George W. Bush hivatalosan 537 szavazattal többet kapott Floridában, mint Al Gore. Vajon megállja-e teljes bizonyossággal a helyét az a feltételezés, hogy ha a szavazástól eltiltott fekete bőrű és spanyol ajkú polgárok voksolhatnak, akkor ez éppen az ellenkező arányt eredményezi, és Bush elveszíti a választást? Semmi kétség.

A választás napjának éjszakáján, miután a szavazóhelyiségek bezártak, hatalmas zűrzavar támadt a floridai szavazatok összegzése körül. Végül az az ember hozta meg a döntést, aki a Fox News Channel esti választási műsorait vezette. Ő tehát úgy határozott, hogy a Fox Televíziónak ki kell nyilvánítania: Bush nyerte meg a floridai szavazást, azzal együtt az elnökválasztást. Így is történt. A Fox hivatalosan győztesnek nyilvánította Busht.

De odalent Tallahassee-ben a szavazatok összeszámlálása még nem fejeződött be; az Associated Press kitartott amellett, hogy az eredmények még rendkívül szorosak, ezért nem is volt hajlandó követni a Fox példáját.

Nem így a többi televíziós csatorna. Miután a Fox kiadta a jelszót, birkák módjára követték, attól tartva, hogy esetleg lassúnak vagy éppen maflának tűnnek, pedig a helyszínen tartózkodó saját riportereik mondogatták, hogy túl korai még választási végeredményt hirdetni. De kinek kellenek a riporterek, ha csak a vezérürüt kell követni? A vezér ez esetben John Ellis volt, a Fox választási műsorainak főnöke.

De ki az a John Ellis?

Ő George W. és Jeb Bush első unokatestvére.

Miután Ellis megadta a csapásirányt, mindenki beállt a sorba, és már nem volt visszaút. Lélektani szempontból semmi sem lehetett Gore győzelmi esélyeire nézve rombolóbb hatású fejlemény, mint az a felismerés, hogy éppen a vesztes az, aki mindent elront, mert a szavazatok újraszámlálását kéri, visszavonja a vereséget elismerő nyilatkozatát, elárasztja a bíróságokat a jogászaival és a pereivel. Pedig az volt az igazság, hogy Gore ténylegesen vezetett – neki volt több szavazata –, de a média ezt soha nem így tálalta.

A választások éjszakáján, miután a televíziós csatornák először jelentették – korrekt módon –, hogy előrejelzéseik szerint Florida államban Gore győzött, volt egy pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. A televíziós kamerák egy texasi hotelszobát mutattak. Ott ült George W. az apjával, a volt elnökkel és anyjával, Barbarával. Az öreg kimért volt, mint egy uborka, a helyszín pedig, akár egy díszlet. A riporter megkérdezte az ifjabb Busht, mit szól az eredményhez.

"Nem ismerek el… semmit Floridában – csattant fel George W. – Tudom, hogy ismerik az előrejelzéseket, de a szavazatok számlálása még most is zajlik… A televíziós hálózatok túl korán foglaltak állást, a szavazatszámlálók azonban ezt más szemszögből nézik, tehát…"

Furcsa pillanat volt ez a választási eredményekről szóló tudósítások őrült éjszakáján. Bushék, ajkukon könnyed mosollyal, olyan macskákhoz voltak hasonlatosak, amelyek éppen most faltak fel egy rakás kanárit. Mintha tudtak volna valamit, amit mi még nem.

Valóban tudtak. Tudták, hogy Jeb és Katherine már hónapokkal korábban elvégezte a munkát. Tudták, hogy John, az unokaöcs tartja a frontot a Fox választási központjában. És ha mégis minden rosszul sül el, akkor még mindig ott van a papa csapata, amelyre számíthatnak: az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága.

Mindannyian tudjuk, hogy a következő harminchat napban pontosan ez történt. A Birodalom erői visszavágtak, méghozzá könyörtelenül. Amíg Gore ostoba módon a szavazatok újraszámlálásával foglalkozott néhány megyében, addig a Bush-csapat a tengerentúli, postázott voksok után vetette magát, a távszavazatok kellettek nekik. Ezek zömmel a hadseregből érkeztek, a katonák pedig tipikus republikánus szavazók. Tudták, hogy azokkal a voksokkal Bush megszerezheti a vezetést, amit a fekete bűnözők és a zsidó nagymamák szavazástól való eltiltásával nem sikerült megkaparintania.

Gore sejtette ezt, és megpróbálta elérni, hogy a szavazatokat, mielőtt még azokat számba veszik, körültekintően vizsgálják meg. Ez persze ellentmondott a szavazatok újraszámlálását kísérő követelésének, miszerint "minden egyes voksot számításba kell venni". Ugyanakkor mögötte állt, és őt védte Florida törvénye, amely ebben az ügyben meglehetősen világosan rendelkezik. A jogszabály szerint a tengerentúli, postán feladott távszavazatok csak akkor érvényesek, ha azokat a választások előtt vagy legkésőbb a választások napján adták le, a választások napjáig azokat külföldön postázták, és rajtuk van a postabélyegző.

Jim Baker kántálta a maga mantráját: "Nem tisztességes dolog megváltoztatni a szavazatok számlálására vagy újraszámlálására vonatkozó szabályokat és előírásokat, ha egyszer világos, hogy az érintett csak ilyen módon szerezheti meg a számára szükséges voksokat." Közben pedig ő és munkatársai pontosan ezt csinálták.

A The New York Times 2001 júliusában kinyomozta, hogy abból a 2490 tengerentúli szavazatból, amelyet végül beleszámoltak a hitelesített választási eredménybe, 680-at érvénytelennek és vitathatónak nyilvánítottak. Bush a tengerentúli szavazatokat 4:1 arányban szerezte meg, minden öt szavazatból négyet ő kapott. Százalékarányban ez annyit jelent, hogy a Bush által megszerzett szavazatok közül 544-et ki kellett volna dobni. Tudtok számolni? Bush 537 szavazatos többlete hirtelen a kijózanító mínusz 7-re változott.

Hogy eshetett meg, hogy mindezeket a voksokat végül Bush javára írták? Órákkal a választások után Bush kampánycsapata támadásba lendült. Első lépésként mindent elkövettek azért, hogy annyi szavazatot gyűjtsenek be, amennyit csak lehetséges. A republikánus aktivisták vad e-mailezésbe kezdtek, és felszólították a haditengerészet hajóit, hogy kerítsenek elő annyi szavazatot, amennyit csak bírnak. Még William S. Cohent, Clinton (amúgy republikánus) védelmi miniszterét is felhívták, hogy ez ügyben vesse latba befolyását a külföldi katonai bázisokon. Ő elutasította a kérést, de már mindegy volt: ömlöttek a szavazatok ezrei – még olyanok is, amelyeket a szavazások napja után adtak le.

Ezek után nem volt más dolguk, mint elintézni, hogy a voksokból a lehető legtöbb jusson W.-nak. Akkor kezdődött az igazi tolvajlás.

