A szerző kérését tiszteletben tartva,

a könyv – a világon mindenütt – cenzúrázatlanul jelenik meg.

A Kiadó nem feltétlenül ért egyet a szerző véleményével.

Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 2003

Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 2003

"Elképesztő, hogy győztem, pedig a béke, a prosperitás és a folyamatosság ellenében indultam."

GEORGE W. BUSH 2001. JÚNIUS 14-ÉN

GÖRAN PERSSON SVÉD MINISZTERELNÖKKEL BESZÉLGETETT, NEM TUDVA, HOGY SZAVAIT EGY TELEVÍZIÓS KAMERA VESZI

                                  A szerzőről

Sokak szerint az egész 2000. november 7-ének éjszakáján kezdődött, amikor Jeb Bush meglepte fivérét, az ifjabbik George-ot egy korai karácsonyi ajándékkal – Florida állammal.

Mások viszont, akikre rámosolygott a szerencse, úgy tartják, hogy a fordulópont akkor következett be, amikor a Dow[1] majdnem húsz év legnagyobb évi veszteségét könyvelhette el.

A többség számára az adta meg a kegyelemdöfést, amikor közölték, hogy a Plútó már nem is bolygó, az általunk ismert élet pedig oly távoli, mint az új elnök üres tekintete.

Bármikor is következett be a teljes összeomlás pillanata, már nem számít. Mi, amerikaiak már tudjuk: valaki kihúzta a dugót a konnektorból, és véget vetett az éjszakába nyúló partinak. Amerikai évszázad? Ennek vége. Legyetek üdvözölve a lidércnyomás 21. évszázadában!

Egy senki által meg nem választott elnök ül a Fehér Házban. Kaliforniában annyi elektromos áram sincs, hogy megpörgesse a turmixgépet vagy kivégezze az elítélteket.

Olcsóbb, ha postán adod fel magad a belvárosba, mint ha odahajtasz.

Oroszország és Kína új paktumot írt alá – pont akkor, amikor felszámoltuk az utolsó atombunkerünket is.

A dot-com részvények frászt-com részvényekké váltak[2], a NASDAQ[3] olyan biztos nyereséget kínált, mint egy vacak pókerjátszma Reno hátsó termeiben.

Az elmúlt két évben szűnt meg a legtöbb munkahely, legalábbis azóta, hogy a Reagan-korszak lepusztította az országot.

Nagyobb eséllyel randevúzhatsz Katherine Harrisszel[4] vagy Tom DeLayjel[5], mint hogy elérd az északnyugati csatlakozást Detroitban egy szép napos délelőtt.

Mit mondasz? Hogy beszélni akarsz egy emberi lénnyel az "ügyfélszolgálatnál"? Ha-ha-ha! Nyomd meg a négyes gombot, és elpusszantottad az egész napodat.

De hát nem vagy te szerencsés? Két munkahelyed is van, mint a feleségednek, és még ott a kis Jimmy is, aki a McDonald'snál talpal, így aztán megengedheted magadnak az új házat a fákkal szegélyezett utcában, csinosan nyírt gyeppel és helyes kis fehérre kent léckerítéssel… és odasüss, jön Blöki, hogy üdvözölje a felhajtóra beálló nagypapit! Szóval, a jövő hónapban kifizeted a diákhitel utolsó részletét, amit az elmúlt húsz évben törlesztettél, de akkor a céged HIRTELEN közli, hogy átköltözik Mexikóba – nélküled! A feleségeddel tudatják, hogy nincs rá szükség, mert az új humánpolitikai tanácsadó szerint egy ember is könnyedén elvégezheti három másik munkáját. Jimmy valami ismeretlen betegséggel állít haza, mert felzabált valami McNuggetet, és az egészségbiztosítód közli, hogy nem fizeti ugyan a műtétjét, de boldogan vállalják ambuláns kezelését, ha hetente kétszer Tijuanába autózol, mert most építettek ott egy új ambuláns klinikát, éppen a határ túloldalán, hála a szabadkereskedelemnek, amely felelős is meg nem is azért a gilisztáért, amelyet a félig megzabált McNuggetben találtak. Ó, bocsánat, a pénzbeszedő éppen most telefonált, visszakérik az új Celicádat, mert elmulasztottál egy részfizetést! Hé, ha már Tijuanába mész, és leteszed Jimmyt, akkor ott az utca végén még kérheted a régi munkádat, ott vannak a régi társak is egy melléképületben, reggelire mindig kapnak egy burritót ingyen, amikor hajnali ötkor munkába jönnek.

Bocsánat, talán álmodom, de nem néztek ki jobban a dolgok akár még egy évvel ezelőtt is? Nem arról volt szó, hogy a történelem legnagyobb gazdasági fejlődését fogjuk megtapasztalni? Nem úgy volt, hogy a kormány véget vet ötvenöt év hiánygazdálkodásának? Nem azzal dicsekedett, hogy éppen elég készpénztöbblete van Amerika összes írtjának, hídjának és rossz fogának rendbetételére? A levegő- és vízszennyezési mutatók évtizedek óta a legalacsonyabban álltak, a bűnözés alsó rekordot döntött, a tizenéves terhesség szinte megszűnt, és több gyerek végzett a középiskolákban és az egyetemeken, mint bármikor. Az idős emberek tovább éltek, 12 centes percdíjjal hívhattad Katmandut, az internet pedig egyre szorosabban fűzte össze a világot (eltekintve az elektromosság nélkül élő kétmilliárdtól). A palesztinok együtt kenyereztek az izraeliekkel, Észak-Írországban megosztoztak korsó sörükön a katolikusok és a protestánsok. Igen, kezdett javulni az életünk – és ezt mindannyian éreztük is. Az emberek barátságosabbak voltak, az idegenek megmondták a pontos időt az utcán, az adóhivatal könnyebb kérdéseket tett fel, tehát több milliomosunk is lehetett.

És akkor valami történt!

A befektetők milliókat vesztettek a tőzsdén. Tíz év óta először emelkedett a bűnözés. Az egekig szökött a munkanélküliség. Eltűntek a színről olyan amerikai jelképek, mint a Montgomery Ward[6] és a TWA[7]. Váratlanul 2,5 millió hordó olaj szűkében lettünk – naponta! Az izraeliek újra öldösni kezdték a palesztinokat, a palesztinok pedig viszonozták a szívességet. 2001 közepére harminchét ország háborúzott a világban. Kína lett az új ellenségünk – megint. Az ENSZ kirúgott bennünket az Emberi Jogi Bizottságból, az Európai Unió pedig azért támadott minket, mert egyoldalúan megsértettük az ABM-szerződést[8], és visszatértünk a csillagháborúhoz. Átkozottul nehéz volt egy jó filmet találni. Milliók szoktak le a kereskedelmi televíziókról, és hiába kapcsoltad be bármelyik rádióadót, mind egyformán szólt – szarul.

