplő adatokkal, s mindezt egy olyan elavult eszközzel, amelyet már az első Star Wars epizódban sem tudtak volna kellékként használni. A válasz az volt, hogy engem akkor sem javasolnának előléptetésre, ha egy vákuumbomba hatására hirtelen az összes dolgozó eltűnne az áruházból, mert egyszerűen nem tudom befogni a számat. Nekem mindig okosnak kell lennem, mindenhez megjegyzést kell fűznöm, mindenbe bele kell szólnom. Na, ez mondjuk igaz volt. De semmit nem tettem csak úgy, csak azért, hogy csináljak valamit. És folyamatosan eredményeket akartam elérni, javítani akartam a módszereken és a beidegződött eljárásokon. Ez persze sokaknak nem tetszett, mert számos esetben világítottam rá hiányosságokra. Ha az átkosban élek, hetente jött volna értem a fekete autó, vagy csak egyszer, de akkor nagyon. Szóval nem léptettek elő, nem helyeztek át jó hosszú ideig. De akkor már olyan emberekből is osztályvezetők lettek, akik előtte az italosztályon voltak árufeltöltők. Azt is két hétig. Kérdeztem, hogy miért tesz valakit alkalmassá egy felelős beosztásra az a tény, hogy baromi gyorsan tud Viking vodkás üvegeket kipakolni a zsugorfóliából és sorba állítani a polcokon. Egy elnéző mosoly volt a válasz, csakúgy, mint abban az esetben, amikor egy pénztáros srác a vevőszolgálati igazgató asszisztense lett, majd rögvest utána osztályvezető. Mindegy is, gondolom ez sok helyen így van. Sokakra került rá a kék póló, mert jó időben jó helyen voltak, vagy jó helyen dugtak. És se jó helyen nem voltam, se... így maradtam árellenőr csoportvezető.

Kék pólóhoz annyi magyarázat tartozik, hogy a Teszkó dolgozók

hierarchiájában alacsonyabb szinten elhelyezkedő alkalmazottak

viseltek piros pólót, E. szerint ők voltak a droidok, vagy rabszolgák - ahogy tetszik. A kék póló már komolyabb megtiszteltetést jelentett, hiszen az általában osztályvezetőt takart, onnan felfelé az igazgatók és egyéb főnökök már civilben jártak... de ez csak egy kis kitérő.

Amiért ezt az egészet elkezdtem mesélni az igazgatóváltáshoz kapcsolódik. E.-től megszabadultam ugyan, de egy másik idegbeteg majmot kaptunk a nyakunkba, aki szép lassan tönkretette az életünket a Pesti úti áruházban. Tamás nem volt normális, bogyókon élt és megkeserítette a dolgozók mindennapjait. Többször előfordult, hogy megjelent reggel hatkor az áruházban és végigment a fősoron, hogy megnézze, hogyan rakodták át az árut a feltöltök az akcióváltás miatt. Ha nem tetszett neki, nem sokat vacillált. Benyúlt a cuccok mögé a karjával és mindent letolt a földre egy mozdulattal, mint egy idegbeteg dózer. Akkor aztán lehetett felszedni a földről az árut és a feltöltők kezdhették elölről a munkát. Annyiban volt más, mint E., hogy míg az előbbi állattól frankón mindenki retteget, az utóbbit simán hülyének nézték. Egyébként az is volt. Emlékezetes volt az eset, amikor bement a szárazáru osztályra az éjszaka közepén, hogy közölje velük, nem tetszik, amit kipakoltak másnap reggelre, és amíg nem csinálják meg újra, senki nem megy haza, ha vége van a műszakuknak, ha nincs. Mondom, hogy nem volt ki mind a négy a figurának, mert nem kell nagy agynak lenni ahhoz, hogy észrevegye, nem kellene szórakozni az éjszakás árufeltöltőkkel. A napnyugta utáni raklaphúzogatás ugyanis nem feltétlenül a nyugállományú egyetemi docenseket vonzza a Tescóba, hanem a két általánossal rendelkező elemeket, akiknek a bőrén annyi szabad terület sincs a tetoválások közt, amin egy csikket el lehetne nyomni. Szóval ezeknek a raklapvámpíroknak szólt be, hogy akkor most maradni kéne hajnalhasadtáig. A választ nem vágta zsebre, az összes ősét felemlegették egészen addig, aki akciós hirdetéseket rajzolt a barlangja falára. A srácból valami agybogyó beszélhetett, mert közölte a fickókkal, hogy akkor most ő bezárja az áruházat és addig se ki, se be, amíg mindenki meg nem csinálja, amit kért. Hívta is a biztonsági őrök főnökét, hogy zárja be a bejáratokat. Az ügyeletes őr nem evett meszet, drágább volt neki a tyúkszaros élete annál, hogy szembeszegüljön az éjszakások hordájával, úgyhogy kerek perec visszautasította a felkérést, és az igazgató kezébe nyomta a kulcsot, hogy zárj be te, ha akarsz. Tamás barátunk rá is fordította a kulcsot az ajtókra. Na, ezt még megvárta a sereg, majd kivált közülük az egyik, aki még rajzfilmfigurának is durva lett volna, megfogta az áruház-igazgatót, felemelte és berakta két torony raklap közé, hogy akkor mostan lehet kicsit gondolkodni. Majd mindenki békében hazament.