A Times szerint Katherine Harris eredetileg azt tervezte, hogy választási hivatalnokainak küld egy emlékeztetőt, amelyben eligazítást ad a tengerentúli szavazatok számlálásának menetéről. Az iratban felhívta a figyelmet arra, hogy az állam törvényei szerint minden szavazaton szerepelnie kell a választások napjáig érvényes postabélyegzőnek, aláírásnak és dátumnak. Amikor kiderült, hogy George W. előnye gyorsan zsugorodik, úgy döntött, hogy az emlékeztetőt mégsem küldi el. Helyette kiadott egy utasítást, amely szerint a szavazatokon "nem kell szerepelnie a választási napra, vagy az azt megelőző időszakra dátumozott postabélyegzőnek". Hm.

Vajon miért változtatta meg elképzelését – és a törvényt? Ezt talán már soha nem tudjuk meg, mert azokat a számítógépes adathordozókat, amelyekből kiderült volna, hogy mi történt, titokzatos módon letörölték – valószínűleg megsértve ezzel Florida állam törvényeit. Miután már leülepedett a felkavart iszap, Harris átadta tanulmányozásra a sajtónak számítógépes lemezeit, de csak az után, hogy saját komputerspecialistája mindegyiket átnézte. Ugyanez a hölgy most azt tervezi, hogy indul a törvényhozási választásokon. Hát nincs semmiféle szégyenérzete?

Az államtitkár áldásával felvértezve a republikánusok tehát átfogó hadműveletbe kezdtek azért, hogy a tengerentúli szavazatok számlálásánál a szabályokat a lehető legátfogóbb módon alkalmazzák. Az egyenlő képviselet elve floridai módra azt jelentette, hogy a tengerentúli távszavazatok elfogadására vagy elutasítására vonatkozó szabályok attól függtek, hogy ki melyik megyéhez tartozott. Talán ez megmagyarázza, hogy azokban a megyékben, ahol Gore győzött, minden tíz nem egyértelmű postabélyegzős távszavazatból miért csak kettőt érvényesítettek, miközben a Bush-megyékben – előre megjósolhatóan – minden tíz ilyen szavazatból hatot beszámoltak a végeredménybe.

Amikor a demokraták szóvá tették, hogy a szabályoknak meg nem felelő voksokat nem szabad beszámítani, a republikánusok heves médiakampányt indítottak, és azt a látszatot keltették, hogy a demokraták ki akarnak tolni az életüket a hazájukért kockáztató férfiakkal és nőkkel. Naples város egyik republikánus tanácsnoka igazán érzékletes hasonlattal állt elő: "Ha golyó találja őket vagy egy terrorista bombájának szilánkja, azokon sem lesz semmiféle postabélyegző vagy regisztrációs adat." Steve Buyer, Indiana állam republikánus képviselője még katonák telefonszámait és e-mail címeit is megszerezte (valószínűleg törvénybe ütköző módon), hogy meséket gyűjtsön a szavazatok elutasításáról, és így csikarjon ki együttérzést "harcoló fiaink és lányaink" iránt. Még Rohamozó Norman Schwarzkopf[31] is bevetette magát, és kijelentette, hogy nagyon szomorú az a nap, amelyiken a demokraták a hadsereg szavazóit kezdik el piszkálni.

A puhány, gerinctelen demokratákra hatott a nyomás. Lebénultak. A Találkozás a sajtóval című műsorban Joe Lieberman alelnökjelölt kifejtette, hogy a demokraták igazán véget vethetnének már a csinnadrattának, és nem kellene, hogy zavarja őket az afféle apróság, mint hogy a végeredménybe sok száz postabélyegző nélküli katonai voksot is beszámítottak.

Liebermannak és a hozzá hasonló új típusú demokratáknak nem az imázsuk miatt kellett volna aggodalmaskodniuk, hanem az elveikért kellett volna harcolniuk. Miért? No, hát azért, mert a The New York Times kiderítette, hogy:

– 344 szavazatról nem derült ki, hogy a szavazás napján vagy azt megelőzően adták le;

– 169 szavazat nem regisztrált szavazótól érkezett, a borítékok nem az előírás szerint voltak aláírva, vagy olyan emberektől jöttek, akik nem is kértek szavazócédulát;

– 19 tengerentúli szavazó két szavazócédulával szavazott – és mindkettőt beszámították.

Ezek a voksok mind sértették Florida törvényeit, mégis mindegyiket bevették a végeredménybe. Mondhatom hangosabban? Bush nem győzött! Gore viszont igen. Mindennek semmi köze a cédulák kilyukasztásának minőségéhez vagy Florida fekete közösségének elnyomásához, szavazati jogaik lábbal tiprásához. Pusztán arról van szó, hogy megsértették a törvényt, amit dokumentáltak is. Minden bizonyíték ott van Tallahassee-ben, egyértelműen megjelölve. Az egész céltudatosan történt így, hogy Bushé legyen a választási győzelem.

2000. december 9-én, egy szombati nap reggelén a Legfelsőbb Bíróság fülest kapott arról, hogy a Floridában folyó szavazat-újraszámlálás nyomán – bár a Bush-csapat mindent elkövetett a választások meghamisítására – a mérleg mindinkább Gore javára billen. Délután kettőre a nem hivatalos adatokból kiderült, hogy Gore kezdi behozni Busht. Ahogy a hírolvasó lelkesen bemondta: "Már csak 66 szavazattal van lemaradva, de felfelé jön." Bush számára az volt a döntő, hogy az "Al Gore vezet" szavak el se hangozhassanak amerikai televízióban. Az utolsó pillanatban pedig megtették, amit meg kellett tenniük. Délután, 14.45-kor a Legfelsőbb Bíróság leállította az újraszámlálást.

A bíróságban ott ült Sandra Day O'Connor, Reagan kinevezettje, és William Rehnquist főbíró, akit még Nixon nevezett ki. Mindketten hetvenes éveiket taposták, abban reménykedtek, hogy republikánus kormányzat idején vonulhatnak vissza, és így a helyükre ülő bírák is osztoznak majd konzervatív nézeteikben. A választások éjszakáján O'Connor egy georgetowni partin azért búslakodott, hogy ő már nem bír ki újabb négy – vagy nyolc – évet. Ifjabb Bush volt az egyetlen reményük, hogy a jól megérdemelt módon vonuljanak nyugalomba szülőállamukban, Arizonában.

Eközben két másik, szélsőjobboldali nézetektől megérintett bíró összeférhetetlenségi helyzetben találta magát. Clarence Thomas bíró felesége, Virginia Lamp Thomas a vezető konzervatív agytröszt, vagyis a Heritage Alapítvány alkalmazottja volt. Éppen George W. Bush kérte fel őt arra, hogy majdani kormányzatába toborozzon embereket. Eugene Scalia, Antonin Scalia bíró fia pedig a Gibson, Dunn & Crutcher ügyvédi irodában dolgozott, tehát annál a jogi cégnél, amelyik Busht képviselte a Legfelsőbb Bíróság előtt.