Röviden: egy csapásra minden bedöglött. Legyen szó akár az ingatag gazdaságról, az akadozó energiaellátásról, a tovatűnő világbékéről, a munkahelyek bizonytalanságáról, az egészségügyi ellátás hiányáról, vagy csak a használhatatlan szavazócédulákról, amelyekkel elnököt kellett választani, az amerikaiak zöme világosan látta, hogy semmi sem működik. A Firestone abroncsok bekrepáltak, a rajtuk guruló Ford Explorerek szintén[9]. A segélyhívó számok nem működnek. A mobilok nem működnek, de ha mégis, akkor az asztalod mellett, ahol éppen vacsorázni próbálsz, egy seggfej vitatkozik a tőzsdeügynökével.

A választás szabadsága a múlté. Már csak hat médiavállalkozásunk, hat légitársaságunk, két és fél autógyártónk és egy rádióbirodalmunk maradt. Bármire van szükséged, ott a WalMart[10]. Két olyan politikai párt közül választhatsz, amelyek egyformán beszélnek, egyformán szavaznak, és ugyanazok a gazdag adományozók pénzelik őket. Választhatsz: viseled az unalmas pasztellszíneket, és befogod a szád, vagy felveszel egy Marilyn Manson-trikót, és kirúgatod magad a suliból. Britney vagy Christina[11], WB[12] vagy UPN[13], Florida vagy Texas – emberek, egy fikarcnyi különbség sincs közöttük! Mind egy és ugyanaz, tökmindegy, tökmindegy, tökmindegy…

Hogyan történt? Három rövidke szó elmondja.

Hülye Fehér Ember.

Gondold csak el: a Bush fiúk a papa politikusi elméjének csekély örökét (hogy azt ne mondjam, karizmáját) vették át, és azt még vékonyabban kenték szét egymás között. Bush, hogy feltuningolja magát, újra előhúzta Dick Cheneyt[14], Donald Rumsfeldet[15], Spencer Abrahamet[16] és a többi kivénhedt fecsegőt. A Fortune 500[17] ügyvezető igazgatói, a Hollywood és az ötszáz tévécsatorna mögött álló nagymenők, és a pokolba, még Átlag Joe is, látva új autóján a matricát, miszerint csak tizenöt gallont fogyaszt, felkiált: "nem is rossz!", miközben feje fölött szétnyílik az ózonpajzs.

Erről van szó, az egész bolygót lerohanják – de én tudom, hogy a Föld visszavág. Egy februári napon Chicagóban a hőmérséklet 21 fokra emelkedett. Hát ez óriási, sikongattak az emberek. Rövid ujjú ingben mászkált mindenki, a Michigan-tó partja tele volt napozókkal. Imádom ezt az időt, csacsogta egy hölgy az utcán.

Imádja? Hadd kérdezzem már meg, ha éjfélkor hirtelen felkél a nap, mondanád-e, hogy ó, hát nem csodálatos? Imádom! Több napfényt!

Hát persze hogy nem. Úgy becsinálnál, mint még soha. Őrülten sikongatnál, hogy elszabadult a Föld a pályájáról, és másodpercenként milliómérföldes sebességgel zuhan a Napba. Kétlem, hogy bárki is a partra rohanna, hogy elkapjon néhány plusznapsugarat. Persze nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Talán csak valaki ezer robbanótöltetet lőtt ki Milwaukee-ra, ezért látszik olyan nagy fényesség északon, ahogy a nukleáris maghasadás kölcsönhatásba lép a bedeszkázott ablakú, üzemen kívüli szeszgyárakkal.

Mi a csodáért gondoljuk, hogy kitörő örömmel kell fogadnunk a 21 fokos meleget az év leghidegebb havában, Amerika egyik leghidegebb városában? Inkább azonnali cselekvést kellene követelnünk képviselőinktől, és gyors megbüntetését mindazoknak, akik felelősek a klímaváltozásért. Emberek, ez így nincs rendben: valami rettenetesen elromlott. És ha nekem nem hisztek, kérdezzétek meg a halott, fertőzött tehenet, miközben húsa élvezetébe merültök egy első osztályú helyen.

De ne aggódjuk Földanyánkért! Túlélt ő már sokkal nehezebb időket is. Hagyjuk ezt a környezetvédőkre, legyenek nekik álmatlan éjszakáik, nekünk átkozottul sok dolgunk van a pénzcsinálással.

Ah, a pénz. A siker édeskés bűze.

Pár évvel ezelőtt egy pasassal beszélgettem egy bárban, és kiderült róla, hogy tőzsdeügynök. A befektetéseimről kérdezgetett, mire mondtam neki, hogy egyetlen részvényem sincs. Meg volt döbbenve.

– Úgy érti, hogy nincs portfóliója, ahol a pénzét tartja?

– Nem tartom jó ötletnek, hogy a pénzt portfóliókban tartsuk – mondtam –, de még pénztárcában vagy a matrac alatt sem. Azt a keveset, amit meg tudok takarítani, egy bank nevű helyre teszem, ahol, régimódi kifejezéssel élve, takarékszámlám van.

Egyáltalán nem volt feldobva.

– Saját magával szúr ki – mondta. – Ráadásul felelőtlen is. Olvastam valahol, hogy az első filmje szép kis összeget hozott, így van? Tudja, mennyi pénze lenne ma, ha azt tíz évvel ezelőtt befekteti a tőzsdén? Talán harminc millája.

Harmincmillió? Dollárban? Ennyim lehetne? Auuuhhh! Min jár az eszem?

Hirtelen hányingerem lett, olyan érzésem támadt, hogy az elveim, a hitem mindjárt a cipőmön végzi. Kimentettem magam, és távoztam.

A tőzsdeügynök nem sokkal ez után megszerezte a címemet, és küldözgetni kezdte a heti piaci adatokat és egyéb tájékoztatókat, abban a reményben, hogy átadom neki a gyermekem iskolai pénzalapját, amivel eljátszadozhat az Övezetben, vagyis a Wall Streeten.

Végül a befektetési lehetőségek szórólapjai elmaradtak. Az elmúlt másfél évben a Microsoft 120 dollárról 40-re zuhant, a Pets.com[18], valamint csatolt kis babarészvényei a babamennyországba mentek. A NASDAQ értékének csaknem 40 százalékát veszítette el, az őrült piaci játékba becsalogatott és kis megtakarításaikat kockára tevő átlag amerikaiak pedig milliárdokat veszítettek. Füstbe mentek a korai nyugdíjról szövögetett tervek. Szerencsésnek mondhatja magát, akinek csak heti negyven órát kell dolgoznia, ha 82 éves lesz, vagy ha csöpög a vizelete – bármelyik állapot következzék is be előbb.