Amennyiben maguk közül valaki abban az időben a Pesti úton járt, simán találkozhatott vele, miközben magányos akcióit hajtotta végre az eladótérben. Az volt a mániája, hogy egy darab punnyadt zöldség se legyen a zöldségespultban. Ez lehetetlen volt abban a helyzetben, amikor a narancsok hetven százaléka úgy érkezett meg, mintha különféle járműveken körbeutazta volna a világot nyolcvan nap alatt, mint Phileas Fogg. De ő nem tágított, de nem ám. Kiszúrta magának a paradicsomos rekeszeket és elkezdte kihajigálni a nyomott, repedt, rohadt darabokat. A földre. Kérdezi a zöldségpultos, hogy mit tetszik csinálni? Mondja a diri, hogy ő éppen a zöldséges munkáját végzi, mert az ő feladata leválogatni a hibás árut. A zöldséges gyerek, aki egész nap a pultban volt és méregette a mindenféle zöldséget örült, ha tizenöt percre ki tudott jönni hugyozni, nemhogy még válogasson is. De az igazgató megtette helyette, elkezdte hajigálni a parit mindenfelé. Ezt a kétes haszonnal járó tevékenységet mindaddig zavartalanul folytathatta, amíg képen nem nyomott egy vásárlót, aki a kritikus pillanatban sétált a háta mögött. A hölgy jogosan háborodott fel, és kérte, hogy hívják ide neki az áruház-igazgatót. Arra semmi szükség, - válaszolta Tamás - ugyanis ő maga az áruház-igazgató. A hölgy erre csak annyit mondott, hogy akkor már minden ért. Nem véletlenül néz ki így ez a hely. A figurát hamar más beosztásba helyezték, mert a vezetőségnek is feltűnt, hogy képtelen bármilyen helyzettel megbirkózni.

Utolsó történet, aztán tényleg leszállók róla. Tél volt, karácsony előtt időszak. Tetemes mennyiségű hó esett az éjszaka folyamán. Hajnalban jönnek a takarítók, hozzák a kis hókotróikat, hogy megtisztítsák a parkolót, és be lehessen állni a kialakított helyekre. Szépen összetolják a havat és feltornyozzák három vagy négy gúlában, majd mennének dolgukra, de ekkor a semmiből megjelent az igazgató és felvetette nekik az ötletet, mi lenne ha letömörítenék a havat? A takarítók azt hitték rosszul hallanak? Hogy mit? Letömöríteni! A havat! Ennek a majomnak ugyanis az jutott eszébe, hogy tök rendben van, ha a parkoló tiszta, de az a néhány retkes hókupac nem túl elegáns látvány és ha esetleg beesik egy ellenőrzés, akkor biztosan nem fog nekik tetszeni. Ezért eszébe jutott, hogy ha belapátolnák az egészet abba a szerkezetbe, ami a papírhulladékot és az egyéb szemetet zúzza össze, el lehetne tüntetni szem elől. A takarítók művezetője kijelentette, hogy ő nem vesz részt elmebeteg akciókban, és az igazgató letömörítheti a havat maga, ha akarja. Ez így is lett. Tamás fogott egy lapátot és negyven köbméter jeges havat letömörített nyitásra. Másnap természetesen senki nem jött ellenőrizni, de ha jöttek volna valószínűleg hülyére röhögik magukat a magyar szisztémán, amit Tamásunk a hó eltüntetésére dolgozón ki.

Azután ő maga is szépen eltűnt, azt hiszem, letömörítették valahova vidékre. Senki nem bánta.

TOVÁBB