Csakhogy sem Thomas, sem Scalia nem látott ebben semmiféle összeférhetetlenséget, és egyikük sem volt hajlandó kiszállni az ügyből. Éppenséggel Scalia volt az, aki – miután a bíróság összeült – kiadta azt a ma már hírhedt indoklást arról, hogy miért is kellett a szavazatok újraszámlálását leállítani: "A szavazatszámlálás törvényessége kétes, és véleményem szerint helyrehozhatatlan kárt okoz a kérelmezőnek (Bushnak), valamint az országnak is, mert az ő (Bush) állítása szerint árnyékot vet megválasztásának legitimációjára." Más szavakkal: ha hagyják, hogy minden szavazatot megszámláljanak, és a művelet Gore-nak kedvez, vagyis Gore győz, akkor ez, ha Busht beiktatják elnöknek, súlyosan csorbítaná kormányzási lehetőségeit.

Így igaz. Ha a szavazatok Gore győzelmét igazolják – márpedig igazolták volna –, akkor az inkább csillapíthatta volna az ország Bush legitimációjával kapcsolatos heves érzelmeit. A bíróság döntésében a 14. alkotmánykiegészítésre, az egyenlő védelem elvére hivatkozott, hogy a lopást igazolja, annak ellenére, hogy ugyanezt a passzust hosszú évekig elvetették, ha a feketék erre hivatkozva kérték a faji alapon történő megkülönböztetés felszámolását. A bírák érvelése szerint az újraszámlálás menete mindenütt eltérő volt, az egyes választókerületekben a szavazókat nem egyenlően, egyformán kezelték, tehát a jogaikat megsértették. (Vicces, de a bíróságon éppen az ellenvéleményen lévők említették meg azt, hogy a kiöregedett választási berendezések nagy része Florida szegények és kisebbségek lakta külvárosaiba került, éppen ez okozott – egy sokkal inkább zavaró – egyenlőtlenséget a rendszerben.)

Idővel a sajtó is nekilátott a szavazatok újraszámlálásának, és minden tőle telhetőt megtett, hogy a közvélemény zavarodottságát stabilizálja. A Miami Herald főcímben hozta: "A szavazatok felülvizsgálata kimutatta, hogy Bush győzelme kiállta volna a voksok kézi újraszámlálásának próbáját is." De aki elolvasta az egész sztorit, megtalálta benne ezt a bekezdést: "Bush előnye elpárolgott volna, ha az újraszámlálást, ahogyan azt néhány republikánus szorgalmazta, a szigorúan korlátozó szabályok értelmében bonyolították volna le… A felülvizsgálat kiderítette, hogy az eredmény más lett volna, ha minden egyes megyében minden egyes szavazatszámláló bizottság megvizsgált volna minden egyes félszavazatot[32]… A legátfogóbb normarendszer szerint (ez a norma azt a célt igyekszik megvalósítani, hogy minden ember nyilvánvaló akaratának érvényt szerezzen) Gore 393 szavazattal győzött volna… Ha – akár a gép hibája, akár a szavazó nem megfelelő gépkezelése miatt – kimaradnak a hibásnak tűnő voksok, akkor Gore 299 szavazattal győz."

Én nem szavaztam Al Gore-ra, de azt hiszem, minden tisztességes ember arra a következtetésre jutna, hogy Floridában a népakarat neki kedvezett. Akár az újraszámlálás bonyodalma, akár a fekete bőrű állampolgárok ezreinek szavazásból történő kirekesztése okozta az eredmények meghamisítását, aligha lehet kétséges, hogy a nép Gore-t választotta.

Talán sehol sem akadt kirívóbb példa az egyes szavazóknak a voksaik gondos számbavételéhez való jogának széles körű megtagadására, mint Palm Beach megyében. Ennek forrása jórészt az úgynevezett pillangó-szavazócédula volt, amelyen igen könnyen a nem kívánt személyre szavazhatott a polgár, mert a jelöltek nevei és a hozzájuk tartozó kilyukasztandó pontok nem voltak egy vonalban az egymásra hajtott oldalakon. Jött a média, és előadta, hogy a szavazócédulát a megye egyik választási biztosa, egy demokrata tervezte, majd a megyei testület demokratatöbbsége hagyta jóvá. Vajon milyen jogon panaszkodik Gore, ha egyszer a saját pártja felelős a cédula hibás tervezéséért?

Ha bárki veszi a fáradságot, kideríthette volna, hogy a bizottság két "demokrata" tagja közül az egyik – a cédula tervezője, Theresa LePore – a valóságban korábban regisztrált republikánus volt. A demokratákhoz 1996-ban pártolt át, majd három hónappal Bush hivatalba lépése után tőlük is kilépett, és függetlenként regisztráltatta magát. De a sajtóban senki sem tette fel a kérdést, hogy mi folyik itt.

A The Palm Beach Post becslései szerint több mint háromezer szavazó – zömmel idős és zsidó emberek –, akik úgy tudták, hogy Al Gore-ra voksoltak, rossz helyen lyukasztottak, és szavazataik Pat Buchanannél[33] landoltak. Maga Buchanan jelentette ki a televízióban, hogy ő már csak tudja, nincs, ami rábírta volna a zsidókat, hogy rá adják a szavazataikat.

George W. Bush 2001. január 20-án elhelyezkedett juntájával a Capitolium lépcsőin, Rehnquist főbíró elé állt, és letette az elnöki esküt. Washingtonban egész nap folyamatosan esett a hideg eső. Sötét felhők takarták el a napot, a parádé útvonala pedig, ahol máskor a polgárok tízezrei tülekednek egészen a Fehér Házig, most furcsán néptelennek tűnt.

Eltekintve attól a húszezer tiltakozótól, akik a felvonulás minden centiméterén Busht gúnyolták, transzparenseiken elítélték őt a választások ellopásáért. Az esőben ázó tüntetők a nemzet lelkiismeretét képviselték. Bush autója nem tudta kikerülni őket. Az ünneplő és támogató tömeg helyett azok az emberek köszöntötték őt, akik emlékeztetni akarták a törvénytelen vezetőt arra, hogy nem nyerte meg a választásokat – és hogy ezt soha nem fogják elfelejteni.

Az útvonalnak azon a pontján, ahol Jimmy Carter óta az elnökök mindig megállítják autóikat, és sétálva teszik meg a hátralévő négy háztömbnyi utat (emlékeztetőül arra, hogy nemzetünket nem királyok, hanem, ó, velünk egyenlők kormányozzák), Bush háromszorosan is páncélozott, sötétített ablakú autója (minden gengszter ezt a fajtát kedveli) hirtelen leállt. A tömeg hangja felerősödött: "Üdv a tolvajnak!" A titkosszolgálat és Bush tanácsadói összedugták a fejüket a fagyos esőben, szemlátomást tanácstalanul. Ha Bush kiszáll és sétál, akkor kifütyülik, lehurrogják, és tojásokkal dobálják meg a hátralévő útszakaszon. Az autó legalább öt percig ácsorgott. Az eső ömlött. Tojások és paradicsomok puffantak a kocsin. A tiltakozók kihívóan követelték, hogy Bush álljon elő, és nézzen szembe velük.