Ez persze nem vonatkozik mindenkire. Csaknem 56 ezer új milliomos van ebben az országban – banditák módjára csinálták meg a szerencséjüket. Azért kereshettek sok pénzt, mert csinos kezdőtőkéjük volt, amit gazdag vállalatokba fektettek; ezek a társaságok úgy gazdagodtak meg, hogy kirúgták a dolgozóikat, a szegény országokban gyerekeket és szegényeket zsákmányoltak ki, és óriási adókedvezményeket kaptak. A mohóságot már-már kötelességnek tartották. Annyira hatásosan alakították ki a kapzsiság és a telhetetlenség légkörét, hogy ezek a szavak már ki is mentek a divatból. Ma ezt sikernek hívják. Már senki sem tartja a mohóságot csúnya vagy erkölcstelen dolognak; olyannyira beépült az életünkbe, hogy amikor ez a texasi fazon mohóságában megkaparintotta az általa meg sem nyert választásokat, félreálltunk, és hagytuk, hadd vigye – hiszen voltaképpen nem is igazán mohó volt ő, egyszerűen csak ügyes. A korporatív mezőgazdasági üzemek tevékenysége, amely kockázatos genetikai műveletekkel átfazonírozza a kukoricapelyhedet, az sem őrültség vagy mohóság – hanem haladás. A szomszédod sem mohó, ha a valaha konstruált legnagyobb városi terepjárót akarja – csak a motor nyomatékát szeretné növelni!

A Hülye Fehér Vírus olyan hatékony, hogy még a Colin Powell[19], a Gale Norton[20]- és a Condoleezza Ricez[21]-féle imposztorokat is megfertőzte. És gyávaságot okozott, mindenütt érzékelhető, bénító, össznemzeti félelmet. Annyira áthatott bennünket, hogy nem tudom, kigyógyulunk-e belőle valaha. Nagyon igyekszünk elfelejteni a pillanatot, amikor ez a kulturális fordulat elérte a kritikus pontot, és a gonosz erői átvették a hatalmat. Tudom, te is tudod, még a Brit Hume-hoz hasonló idióták is tisztában vannak vele, miről van szó. Arról az átkozott ellopott választásról. Ellopták, eltérítették, elrabolták, kitépték az amerikai nép kezéből és szívéből. Egyáltalán nincs vita arról, hogy ki kapott több szavazatot, és alig fér kétség a floridai választási trükkökhöz. Ennek ellenére délutánonként mégsem a győztest látjuk wiffle[22]-ballt játszani a Fehér Ház déli gyepén.

Egyáltalán nem beszélünk a valódi bajokról – jussunk már túl rajta, mondják –, de annak a harminchat napnak az eseményei nagyon megráztak bennünket, kiszorították belőlünk a szuszt, és erősen megfeküdték nemzetünk gyomrát. Bánatos pofával kóborgunk, töprengünk, vajon idővel javulhat-e a helyzet. Lesz-e munkánk jövőre? Mi lesz a nyugdíjalapunkkal? Besorolják-e a jégkockát is az élelmiszerek közé?

Nem számítunk! Ezt a kemény leckét kell megtanulni. És még gorombább az a felismerés, hogy mindaz, amit mondtak nekünk – szavazzunk, tartsuk be a törvényt, a megfelelő kukába dobjuk be a borosüveget –, az sem számít semmit. Akár le is eresztheted a függönyt, kihúzhatod a telefondugót, mert téred és amerikai honfitársaidat jelentéktelennek nyilvánítottak. Sajnálattal értesítünk, hogy állampolgári szolgálataidra immár nem tartanak igényt.

Úrrá lett a zűrzavar, a nemzet csalódottságának szeizmikus rengései már a talpunk alatt morajlanak. A morgás nem csillapodik, hanem naponta erősödik. Nyolc hónappal a Választások után, 2001 derekán túl a Fox közvélemény-kutatója közölte, hogy az amerikaiak közel 60 százaléka nem tette túl magát azon, ahogyan Bush megszerezte a Fehér Házat – és még mindig dühösek. Nem kevés idő ez, és még mindig ellenséges indulattal viseltetnek vezetőjük iránt. Ha az efféle hangulat elszabadul, még a történelem megváltoztatására is képes. Amerikaiak milliói a politikai paletta minden részén bizonytalanságot, idegességet, megingást, talajvesztést észlelnek. A többiek börtönben vannak.

Az ország szívében általános az érzés, hogy az állam hajója teljes gőzzel halad, de senki nincs a kormánykeréknél; a kormányost senki sem jelölte ki, ő maga pedig bevallotta, hogy ittas vezető.

A republikánusok kemény magja erősen reméli, hogy Nagy Dick Cheney[23] túlél még legalább fél tucat szívrohamot, és kitart mindaddig, amíg felügyelete alatt mindent kifosztanak, feldúlnak Wichitától nyugatra. Eközben ő és bandája kettőzött erőfeszítéssel igyekszik megrontani a környezetet, az alkotmányt és a tallahassee-i bizonyítékokat, még a 2004-es választások előtt.

Egy dologban bizonyos vagyok: eljön a betegek kiszelektálásának ideje. Az amerikaiak gyorsabban fogják lekapcsolni a kormányzatot életben tartó gépeket, mintsem kimondhatnád: Halálosztó Jack Kevorkian[24].

Szóval elég legyen a környezetpusztításból, Ms. Norton – a minap hallottam, hogy újra nőnek a fák! El a bombákkal Mr. Rumsfeld és Powell tábornok, mindannyian azt szeretnénk, ha inkább érdemrendeket tűzögetnének. Húzzon el, Mr. Abraham – semmi perc alatt a Grosse Pointe Yacht Club[25] elé parkoljuk le az összes benzinzabáló dögöt!

Hamarosan – a jó vermonti Szent Jeffords[26]-hoz hasonlóan – az elefántok a vízbe ugrálnak a süllyedő hajóról. Mi pedig a székben hátradőlve élvezzük az előadást, és azon törjük a fejünket, hogy miből fizessük ki a következő havi házbért, és hová bújjunk el Antonin Scalia[27] januári hideg esőként ránk záporozó maradványai elől. Hé, a fenébe is, várjunk csak! Januárban nem szabad, hogy essen az eső!

Dagad a pánik. A média ugyan elfordulhat, ha akar, a nagyokosok pedig próbálhatják elhitetni a hazugságaikat, de amerikaiak millióit nem lehet átverni. A tőzsde nem egyszerűen természetes ciklusát éli. Nincs semmi jó a genetikailag feljavított marhahúsban. A bank nem akar veled együttműködve segíteni, hogy ledolgozd a hátralékodat. A kábeltévés szerelő nem jön reggel nyolc és délután négy között – semmikor sem jön. Ától cettig baromság az egész, és minél hamarabb rájönnek, hogy a nyomukban vagyunk, annál gyorsabban kapjuk vissza országunkat.