Az elnök autója hirtelen kilőtt, és elhúzott. Megszületett a döntés: rá kell lépni a gázra, hogy minél gyorsabban otthagyják a csürhét. A kocsi mellett futó titkosügynökök lemaradtak, a kerekek mocskos lével spriccelték le azokat az embereket, akiknek az autó utasát kellett védeniük. Lehetett volna ez akár a legcsodásabb látvány is, amelynek valaha tanúja voltam Washingtonban: az amerikai trónkövetelőt megfutamítják a polgárok ezrei, akik csak az igazsággal vannak felfegyverkezve.

Az amerikai hazugság tehát tövig nyomta a gázpedált, hogy a Fehér Ház előtti tribün golyóálló menedékéig jusson. A Bush család több tagja, a meghívott vendégek már távoztak. De ott állt George, büszkén integetett a vonuló zenekarnak, amelynek hangszereit elnémította az eső, a parádé díszletei szánalmas képet mutattak, mire a Pennsylvania Avenue 1600-as tömbje elé értek. Időnként feltűnt egy nagy limuzin, benne néhány óvatos híresség – Kelsey Grammer, Drew Carey, Chuck Norris –, akiket Bush rávett, hogy jöjjenek el őt ünnepelni. A parádé végén George W. egyedül állt a vártán, ázottan, még a szülei is cserbenhagyták. Szánalmas látványt nyújtott – a szegény kicsi gazdag fiú, aki a második helyen végzett, eljött, hogy kikövetelje a fődíjat, de nem volt senki, aki őt ünnepelte volna.

Nála is szomorúbbnak éreztük magunkat mi, 154 millióan, akik nem rá szavaztunk. Abban az országban, ahol 200 millióan jogosultak a szavazásra, elmondhatjuk, hogy mi voltunk a többség.

De George W. mégsem aggódott. Rengeteg felbérelt ember készült beköltözni a Fehér Házba, hogy dróton rángassák bábelnöküket. Minthogy a papa régi haverjait visszahívták Washingtonba, hogy segédkezet nyújtsanak, Georgie nyugodtan megpihenhetett, és az emberek tudomására hozhatta, miként ruházza át feladatköreit. Mivel a bábosok már elfoglalták helyüket, egyszerű volt rájuk hagyni a világ igazgatásának dolgát. S vajon kik a Bush-junta eme hazafias oszlopai? Ők a korporációs Amerika szerény és önzetlen hívei. A könnyebb eligazodás kedvéért az alábbiakban felsorolom őket, hogy segítsek elkapni mindegyiket az ENSZ- és NATO-erőknek, ha majd megérkeznek, hogy helyreállítsák a rendet és a demokráciát. Hálás polgárok sorakoznak fel majd akkor az utcák és sugárutak mentén, és örömujjongással üdvözlik érkezésüket.

Ami engem illet, én majd csak akkor nyugszom meg, ha tartanak egy sor tárgyalást, és a vádlottakat azonnal deportálják egy igazi banánköztársaságba. Isten áldja Amerikát!

DICK CHENEY – ÜGYVEZETŐ ELNÖK-ALELNÖK

Dick Cheney hat választási periódusban képviselte Wyoming államot, és a képviselőház mind a 435 tagja közül ő adta le a legkonzervatívabb voksokat. Cheney az egyenlő jogok alkotmánymódosítása ellen szavazott, elutasította a hátrányos helyzetűeknek nyújtható támogatás finanszírozását, a képviselőháznak Dél-Afrikához intézett felhívására vonatkozó határozatát Nelson Mandela kiszabadítása érdekében, vagy azt a törvényt, amely nemi erőszak vagy vérfertőzés esetén szövetségi alapokból finanszírozza az abortuszt. És még nincs vége. Cheney ott volt minden közelmúltbéli republikánus kormányzatban. Richard Nixonéban például Don "Rummy" Rumsfeld keze alatt helyettes fehér házi tanácsadóként, és ő váltotta fel Rumsfeldet Ford elnök kabinetfőnöki székében. I. George Bush idején védelmi miniszterként a legújabbkori történelem legnagyobb katonai konfliktusai közül kettőbe terelte be az országot: Panama inváziójába és az Irak elleni háborúba.

Két Bush-rezsim között Cheney a Halliburton Industries nevű olajtársaság ügyvezető igazgatója volt – az olajvállalkozás elnyomó kormányokkal üzletelt, például Burmával és Irakkal. A 2000-es választási kampány idején tagadta, hogy üzleti kapcsolatban állt volna Szaddám Huszeinnel. Aztán 2001 júniusában a The Washington Post feltárta, hogy a valóságban a Halliburton két leányvállalata is üzletelt Irakkal. El tudják képzelni, mekkora ünnepséget tartanának a republikánusok, ha ilyesmi derülne ki Clintonról vagy Gore-ról? A Halliburton ráadásul óriási építési szerződést kötött a mexikói Cantarell part menti olajmezőinek fejlesztésére a Mexikói-öbölben. Amikor az alelnökségre jelölték, Cheney hímezett-hámozott, valahányszor szóba került, hogy meg kellene szabadulnia Halliburton-részvényeitől. Azt hiszem, ő tudta, hogy jönnek még szép idők.

JOHN ASHCROFT – IGAZSÁGÜGYI MINISZTER

Az az ember, aki felügyeli igazságszolgáltatási rendszerünket, ellenez mindenféle abortuszt, még akkor is, ha a terhesség nemi erőszak vagy vérfertőzés miatt következett be. Kifogásolja a homoszexuálisok védelmét a munkahelyi diszkriminációtól. Megszavazta a halálbüntetés fellebbezési eljárásának korlátozását, később pedig kormányzóként hét ember kivégzését felügyelte. Eltökélten támogatja a minden kontroll nélküli, szélsőséges drogtörvényt. Talán ebből a listából kiderül, hogy miért nem sikerült szenátorként újraválasztatnia magát egy halott jelölt ellenében. Erőfeszítéseiért azonban komoly adományokban részesült az AT&T-tő1[34], az Enterprise Rent-A-Cartól[35] és a Monsantótól[36]. A Schering-Plough gyógyszergyár 50 ezer dollárt küldött neki – talán megköszönte az általa benyújtott törvényt, amely kiterjesztette volna a vállalat licencjogait a Claritine allergiatablettára. (A törvényjavaslat végül elbukott.) A gyógyszergyártás finanszírozási ügyei magyarázhatják azt is, miért szavazott nemmel Ashcroft arra a törvényre, amely lehetővé tette volna a receptre adott gyógyszerek felhasználását a Medicare-programban[37]. Kampányának egy másik támogatója, a Microsoft 10 ezer dollárt adományozott számára a saját adománygyűjtő bizottsága és a nemzeti republikánus képviselők egyesülete csatornáin keresztül. Szerencséjükre Ashcroft elvesztette a szenátusi választást, tehát most teljes figyelmét az Igazságügyi Minisztérium irányítására összpontosíthatja – vagyis félrehúzódik, miközben a szoftveróriás, frissen felmentve a vállalat kettévágását elrendelő bírósági döntés hatálya alól, most elszabadult ámokfutóként garázdálkodik az ő figyelő szemei előtt.

Ashcroft még a Nemzeti Lövészegylettől[38] is jobbra áll (ha ez egyáltalán lehetséges), amikor a fegyverellenőrzés kerül szóba. Igazságügyi miniszterként első fegyverpárti törvényében azt írta volna elő, hogy a fegyvervásárlást, illetve a vásárló háttérellenőrzését követő 24 órán belül a fegyvert vásárló személyre vonatkozó összes háttér-információt megsemmisítik – azaz a kormánynak nem lesz nyilvántartása arról, hogy kinek milyen fegyvere van.

A korporációs adók eltörlésének bajnoka, mielőtt csatlakozott a Bush-kormányzathoz, elnök-vezérigazgatója volt az Alcoának, a világ legnagyobb alumíniumipari cégének (és Texas legnagyobb környezetszennyezőjének). Az Alcoának ugyan már nincs Politikai Akcióbizottsága, helyette a Vinson & Elkins ügyvédi iroda végzi a lobbizást. A cég, amely a Bush-kampány harmadik legnagyobb adományozója, talált egy kiskaput Texas környezetvédelmi előírásaiban, amely évi 60 ezer tonna kén-dioxid kibocsátását engedélyezi az Alcoának. A vállalat jelentősen hozzájárult O'Neill zsebeinek kitöméséhez. O'Neill a közelmúltban adta el a 62 milliós vagyonának nagy részét kitevő Alcoa-részvényeit, de ezt vonakodva és nagyon lassan tette, kivárva, hogy hivatalba lépése után a részvényárak 30 százalékkal megemelkedjenek. Pénzügyminiszterként kijelentette, hogy a társadalombiztosításra és a Medicare-re nincs szükség. Talán ezért húz az Alcoától évi 926 ezer dolláros nyugdíjat.

ANN VENEMAN – MEZŐGAZDASÁGI MINISZTER

A Bush-kabinet több tagjához hasonlóan Ann Veneman is hosszú karriert futott be a republikánus kormányzatokban. Dolgozott Ronald Reagannek és Bush papának is, majd Pete Wilson kormányzása idején Kalifornia élelmiszer-ipari és mezőgazdasági hivatalának igazgatója volt. Kaliforniában azt a politikát támogatta, amely segített az óriási korporációs farmoknak megszerezni a családi gazdaságokat – ezért például ma mindössze négy vállalat dolgozza fel az Amerikában tenyésztett marhák húsának 80 százalékát. A kabinet tagjai közül ő az egyik legszegényebb, csak 680 ezer dollárnyi vagyona van, ezért a Calgene igazgatótanácsi tagságával egészítette ki jövedelmét (ez az első cég, amely genetikailag módosított élelmiszereket dobott a piacra). A Calgene-t felvásárolta a Monsanto, a Monsantót pedig a Pharmacia. A Monsanto, amely 12 ezer dollárt adott Bush elnökválasztási kampányához, megpróbálta megakadályozni annak a törvénynek az elfogadását, amely előírná, hogy az élelmiszerek címkéi tartalmazzák a biotechnológiai termékek összetevőit. Veneman dolgozott a legnagyobb élelmiszergyártóknál, például a Nestlénél és az Archer Daniels Midland által alapított International Policy Council on Agriculture, Food and Trade-nél[39] is.

Mielőtt a Bush-kormányzathoz csatlakozott, Evans egy 1,2 milliárd dolláros olaj- és gázipari vállalat, a Tom Brown részvénytársaság elnök-vezérigazgatója volt. Ült már a TMBR/Sharp Drilling[40] igazgatótanácsában is. A Bush-kampány pénzügyi főnökeként több mint 190 millió dollár besöprésével adománygyűjtő rekordot állított fel. Az Országos Oceanográfiai és Légkörkutató Igazgatóság – amely az ország tengerpartjait is ellenőrzi – ennek az "olajos" embernek a fennhatósága alá tartozik.

Don Rumsfeld a republikánus héják régi iskoláját képviseli. Richard Nixon fehér házi tanácsadója volt, együtt szolgált Dick Cheneyvel. Ford elnök védelmi minisztereként, majd Ford kabinetfőnökeként Rumsfeld majdnem képes volt puszta kézzel megakadályozni a SALT II-szerződést[41] a Szovjetunióval. Következetesen ellenzett mindenfajta fegyverzet-ellenőrzést, és 2001-ben, a beiktatását megelőző meghallgatáson "őskori történelemnek" nevezte az ABM-szerződést. Régi híve a csillagháború jellegű védelmi elképzeléseknek. Rumsfeld felügyelte 1998-ban azt a bizottságot, amely felmérte, hogy milyen mértékben fenyegetik az Egyesült Államokat a ballisztikus rakétafegyverek. Rumsfeld – alias Félj Egy Kicsit úr – azt állította, hogy az Egyesült Államok öt éven belül tapasztalni fog efféle fenyegetést a latorállamok részéről (feleannyi időt adott, mint amennyit a CIA jósolt). Rumsfeld, amikor éppen nem B-1 bombákkal vagy MX rakétákkal házalt, a G. D. Searle gyógyszergyár (most a Pharmacia tulajdona) és a General Instrument (most a Motorola tulajdona) ügyvezető igazgatója volt. Mielőtt csatlakozott a Bush-kormányzathoz, számos igazgatótanácsban helye volt, köztük a Kellogg'snál, a Searsnél, az Allstate-nél és annál a Tribune Companynél, amely a Chicago Tribune és a Los Angeles Times kiadója, és tv-hálózatok, köztük a New York-i Channel 11, tulajdonosa.

Michigani szenátorként annyira környezetellenes múlttal rendelkezik, hogy a Környezetvédő Szavazók Ligája nullásra értékelte ez irányú tevékenységét. Ellenezte a megújuló energiaforrások kutatását, vissza akarta vonatni a szövetségi benzinadót, és jó ötletnek tartotta, hogy olajkutakat fúrjanak Alaszkában. Talán ezért szavazott 2000-ben arra, hogy szüntessék meg azt a minisztériumot, amelynek ma ő áll az élén. Abraham többet kapott az autóipartól, mint bármely más jelölt – 700 ezer dollárt. Az egyik legnagyobb adományozó a DaimlerChrysler volt. A cég annak a kereskedelmi csoportnak tagja, amely azon fáradozik, hogy enyhítse az üzemanyag-takarékosságra vonatkozó szabványokat. A DaimlerChrysler idén tervezi egy hosszabb testű sportterepjárójának bemutatását, amely 10 mérföldön egy gallon benzint eszik. Abraham szenátorként nem szavazta meg a városi terepjárók üzemanyag-felhasználásának a hatékonyságát növelő előírásokat.