Ma elvittem az egyéves kocsimat – alig négyezer mérföld van benne – a szervizbe, ahhoz a kereskedőhöz, ahol vettem. Miért? Mert minden második alkalommal egyszerűen nem indul. Kicseréltem az önindítót, az akkumulátort, a biztosítékot, a komputercsipet, de nem sikerült megoldani a problémát.

Elmondtam mindezt a szerviz vezetőjének.

Lesújtó pillantást vetett rám.

– Ó, ezek az új Bogarak! Csak akkor indulnak be, ha mindennap használják őket.

Biztos voltam benne, hogy én értettem rosszul, hiszen ő tökéletes angolsággal beszélt. Megint megkérdeztem, hogy mi a gond.

– Figyeljen ide – mondta, és sajnálkozva gesztikulált –, ezeket a Volkswageneket számítógép vezérli. Ha az nem észlel aktivitást, azaz maga nem indítja be és vezeti az autót mindennap, akkor azt feltételezi, hogy az akkumulátor kifújt, vagy valami más baj van, és egyszerűen blokkolja az egész kocsit. Nincs rá mód, hogy valaki legalább naponta egyszer beindítsa?

Nem tudtam mit mondani. Ha nem indítod be mindennap az autót, akkor annak vége. Talán 1901-et írunk? Én vagyok tán pimasz, mert elvárom, hogy a húszezer dolláros Bogár mindig beinduljon, amikor beteszem a slusszkulcsot? Nincs manapság a világon túlságosan sok bizonyosság. A nap még mindig nyugaton nyugszik, a pápa megtartja az éjféli misét karácsonykor, Strom Thurmond[28] pedig mindig életre kel, ha akad a közelében letapizható ex-First Lady. Én viszont hitbéli ügyeimben legalább egy utolsó tételhez ragaszkodom: egy vadonatúj autó mindig beindul, és pont.

– Hozzám hasonlóan gondolkodik a vevők 95 százaléka, akiknek eladták az új Bogarakat – mondtam. – Manhattanben lakom. Ismer bárkit Manhattanben, aki naponta beül az autójába?

– Értem én, uram. Ebben a városban senki nincs, aki minden nap autózna. Metróznak! Nem tudom, miért árulják egyáltalán a városban azt a kocsit. Valóban szégyen. Megpróbált már írni a Volkswagennek? Nem akad egy kölyök a környéken, aki mindennap pár percre beindítaná? – kérdezte.

Úgyhogy itt állok megfürödve egy autóval, amelyik nem működik, egy országgal, ahol minden elromlott, és az ország minden férfiúja, nője és gyermeke csak önmagával törődik. A leggazdagabbak élik túl – nincs több mentőcsónak.

Pedig kell lennie valamilyen kiútnak…

Az alábbi üzenet valahonnan Észak Amerikából érkezett, az ENSZ-erők 2001. január 9-én 06.00 órakor rögzítették:

Az Amerikai Egyesült Államok polgára vagyok. Kormányunkat megbuktatták. Választott elnökünket száműzték. Martinispoharakkal hadonászó, madzag nyakkendős fehér emberek szállták meg nemzetünk fővárosát.

Ostrom alatt állunk. Mi vagyunk az Egyesült Államok száműzött kormánya.

Nem vagyunk kevesen. Csapatunk több mint 154 millió felnőttet és 80 millió gyermeket számlál. Ez a 234 millió ember nem szavazott az önmagát a hatalomba ültető kormányra, tehát az nem is képvisel bennünket.

Az Egyesült Államok választott elnöke Al Gore. Több mint 539 898 szavazattal kapott többet George W. Bushnál. Most mégsem ő ücsörög az Ovális Irodában. Ehelyett céltalanul és dologtalanul kódorog, és csak akkor bukkan fel, ha diákokat kell kioktatnia, vagy sütivel tölti fel a készleteit.

Al Gore győzött, a Száműzött Elnök. Sokáig éljen az elnök, Albertóóóóóóó Góóóóóóóre!

Hát akkor ki az, aki beköltözött a Pennsylvania Avenue 1600.[29]-ba? Majd én megmondom: George W. Bush, az Egyesült Államok "elnöke". A Tolvajok Fejedelme.

A régi szép időkben a politikusok még kivárták, amíg hivatalt kaptak, és csak az után hibbantak meg. Ő viszont már készen érkezett. Most pedig szövetségi területen bitangol, önkényes lakás­foglaló az Ovális Irodában. Ha ezt a történetet úgy mesélem el, hogy azt mondom, mindez Guatemalában történt, egy szempillantás alatt mindenki elhiszi. De ezt a puccsot amerikai zászlóba csomagolták, piros-fehér-kékben szervírozták, ezért a bűnösök azt hiszik, hogy megúszhatják.

A túszul ejtett 234 millió amerikai nevében felkértem a NATO-t, hogy tegye azt, amit Boszniában és Koszovóban csinált, vagy amit Amerika tett Haitin, illetve Lee Marvin A piszkos tizenkettőben:

Küldjétek a tengerészgyalogosokat! Lőjétek ki a Scud rakétákat. Tálaljátok elénk Antonin Scalia fejét!

Magam kértem Kofi Annan ENSZ-főtitkárt, hallgassa meg panaszunkat. Immár képtelenek vagyunk magunkat kormányozni, és szabad, tiszta választásokat tartani. ENSZ-megfigyelőkre, ENSZ-csapatokra, ENSZ-határozatokra van szükségünk!

A fenébe is, Jimmy Cartert akarjuk!

Immár nem vagyunk jobbak egy eldugott banánköztársaságnál. Azt kérdezzünk magunktól: ugyan miért keljünk fel reggelenként, miért dolgozzunk, koptassuk a fenekünket, csak azért, hogy a katonai parancsuralmat gyakorló csoportot és bandájukat a korporációs[30] Amerikában árukkal és szolgáltatásokkal elégítsük ki, amelyek még gazdagabbá teszik őket. Miért kellene a mi adónkból pénzelni az ő puccsukat?

Megeshet-e még, hogy életformánk védelmében életük feláldozására küldjük csatába fiainkat, holott az voltaképpen csak azoknak a szürkülő hajú öregembereknek az életstílusa, akik befészkelték magukat a Potomac folyó partján elbitorolt főhadiszállásra?