TOMMY THOMPSON – EGÉSZSÉGÜGYI ÉS SZOCIÁLIS MINISZTER

Annak a férfiúnak, akinek talán a legnagyobb lesz a szerepe a dohányiparral kapcsolatos ügyekben, nem lesz gondja a politikai objektivitással. Végül is Thompson tagja volt annak a washingtoni tanácsadó testületnek, amely a dohányzást támogatók nevében adott ki rendre rövid tájékoztatókat. Ráadásul kormányzóként mintegy 72 ezer dollár kampány-hozzájárulást kapott a Philip Morristól, amely amúgy többször is állta Thompson külföldi útjainak költségét, amelyeken ő a szabadkereskedelemnek csapott reklámot. Semmi okunk tehát, hogy arra gondoljunk: Thompson képtelen lenne részrehajlás nélkül cselekedni egészségügyekben. Az már baj, hogy 15-50 ezer dollár közötti áron a minap eladta Philip Morris-részvényeit, hiszen nagyon jó idők járnak majd a következő években a Nagy Dohányra.

Ugyancsak szép jövő elé néznek a drótból készült ruhaakasztók gyártói. Tommy T. ugyanis – kedvelt kifejezéssel – életpárti, és annyi akadályt görget a nők abortuszhoz való jogának útjába, amennyit csak bír. Wisconsini kormányzóként előírta a nőknek, hogy vegyenek részt tanácsadáson, majd a beavatkozás előtt várjanak három napig.

Gale Norton máris mentorának és elődjének, James Wattnak a nyomába lépett. Jogi pályafutását egy konzervatív környezetvédő agytrösztnél, a Mountain States Legal Foundationnél kezdte, amelyet olajvállalatok pénzelnek, és amelyet éppen Watt alapított. Norton segítséget nyújtott Alaszka államnak ahhoz, hogy az szembeszegüljön a Belügyminisztérium halászati törvényével. Ő volt az is, aki a veszélyeztetett fajokról szóló törvényt alkotmányellenesnek minősítette, és jogi kiskapukat szerkesztett az országos környezetvédelmi törvény kijátszásához. A Brownstein, Hyatt & Farber jogászaként ő képviselte a Delta Petroleum nevű olajtársaságot, és lobbizott az NL Industriesnak is (korábban Nemzeti Ólomnak hívták), mindeközben a cég védekezni volt kénytelen az ólomtartalmú festék káros hatásainak kitett gyermekek ügyében indított perekben. Norton elnöknője is volt a republikánus környezetvédők csoportjának, amelyet egyébként a Ford Motor Company autógyártó és a BP Amoco olajtársaság finanszírozott.

Chao főként a nonprofit szektorban dolgozott, a United Waynél[42] és a békehadtestnél, a Peace Corpsnál, de ült már Dole Food[43], a Clorox, valamint a C. R. Bard nevű egészségügyi vállalat igazgatótanácsi székében is (a cég a '90-es években elismerte, hogy hibás szívkatétereket gyártott, és törvénytelen kísérleteket végzett velük), valamint az Amerikai Kórházszövetség igazgatótanácsában. Tagja volt a Northwest Airlines légitársaság igazgatótanácsának. Férje, Mitch McConnell Kentucky állam republikánus konzervatív szenátora.

Amikor éppen nem háborúzott, Colin Powell a Gulfstream Aerospace[44] és az AOL[45] igazgatótanácsi székeiben ült. Az AOL-nál töltött ideje alatt a cég összeolvadt a Time Warnerrel, és Powell részvényeinek értéke 4 millió dollárral nőtt. Akkoriban Colin fia, Michael Powell volt a szövetségi kommunikációs bizottság (FCC) egyetlen tagja, aki kitartott amellett, hogy az AOL és a Time Warner összeolvadása minden gond nélkül megvalósítható. Powell fiát azóta George W. Bush kinevezte az FCC elnökévé, munkájához tartozik az AOL-Time Warner tevékenységének felügyelete. Ugyancsak ő fogja felülbírálni azokat az esetleges szabályozásokat, amelyek az AOL monopol jellegű technológiájára vonatkoznának.

NORMAN Y. MINETA – KÖZLEKEDÉSI MINISZTER

A Clinton-kormányzat hagyatékaként ő az egyetlen "demokrata" a Bush-kabinetben, de neki is megvannak a korporációs kapcsolatai. Amikor a törvényhozás tagjaként a Szilikon-völgyet képviselte, kampány-hozzájárulást kapott a nagy légitársaságoktól; a Northwest Airlinestól, a United Airlinestól, a Greyhoundtól, a Boeingtől és a Union Pacifictől. Miután visszavonult a képviselőségtől, a Lockheed Martinnál dolgozott. Hát nem kiváló helyen üldögél most? Hiszen minisztériuma a felsoroltak mindegyikét felügyeli.

ANDREW H. CARD JR. – A FEHÉR HÁZ KABINETFŐNÖKE

Card a General Motors főlobbistájaként tevékenykedett, mielőtt munkát vállalt volna a Bush-kormányzatban. Ügyvezető elnöke volt a mára már megszűnt amerikai autógyártók szövetségének, amely a szennyezőanyag-kibocsátás előírásainak szigorítása ellen lobbizott, és Japánnal vívott csatákat kereskedelmi ügyekben. Card a törvényhozás előtt az utasok alapjogait összegző törvény ellen tanúskodott az amerikai kereskedelmi kamara lobbista csoportja nevében. Személyesen ezer-ezer dollárral segítette John Ashcroft és Spencer Abraham később vesztesnek bizonyult kampányát.

MITCH DANIELS JR. – AZ IGAZGATÁSI ÉS KÖLTSÉGVETÉSI HIVATAL IGAZGATÓJA

Daniels korábban az Eli Lilly gyógyszergyár rangidős alelnöke volt. Jelenleg ő felügyeli a szövetségi költségvetés tervezetének összeállítását, így azt is, hogy mennyi pénzt irányoznak elő (ha egyáltalán előirányoznak) a Medicare-betegek receptre kapható gyógyszereinek támogatására. Ez ellen lobbizik az Eli Lilly, más gyógyszergyártó cégekkel együtt. Danielsnek 50-100 ezer dollár értékű General Electric-, Citigroup- és Merck-részvényei vannak. Annak az esélye, hogy ez a kormányzat jövőre elfogadja a receptre kapható gyógyszerek támogatását az idősek részére, pontosan annyi, mint annak, hogy felgyújtom magam.

CONDOLEEZZA RICE – NEMZETBIZTONSÁGI TANÁCSADÓ

A Chevron olajcég igazgatótanácsában olyan nagy szolgálatokat tett a vállalatnak, hogy egy 130 ezer tonnás olajtankert neveztek el róla. Igazgató volt a Charles Schwabnál és a Transamericánál[46], tanácsadója volt a J. P. Morgannek. Dolgozott az idősebb Bush nemzetbiztonsági csapatában is.

KARL ROVE – AZ ELNÖK RANGIDŐS TANÁCSADÓJA

Bush régi híve és barátja, egykor a Philip Morris tanácsadója volt. Bush kormányzóságának idején a dohányvállalat öt éven át havi háromezer dollárt fizetett neki, hogy bennfentesként tájékoztassa őket a választások menetéről, a jelöltekről. Amióta Rove munkát kapott a Fehér Házban, állandóan azért bírálják, mert pozícióját felhasználva azoknak a cégeknek az érdekeit tolja előtérbe, amelyeknek a részvényeit is birtokolja. A minap azért kritizálták, mert az Intel[47] főnökeivel tartott tanácskozásokat egy esetleges vállalati összevonásról, miközben neki is vannak Intel-részvényei (saját, 1-2,5 millió dollárra becsült saját portfóliójának részeként). A vállalati összevonás a tanácskozások után két hónappal megtörtént, egy hónapra rá Rove eladta részvényeit.