Ó, Jézus Mária, Szent József, nem bírom elviselni! Lökje már ide valaki az univerzális távirányítót! Vissza akarok kapcsolni a tündérmesére, amikor még polgár voltam egy demokráciában, elidegeníthetetlen jogokkal az élethez, a szabadsághoz és a mindennapi kenyerünkért zajló harchoz. Gyerekkoromban azt mesélték nekem, hogy számítok, hogy egyenlő vagyok minden más honfitársammal, közülünk senkivel sem bánnak másként vagy tisztességtelenül, és senki sem gyakorolhat mások felett hatalmat a hozzájárulásuk nélkül. A népakarat. Amerika, te gyönyörű. Föld és szeretet. A homály… végre… foszladozik. Ó, látod, úton vannak már a belga békefenntartók! Siessetek!

A puccs jóval a 2000-es év trükkös választási napja előtt kezdődött. Katherine Harris, egy tiszteletbeli Hülye Fehér Ember, aki egyszerre volt George W. Bush elnök választási kampányának társigazgatója és Florida állam választási ügyekkel megbízott államtitkára, 1999 nyarán négymillió dollárt fizetett a Database Technologies vállalatnak, hogy az vizsgálja át Florida választói névjegyzékét, és törölje belőle a büntetett előéletűeket. Tette mindezt Florida kormányzójának, George W. fivérének, Jeb Bushnak az áldásával, akinek a feleségét rajtakapták a vámosok, hogy tizenkilencezer dollár értékű ékszert akart becsempészni az országba, vámáru-nyilatkozat és vámfizetés nélkül… Tiszta ügy, bűncselekmény a javából. Hé, de hiszen ez itt Amerika! Nem emelünk vádat a bűnözők ellen, ha azok gazdagok vagy ha Bush kormányzóhoz mentek nőül.

A törvény kimondta, hogy Floridában nem szavazhatnak a büntetett előéletűek. Szomorú, de ez azt jelenti, hogy az állam teljes fekete bőrű népességének 31 százaléka nem voksolhat, mert a nevük szerepel a bűnügyi nyilvántartásban. Harris és Bush tudta, hogy ha eltávolítják az exbűnözők nevét a szavazói névjegyzékből, akkor fekete bőrű állampolgárok ezreit tarthatják távol a szavazóhelyiségektől.

Floridában a feketék túlnyomó többsége demokrata. Biztosra vehető, hogy több mint 90 százalékuk Al Gore-ra voksolt 2000. november 7-én.

Mármint azoknak a 90 százaléka, akiket egyáltalán engedtek szavazni.

Nagyszabású csalásnak tűnik ugyanis, amit Florida állam, Bush, Hamis és kompániája elkövetett. Nem csak a fekete bőrű bűnözők nevét törölték a választói névjegyzékből – olyan fekete polgárok ezreinek nevét is eltüntették, akik soha életükben nem követtek el bűncselekményt, olyan választásra jogosultak neveivel együtt, akiket legfeljebb kihágásokért vontak felelősségre.

Hogyan történhetett meg mindez? Harris hivatala közölte a Database-zel – a vállalatot különben erős szálak fűzik a republikánusokhoz –, hogy a lehető legszélesebbre tárva vessék ki a hálót, letudva a fekete szavazók gondját. Hamis sameszai még arra is kioktatták a céget, hogy a tényleges bűnözők neveihez hasonló nevűeket is csapják a listához. Rábírták a Database-t, hogy ellenőrizzék azokat is, akiknek születésnapja megegyezett az ismert bűnözők születésnapjaival, vagy a társadalombiztosítási kártyájuk száma azokéhoz volt hasonló. A választási iroda utasította a céget, hogy ha a fontosabb adatok 80 százaléka megegyezik, akkor sorolják a választásra nem jogosultak közé a szavazót.

Ezek az utasítások még a Bush-barát Database számára is megdöbbentőek voltak. Mindez ugyanis azt jelentette, hogy a választás napján ezreket tarthatnak távol az urnáktól, csak azért, mert a nevük másokéhoz hasonlóan hangzik, vagy születésük napja azonos egy ismeretlen bankrablóéval. Marlene Thorogood, a Database projektigazgatója e-mailt küldött Emmett "Bucky" Mitchellnek, Katherine Harris választási csapata jogászának, és figyelmeztette őt: "sajnálatos módon az efféle programozás hamis eredményekhez is vezethet", azaz a személyazonosítás téves lehet.

Bánja a fene, mondta a jó öreg Bucky, és imigyen válaszolt: "Nyilvánvalóan inkább több nevet akarunk kiszűrni, még akkor is, ha azok esetleg nem stimmelnek, és inkább a (megyei választási) ellenőrökre bízzuk a végső döntést, mint hogy eleve kizárnánk bizonyos névazonosságok lehetőségét."

A Database azt tette, amit mondtak neki. Rövid idő alatt 173 ezer regisztrált szavazót töröltek végleg a választói névjegyzékből Floridában. Miami-Dade-ben, Florida állam legnagyobb megyéjében ezeknek a 66 százaléka fekete bőrű volt. Tampa megyében 54 százalék volt a feketék aránya azok között, akiktől 2000. november 7-én megtagadták a szavazáshoz való jogot.

A floridai névjegyzék megcsonkítása azonban nem volt elég Harrisnek és csapatának. További nyolcezer floridait töröltek a választói listáról, mert a Database felhasznált egy másik állam által megküldött hamis névsort is; az említett állam azt állította, hogy az általa készített lista kivétel nélkül olyan elítéltek neveit tartalmazza, akik időközben Floridába költöztek.

Kiderült azonban, hogy a listán szereplő bűnözők már letöltötték börtönbüntetésüket, és szavazati jogaikat teljes mértékben visszakapták. Ráadásul olyanok is szerepeltek a felsorolásban, akik csak szabálysértést követtek el – rossz helyen parkoltak vagy szemeteltek. Vajon melyik állam nyújtott segítő kezet Jebnek és George-nak a Floridába küldött hamis listával?

Bár a disznóság az egekig bűzlött, az amerikai média nem vett róla tudomást. Végül a brit BBC vette magának a fáradságot, és mélyen beásta magát a sztoriba. Főműsoridőben, 15 perces folytatásokban tárta fel az összes mocskos részletet, és egyértelműen kimutatta Jeb Bush kormányzó felelősségét. Szomorú időket élünk, ha egy tőlünk ötezer mérföldre lévő országtól kell megtudnunk az igazságot a saját választásunkról. (Időközben a Los Angeles Times és a The Washington Post is felkapta a sztorit, de alig figyeltek rá.)

A kisebbségek szavazati jogai elleni támadás olyan mértékű volt Floridában, hogy még olyan embereket is megérintett, mint például Linda Howell. Linda levelet kapott, amely tudatta vele, hogy bűnöző volt. Azt tanácsolták neki, hogy ne is próbálkozzék a választás napján, mert megtiltják neki a szavazást. Az egyetlen gond az, hogy Linda Howell nem bűnöző – hanem választási ellenőr Florida állam Malison megyéjében! Ő és a helyi választási hivatalnokok megpróbálták rávenni az államot a baj orvoslására, de panaszaik süket fülekre találtak. Közölték velük, hogy mindenkinek, aki sérelmezi szavazati jogainak korlátozását, alá kell vetnie magát az ujjlenyomatpróbának, és különben is, hadd döntse már el az állam, hogy ki a bűnöző, és ki nem az.