KENNETH L. LAY – AZ ELNÖK ÁRNYEKTANÁCSADÓJA

Lay a legnagyobb amerikai elektronikai kereskedelmi vállalat, az Enron feje, és Bush választási kampányának legnagyobb adományozója. Lay arra használta fel az elnökkel fenntartott szoros kapcsolatát, hogy nyomást gyakoroljon a szövetséd energiaszabályozási bizottság (Federal Energy Regulatory Commission) elnökére, annak érdekében, hogy felgyorsítsák az energiaipar szabályzottságának eltörlését. Lay minden bizonnyal listát adott Bushnak azokról a jelöltekről, akiket ő szívesen látott volna a kulcsfontosságú bizottság egyes posztjain. Az Enron – részben a kaliforniai energiaválság miatt – gyorsan 100 milliárd dolláros vállalattá nőtte ki magát. Bush és Cheney egyaránt igényt tart Lay tanácsaira; kormányzati posztokra jelölt bizonyos személyekkel először Lay beszélget el, az illető csak ez után kaphatja meg az állást.

Láthatjátok barátaim, szomszédaim, hogy a Bush-rezsim ki akarja bélelni a zsebeit, és nem szándékoznak harc nélkül lemondani a hivatalukról. Feladatuk az, hogy gazdasági, valamint újonnan megszerzett politikai hatalmukat egyesítve kormányozzák az országot, és segítsenek még gazdagabbá tenni barátaikat.

Meg kell állítani ezeket a Hülye Fehér Embereket. Tájékoztattam Kofi Annant azokról a helyekről, ahol (majdnem) mindegyiküket meg lehet találni, és elfoghatják őket az ENSZ-csapatok. Annan úr, önhöz esdeklem, aki már jóval csekélyebb jogsérelmek miatt is elözönlött országokat. Dobja el közönyének álarcát megpróbáltatásaink láttán. Önhöz fohászkodunk: mentse meg az Amerikai Egyesült Államokat! Követelje, hogy tartsanak új és tisztességes választásokat!

Mi, a nép, útjára indíthatjuk azt a hullámot, amely végül elsöpörheti a Bush-Cheney-juntát. Erre hetente csak néhány órát kell áldoznia mindenkinek. Ekképpen:

1. Hetente lépjen kapcsolatba képviselőjével, és vegye rá három barátját ugyanerre. A szenátorok, a törvényhozás tagjai és más választott tisztségviselők nagyon gondosan odafigyelnek a nekik címzett telefonhívásokra, levelekre és táviratokra. Mindennap eléjük kerül a választókerületükből érkezett üzenetek összegzése. Áldozzon erre hetente néhány percet, ha azt akarja, hogy gondolataira odafigyeljenek.

A Bush-féle politikát a közvélemény heves felzúdulásával lehet csak megfékezni – és már néhány száz levél is tiltakozásnak számít. Bushnak éppen a közfelháborodás miatt kellett lemondania bizonyos politikai céljainak megvalósításáról. Ez működik! Mindannyian csak nyafogunk; miért ne lehetne hasznosan nyafogni? Válasszon ki magának egy önnek fontos problémát, és még ma tegye a következőket:

a) Hívja a 202-224-3121-et – ez az amerikai Capitolium telefonközpontja. Csak mondja be az irányítószámát, és máris kapcsolják a képviselőjét.

b) Írjon X. (név) szenátor hivatalának, az Egyesült Államok Szenátusa, Washington D.C., 20510 címre; vagy: X. (név) képviselő hivatalának, az Egyesült Államok Képviselőháza, Washington D.C., 20515 címre.

c) Küldjön e-mailt. A szenátoroknak a www.senate.gov/contacting/index-by-state.cfm; vagy a képviselőknek a www.house.gov/writerep internetes címre.

d) Küldjön táviratot. Hiuja a Western Uniont – 1-800-325-6000 –, vagy látogassa meg a www.westernunion.com internetes portált.

2. Ne hagyja nyugodni Busht, akárhol tűnik is fel. Ha arról értesül, hogy a városába érkezik, barátaival szervezzen tiltakozó tüntetést. Emlékeztesse a médiát arra, hogy Bush nem a nép akaratából kormányoz. Legyen hangos. Legyen mókás. Táblák, feliratok, utcaszínház, vicces ítélkezés-tárgyalás – mutassa meg neki, hogy az Igazság elől nincs menekvés.

3. Bírja rá a demokratákat, hogy tegyék a dolgukat. Világos, hogy egy puccsot úgy lehet leverni, ha rávesszük az ellenzéket, vigye végig a harcot a jó ügyért. Nem lesz könnyű: manapság a demokratáknak nagyon kevés idejük van azokra, akik nem képesek állni az ezer-dollár-tányéronként típusú vacsorák cechjét. Ezért hozzá kell látnunk a demokraták magatartásának megváltoztatásához. A program így indítható:

– Kötelezze el magát. Látogassa meg honlapomat (www.michaelmoore.com), és írja alá az on-line petíciót, amely felszólítja a törvényhozásban ülő demokratákat, hogy szálljanak szembe a Bush-Cheney-juntával, mégpedig gyorsan. Ellenkező esetben jövőre igyekszünk megfosztani őket a kongresszus vezetéstál, és zöldeket indítunk azokban a szoros eredménnyel kecsegtető körzetekben, ahol a demokraták amúgy is republikánusok, csak vacakabb öltönyt viselnek.

– Vegye át a hatalmat a helyi demokrata pártban. A megyék zömében a helyi pártszervezetet csak néhány ember viszi, mert a polgárok többségének eszébe sem jut, hogy oda forduljon. Menjen át a szomszéd megye vagy város pártgyűlésére, és vigye magával tíz jó barátját. Az esetek többségében az öné és a brancsáé lesz a többség. Használja ki a szabályokat és az egyes államok pártokra vonatkozó előírásait (ezek gyakran a hálón is fellelhetők), és vegye át a hatalmat.

4. Induljon ön is a választásokon. Igen – ön, aki olvassa ezt a könyvet. Ez az egyetlen lehetőség, hogy a dolgok megváltozzanak. Ha nem normális, visszafogott emberek indulnak a választásokon a kormányzati hivatalokért, akkor a munkát a csirkefogók végzik el. Siránkozhatunk-e a korrupt politikusok miatt, ha mi magunk nem akarjuk elvégezni a munkát? Ideje, hogy ön is beszálljon a ringbe – már jövőre. Indulhat az iskolaszéki, a városi képviselői helyekért, a megyei pénztárnoki tisztért, lehet csatornázási biztos vagy városi és megyei hivatalnok, esetleg saját államának képviselője, szenátora, vagy állami oktatási biztos, államtitkár, kormányzó, a kongresszus tagja, amerikai szenátor, de még sintér is – nem szólva a számtalan egyéb hivatalról.