Amikor 2000. november 7-én a fekete bőrű floridaiak rekordszámban özönlöttek a szavazóhelyiségek felé, sokan nyers visszautasításban részesültek, közölték velük, hogy nem szavazhatnak. Florida városaiban a belső választókerületek szavazóhelyiségeit rendőrök vették körül, hogy mindenkit, aki Katherine és Jeb "bűnözői listáján" szerepelt, megakadályozzanak a szavazásban. Törvénytisztelő polgárok százai igyekeztek élni alkotmányos szavazati jogaikkal, de elküldték őket. Még a letartóztatásukat is kilátásba helyezték, ha tiltakozni mernének.

George W. Bush hivatalosan 537 szavazattal többet kapott Floridában, mint Al Gore. Vajon megállja-e teljes bizonyossággal a helyét az a feltételezés, hogy ha a szavazástól eltiltott fekete bőrű és spanyol ajkú polgárok voksolhatnak, akkor ez éppen az ellenkező arányt eredményezi, és Bush elveszíti a választást? Semmi kétség.

A választás napjának éjszakáján, miután a szavazóhelyiségek bezártak, hatalmas zűrzavar támadt a floridai szavazatok összegzése körül. Végül az az ember hozta meg a döntést, aki a Fox News Channel esti választási műsorait vezette. Ő tehát úgy határozott, hogy a Fox Televíziónak ki kell nyilvánítania: Bush nyerte meg a floridai szavazást, azzal együtt az elnökválasztást. Így is történt. A Fox hivatalosan győztesnek nyilvánította Busht.

De odalent Tallahassee-ben a szavazatok összeszámlálása még nem fejeződött be; az Associated Press kitartott amellett, hogy az eredmények még rendkívül szorosak, ezért nem is volt hajlandó követni a Fox példáját.

Nem így a többi televíziós csatorna. Miután a Fox kiadta a jelszót, birkák módjára követték, attól tartva, hogy esetleg lassúnak vagy éppen maflának tűnnek, pedig a helyszínen tartózkodó saját riportereik mondogatták, hogy túl korai még választási végeredményt hirdetni. De kinek kellenek a riporterek, ha csak a vezérürüt kell követni? A vezér ez esetben John Ellis volt, a Fox választási műsorainak főnöke.

De ki az a John Ellis?

Ő George W. és Jeb Bush első unokatestvére.

Miután Ellis megadta a csapásirányt, mindenki beállt a sorba, és már nem volt visszaút. Lélektani szempontból semmi sem lehetett Gore győzelmi esélyeire nézve rombolóbb hatású fejlemény, mint az a felismerés, hogy éppen a vesztes az, aki mindent elront, mert a szavazatok újraszámlálását kéri, visszavonja a vereséget elismerő nyilatkozatát, elárasztja a bíróságokat a jogászaival és a pereivel. Pedig az volt az igazság, hogy Gore ténylegesen vezetett – neki volt több szavazata –, de a média ezt soha nem így tálalta.

A választások éjszakáján, miután a televíziós csatornák először jelentették – korrekt módon –, hogy előrejelzéseik szerint Florida államban Gore győzött, volt egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. A televíziós kamerák egy texasi hotelszobát mutattak. Ott ült George W. az apjával, a volt elnökkel és anyjával, Barbarával. Az öreg kimért volt, mint egy uborka, a helyszín pedig, akár egy díszlet. A riporter megkérdezte az ifjabb Busht, mit szól az eredményhez.

"Nem ismerek el… semmit Floridában – csattant fel George W. – Tudom, hogy ismerik az előrejelzéseket, de a szavazatok számlálása még most is zajlik… A televíziós hálózatok túl korán foglaltak állást, a szavazatszámlálók azonban ezt más szemszögből nézik, tehát…"

Furcsa pillanat volt ez a választási eredményekről szóló tudósítások őrült éjszakáján. Bushék, ajkukon könnyed mosollyal, olyan macskákhoz voltak hasonlatosak, amelyek éppen most faltak fel egy rakás kanárit. Mintha tudtak volna valamit, amit mi még nem.

Valóban tudtak. Tudták, hogy Jeb és Katherine már hónapokkal korábban elvégezte a munkát. Tudták, hogy John, az unokaöcs tartja a frontot a Fox választási központjában. És ha mégis minden rosszul sül el, akkor még mindig ott van a papa csapata, amelyre számíthatnak: az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága.

Mindannyian tudjuk, hogy a következő harminchat napban pontosan ez történt. A Birodalom erői visszavágtak, méghozzá könyörtelenül. Amíg Gore ostoba módon a szavazatok újraszámlálásával foglalkozott néhány megyében, addig a Bush-csapat a tengerentúli, postázott voksok után vetette magát, a távszavazatok kellettek nekik. Ezek zömmel a hadseregből érkeztek, a katonák pedig tipikus republikánus szavazók. Tudták, hogy azokkal a voksokkal Bush megszerezheti a vezetést, amit a fekete bűnözők és a zsidó nagymamák szavazástól való eltiltásával nem sikerült megkaparintania.

Gore sejtette ezt, és megpróbálta elérni, hogy a szavazatokat, mielőtt még azokat számba veszik, körültekintően vizsgálják meg. Ez persze ellentmondott a szavazatok újraszámlálását kísérő követelésének, miszerint "minden egyes voksot számításba kell venni". Ugyanakkor mögötte állt, és őt védte Florida törvénye, amely ebben az ügyben meglehetősen világosan rendelkezik. A jogszabály szerint a tengerentúli, postán feladott távszavazatok csak akkor érvényesek, ha azokat a választások előtt vagy legkésőbb a választások napján adták le, a választások napjáig azokat külföldön postázták, és rajtuk van a postabélyegző.

Jim Baker kántálta a maga mantráját: "Nem tisztességes dolog megváltoztatni a szavazatok számlálására vagy újraszámlálására vonatkozó szabályokat és előírásokat, ha egyszer világos, hogy az érintett csak ilyen módon szerezheti meg a számára szükséges voksokat." Közben pedig ő és munkatársai pontosan ezt csinálták.

A The New York Times 2001 júliusában kinyomozta, hogy abból a 2490 tengerentúli szavazatból, amelyet végül beleszámoltak a hitelesített választási eredménybe, 680-at érvénytelennek és vitathatónak nyilvánítottak. Bush a tengerentúli szavazatokat 4:1 arányban szerezte meg, minden öt szavazatból négyet ő kapott. Százalékarányban ez annyit jelent, hogy a Bush által megszerzett szavazatok közül 544-et ki kellett volna dobni. Tudtok számolni? Bush 537 szavazatos többlete hirtelen a kijózanító mínusz 7-re változott.

Hogy eshetett meg, hogy mindezeket a voksokat végül Bush javára írták? Órákkal a választások után Bush kampánycsapata támadásba lendült. Első lépésként mindent elkövettek azért, hogy annyi szavazatot gyűjtsenek be, amennyit csak lehetséges. A republikánus aktivisták vad e-mailezésbe kezdtek, és felszólították a haditengerészet hajóit, hogy kerítsenek elő annyi szavazatot, amennyit csak bírnak. Még William S. Cohent, Clinton (amúgy republikánus) védelmi miniszterét is felhívták, hogy ez ügyben vesse latba befolyását a külföldi katonai bázisokon. Ő elutasította a kérést, de már mindegy volt: ömlöttek a szavazatok ezrei – még olyanok is, amelyeket a szavazások napja után adtak le.

Ezek után nem volt más dolguk, mint elintézni, hogy a voksokból a lehető legtöbb jusson W.-nak. Akkor kezdődött az igazi tolvajlás.

A Times szerint Katherine Harris eredetileg azt tervezte, hogy választási hivatalnokainak küld egy emlékeztetőt, amelyben eligazítást ad a tengerentúli szavazatok számlálásának menetéről. Az iratban felhívta a figyelmet arra, hogy az állam törvényei szerint minden szavazaton szerepelnie kell a választások napjáig érvényes postabélyegzőnek, aláírásnak és dátumnak. Amikor kiderült, hogy George W. előnye gyorsan zsugorodik, úgy döntött, hogy az emlékeztetőt mégsem küldi el. Helyette kiadott egy utasítást, amely szerint a szavazatokon "nem kell szerepelnie a választási napra, vagy az azt megelőző időszakra dátumozott postabélyegzőnek". Hm.

Vajon miért változtatta meg elképzelését – és a törvényt? Ezt talán már soha nem tudjuk meg, mert azokat a számítógépes adathordozókat, amelyekből kiderült volna, hogy mi történt, titokzatos módon letörölték – valószínűleg megsértve ezzel Florida állam törvényeit. Miután már leülepedett a felkavart iszap, Harris átadta tanulmányozásra a sajtónak számítógépes lemezeit, de csak az után, hogy saját komputerspecialistája mindegyiket átnézte. Ugyanez a hölgy most azt tervezi, hogy indul a törvényhozási választásokon. Hát nincs semmiféle szégyenérzete?

Az államtitkár áldásával felvértezve a republikánusok tehát átfogó hadműveletbe kezdtek azért, hogy a tengerentúli szavazatok számlálásánál a szabályokat a lehető legátfogóbb módon alkalmazzák. Az egyenlő képviselet elve floridai módra azt jelentette, hogy a tengerentúli távszavazatok elfogadására vagy elutasítására vonatkozó szabályok attól függtek, hogy ki melyik megyéhez tartozott. Talán ez megmagyarázza, hogy azokban a megyékben, ahol Gore győzött, minden tíz nem egyértelmű postabélyegzős távszavazatból miért csak kettőt érvényesítettek, miközben a Bush-megyékben – előre megjósolhatóan – minden tíz ilyen szavazatból hatot beszámoltak a végeredménybe.

Amikor a demokraták szóvá tették, hogy a szabályoknak meg nem felelő voksokat nem szabad beszámítani, a republikánusok heves médiakampányt indítottak, és azt a látszatot keltették, hogy a demokraták ki akarnak tolni az életüket a hazájukért kockáztató férfiakkal és nőkkel. Naples város egyik republikánus tanácsnoka igazán érzékletes hasonlattal állt elő: "Ha golyó találja őket vagy egy terrorista bombájának szilánkja, azokon sem lesz semmiféle postabélyegző vagy regisztrációs adat." Steve Buyer, Indiana állam republikánus képviselője még katonák telefonszámait és e-mail címeit is megszerezte (valószínűleg törvénybe ütköző módon), hogy meséket gyűjtsön a szavazatok elutasításáról, és így csikarjon ki együttérzést "harcoló fiaink és lányaink" iránt. Még Rohamozó Norman Schwarzkopf[31] is bevetette magát, és kijelentette, hogy nagyon szomorú az a nap, amelyiken a demokraták a hadsereg szavazóit kezdik el piszkálni.

A puhány, gerinctelen demokratákra hatott a nyomás. Lebénultak. A Találkozás a sajtóval című műsorban Joe Lieberman alelnökjelölt kifejtette, hogy a demokraták igazán véget vethetnének már a csinnadrattának, és nem kellene, hogy zavarja őket az afféle apróság, mint hogy a végeredménybe sok száz postabélyegző nélküli katonai voksot is beszámítottak.

Liebermannak és a hozzá hasonló új típusú demokratáknak nem az imázsuk miatt kellett volna aggodalmaskodniuk, hanem az elveikért kellett volna harcolniuk. Miért? No, hát azért, mert a The New York Times kiderítette, hogy:

– 344 szavazatról nem derült ki, hogy a szavazás napján vagy azt megelőzően adták le;

– 169 szavazat nem regisztrált szavazótól érkezett, a borítékok nem az előírás szerint voltak aláírva, vagy olyan emberektől jöttek, akik nem is kértek szavazócédulát;

– 19 tengerentúli szavazó két szavazócédulával szavazott – és mindkettőt beszámították.

Ezek a voksok mind sértették Florida törvényeit, mégis mindegyiket bevették a végeredménybe. Mondhatom hangosabban? Bush nem győzött! Gore viszont igen. Mindennek semmi köze a cédulák kilyukasztásának minőségéhez vagy Florida fekete közösségének elnyomásához, szavazati jogaik lábbal tiprásához. Pusztán arról van szó, hogy megsértették a törvényt, amit dokumentáltak is. Minden bizonyíték ott van Tallahassee-ben, egyértelműen megjelölve. Az egész céltudatosan történt így, hogy Bushé legyen a választási győzelem.

2000. december 9-én, egy szombati nap reggelén a Legfelsőbb Bíróság fülest kapott arról, hogy a Floridában folyó szavazat-újraszámlálás nyomán – bár a Bush-csapat mindent elkövetett a választások meghamisítására – a mérleg mindinkább Gore javára billen. Délután kettőre a nem hivatalos adatokból kiderült, hogy Gore kezdi behozni Busht. Ahogy a hírolvasó lelkesen bemondta: "Már csak 66 szavazattal van lemaradva, de felfelé jön." Bush számára az volt a döntő, hogy az "Al Gore vezet" szavak el se hangozhassanak amerikai televízióban. Az utolsó pillanatban pedig megtették, amit meg kellett tenniük. Délután, 14.45-kor a Legfelsőbb Bíróság leállította az újraszámlálást.

A bíróságban ott ült Sandra Day O'Connor, Reagan kinevezettje, és William Rehnquist főbíró, akit még Nixon nevezett ki. Mindketten hetvenes éveiket taposták, abban reménykedtek, hogy republikánus kormányzat idején vonulhatnak vissza, és így a helyükre ülő bírák is osztoznak majd konzervatív nézeteikben. A választások éjszakáján O'Connor egy georgetowni partin azért búslakodott, hogy ő már nem bír ki újabb négy – vagy nyolc – évet. Ifjabb Bush volt az egyetlen reményük, hogy a jól megérdemelt módon vonuljanak nyugalomba szülőállamukban, Arizonában.

Eközben két másik, szélsőjobboldali nézetektől megérintett bíró összeférhetetlenségi helyzetben találta magát. Clarence Thomas bíró felesége, Virginia Lamp Thomas a vezető konzervatív agytröszt, vagyis a Heritage Alapítvány alkalmazottja volt. Éppen George W. Bush kérte fel őt arra, hogy majdani kormányzatába toborozzon embereket. Eugene Scalia, Antonin Scalia bíró fia pedig a Gibson, Dunn & Crutcher ügyvédi irodában dolgozott, tehát annál a jogi cégnél, amelyik Busht képviselte a Legfelsőbb Bíróság előtt.

Csakhogy sem Thomas, sem Scalia nem látott ebben semmiféle összeférhetetlenséget, és egyikük sem volt hajlandó kiszállni az ügyből. Éppenséggel Scalia volt az, aki – miután a bíróság összeült – kiadta azt a ma már hírhedt indoklást arról, hogy miért is kellett a szavazatok újraszámlálását leállítani: "A szavazatszámlálás törvényessége kétes, és véleményem szerint helyrehozhatatlan kárt okoz a kérelmezőnek (Bushnak), valamint az országnak is, mert az ő (Bush) állítása szerint árnyékot vet megválasztásának legitimációjára." Más szavakkal: ha hagyják, hogy minden szavazatot megszámláljanak, és a művelet Gore-nak kedvez, vagyis Gore győz, akkor ez, ha Busht beiktatják elnöknek, súlyosan csorbítaná kormányzási lehetőségeit.

Így igaz. Ha a szavazatok Gore győzelmét igazolják – márpedig igazolták volna –, akkor az inkább csillapíthatta volna az ország Bush legitimációjával kapcsolatos heves érzelmeit. A bíróság döntésében a 14. alkotmánykiegészítésre, az egyenlő védelem elvére hivatkozott, hogy a lopást igazolja, annak ellenére, hogy ugyanezt a passzust hosszú évekig elvetették, ha a feketék erre hivatkozva kérték a faji alapon történő megkülönböztetés felszámolását. A bírák érvelése szerint az újraszámlálás menete mindenütt eltérő volt, az egyes választókerületekben a szavazókat nem egyenlően, egyformán kezelték, tehát a jogaikat megsértették. (Vicces, de a bíróságon éppen az ellenvéleményen lévők említették meg azt, hogy a kiöregedett választási berendezések nagy része Florida szegények és kisebbségek lakta külvárosaiba került, éppen ez okozott – egy sokkal inkább zavaró – egyenlőtlenséget a rendszerben.)

Idővel a sajtó is nekilátott a szavazatok újraszámlálásának, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a közvélemény zavarodottságát stabilizálja. A Miami Herald főcímben hozta: "A szavazatok felülvizsgálata kimutatta, hogy Bush győzelme kiállta volna a voksok kézi újraszámlálásának próbáját is." De aki elolvasta az egész sztorit, megtalálta benne ezt a bekezdést: "Bush előnye elpárolgott volna, ha az újraszámlálást, ahogyan azt néhány republikánus szorgalmazta, a szigorúan korlátozó szabályok értelmében bonyolították volna le… A felülvizsgálat kiderítette, hogy az eredmény más lett volna, ha minden egyes megyében minden egyes szavazatszámláló bizottság megvizsgált volna minden egyes félszavazatot[32]… A legátfogóbb normarendszer szerint (ez a norma azt a célt igyekszik megvalósítani, hogy minden ember nyilvánvaló akaratának érvényt szerezzen) Gore 393 szavazattal győzött volna… Ha – akár a gép hibája, akár a szavazó nem megfelelő gépkezelése miatt – kimaradnak a hibásnak tűnő voksok, akkor Gore 299 szavazattal győz."

Én nem szavaztam Al Gore-ra, de azt hiszem, minden tisztességes ember arra a következtetésre jutna, hogy Floridában a népakarat neki kedvezett. Akár az újraszámlálás bonyodalma, akár a fekete bőrű állampolgárok ezreinek szavazásból történő kirekesztése okozta az eredmények meghamisítását, aligha lehet kétséges, hogy a nép Gore-t választotta.

Talán sehol sem akadt kirívóbb példa az egyes szavazóknak a voksaik gondos számbavételéhez való jogának széles körű megtagadására, mint Palm Beach megyében. Ennek forrása jórészt az úgynevezett pillangó-szavazócédula volt, amelyen igen könnyen a nem kívánt személyre szavazhatott a polgár, mert a jelöltek nevei és a hozzájuk tartozó kilyukasztandó pontok nem voltak egy vonalban az egymásra hajtott oldalakon. Jött a média, és előadta, hogy a szavazócédulát a megye egyik választási biztosa, egy demokrata tervezte, majd a megyei testület demokratatöbbsége hagyta jóvá. Vajon milyen jogon panaszkodik Gore, ha egyszer a saját pártja felelős a cédula hibás tervezéséért?

Ha bárki veszi a fáradságot, kideríthette volna, hogy a bizottság két "demokrata" tagja közül az egyik – a cédula tervezője, Theresa LePore – a valóságban korábban regisztrált republikánus volt. A demokratákhoz 1996-ban pártolt át, majd három hónappal Bush hivatalba lépése után tőlük is kilépett, és függetlenként regisztráltatta magát. De a sajtóban senki sem tette fel a kérdést, hogy mi folyik itt.

A The Palm Beach Post becslései szerint több mint háromezer szavazó – zömmel idős és zsidó emberek –, akik úgy tudták, hogy Al Gore-ra voksoltak, rossz helyen lyukasztottak, és szavazataik Pat Buchanannél[33] landoltak. Maga Buchanan jelentette ki a televízióban, hogy ő már csak tudja, nincs, ami rábírta volna a zsidókat, hogy rá adják a szavazataikat.