Mindenképpen indulnia kell azonban a körzeti küldött helyéért. Amerikában minden egyes körzet maga választja meg saját küldötteit minden egyes pártban; meglehet, ez talán a legalacsonyabb hivatal, de egyben az az alap, amelyre az egész kártyavár épül. A kiválasztott küldöttek részt vesznek az országos pártkonvenciókon, amelyen megválasztják az elnökjelölteket: önnek is ott a helye.

Nem beszélek a levegőbe – én is ezt teszem, már az idén. Rávettem egy tucat barátomat, hogy ők is jelöltessék magukat a körzetükben. Csak elég aláírást kell összegyűjteni ahhoz, hogy az ön neve is felkerüljön a jelöltek listájára, bár az előírások változnak… De oly kevesen voksolnak az előválasztásokon, és oly sok körzetben fordul elő, hogy nincsenek jelöltek, hogy a megválasztáshoz néha elég, ha az ember ott van. Szóval irány a választási bizottság vagy a megyei hivatal, és szerezzen be néhány jelölőcédulát még a határidő lejárta előtt.

Csak néhány lehetőséget vázoltam fel az ellenpuccs megszervezéséhez. Mindegy, hogy ön demokrata, esetleg zöld, netalán csak egy lepislantott polgár – a fontos az, hogy tápászkodjon fel végre, és tegyen valamit.

Nyílt levél George W. Bush "elnökhöz"

Ön és én – mintha egy család volnánk. Személyes kapcsolataink sok évre nyúlnak vissza. Nyilvánvaló okok miatt egyikünk sem igyekezett ezt nyilvánosságra hozni – főképpen azért, mert senki sem hitte volna el. De bizonyos személyes ok miatt, amihez köze van a Bush családnak, az életem megváltozott.

Beszéljünk világosan, és mondjuk ki: az ön unokatestvéréről, Kevinről van szó, aki a Roger & Me című filmet fényképezte. Amikor azt a filmet csináltam, még nem tudtam, hogy az ön édesanyja és Kevin mamája testvérek. Azt hittem, Kevin – aki Michiganban remek filmjét, az Atomic Cafét forgatta, ott találkoztam vele – afféle bohém művész. Tréfásan megkérdeztem tőle, nem volna-e kedve eljönni Flintbe, Michiganbe, hogy megtanítson filmet csinálni. Megdöbbenésemre igennel válaszolt. 1987 februárjában Kevin Rafferty és Anne Bohlen körbebóklászta velem Flintet, megmutatták, hogyan kell kezelni a felszerelést, és roppant értékes tanácsokat adtak, hogy miként kell dokumentumfilmet forgatni. Nem tudom, hogy a Roger & Me elkészült volna-e valaha is az ön unokatestvérének nagylelkűsége nélkül. Emlékszem a napra, amikor az ön apját iktatták be az elnöki tisztségbe. Éppen egy lepusztult washingtoni vágószobában vágtam a filmet, és úgy döntöttem, megnézem őt, amint a Capitolium lépcsőin leteszi az esküt. Milyen borzongató volt látni Kevint, az ön unokatestvérét, az én mentoromat, amint ott ült ön mellett a tribünön! Emlékszem, a Beach Boys a beiktatási koncerten a Wouldn't it be nice-ot játszotta az édesapja tiszteletére. A vágószobában Ben barátom látszott a képernyőn, és elfúló hangon, az őrület határán ő is ugyanezt a Beach Boys-nótát énekelte a lepusztult Flintet bemutató jelenetek alatt.

Hónapokkal később, miután a film már a mozikba került, a maga papája, az elnök, Camp Davidbe[48] kérette a film egyik kópiáját, hétvégi családi mozizásra. Ó, bárcsak ott lehettem volna, amikor a filmből önök mindannyian látták a szülővárosomat sújtó szerencsétlenséget és elkeseredést, amelyért nagyrészt Reagan és az ön papája felelős. Mindig szerettem volna tudni: a film végén, amikor a helyettes seriff kidobálja a hajléktalan gyerekek ajándékait és karácsonyfáját, mert 150 dollár hiányzik a házbérből, hullottak könnyek a szobában? Érzett bárki bármilyen felelősséget? Vagy mindannyian csak azt gondolták: Kev remekül bánik a kamerával.

Nos, akkor a '80-as évek végét írtuk, ön éppen az idő tájt hagyott fel a kemény ivással. Miután néhány éve már józan volt, a papa segítségével megpróbálta megtalálni önmagát; egy olajvállalat itt, egy baseballcsapat ott. Jó ideje világos számomra, hogy ön soha sem szándékozott elnök lenni. Mindannyian belebotlunk néha olyan munkákba, amelyeket sem akkor, sem máskor nem akartunk csinálni. Kivel nem esett még meg hasonló?

De az ön esete biztosan más. Végül is, nem arról van szó, hogy ön most már nem akar ott lenni. A vén bénáknak ugyanaz a bandája veszi körül, akik egykor a papával együtt igazgatták a világot. Mind ott rohangál a Fehér Házban – Dick, Rummy, Colin –, és nincs közöttük egy sem, aki az ön barátja lenne! Ugyanazok az öreg gatyába szellentők, akiket még a papa invitált meg a Házba egy jó szivarra és egy vodkára, hogy közben kieszeljék, miként szőnyegbombázzák Panama polgári lakosságát.

De ön közülünk való – a Nagy Gyermekáldás[49] szülötte, a közepes tanuló, a házibulizóa fajta! Mi a csodát keres az effélék között? Hiszen élve felfalják, és kiköpik, mint a mócsingot!

Valószínűleg nem mondták meg önnek, hogy az általuk kidolgozott, és ön elé aláírásra odatolt adócsökkentési terv svindli, hogy kiszedjék a középosztály zsebéből a pénzt, és a szupergazdagoknak adják. Én tudom, hogy önnek nincs szüksége több pénzre: ön már sínen van élete végéig, hála Prescott Bush nagypapinak, aki ügyesen üzletelt a nácikkal a második világháború előtt és alatt.[50]

De mindazok a haverok, akik rekordösszeget, 190 millió dollárt dobtak össze az ön kampányára – és az összeg kétharmada alig több, mint 700 magánszemély adománya volt –, ezt a pénzt vissza akarják kapni. És még jóval többet is. úgy kergetik majd önt, mint kutyák a tüzelő szukát, és biztosak akarnak lenni abban, hogy pontosan azt teszi, amit ők mondanak. Lehet, hogy az ön elődje kiadta Barbra Streisandnak a Lincoln-hálószobát[51], de az semmi: mielőtt észbe kapna, az ön cimborája, Cheney az egész nyugati szárny összes kulcsát átadja majd az AT&T, az Enron és az ExxonMobil elnökeinek kezébe.

Bírálói gyakran lehordják önt, mert napközben szunyókálni szokott egyet, és délután fél öt körül már be is fejezi a munkanapot. Egyszerűen közölnie kell velük, hogy egy új amerikai hagyomány alapjainak lerakásán fáradozik: ebéd utáni szunyókát mindenkinek, és délután ötre mindenki legyen otthon! Tegye ezt, és higgyen nekem, a legnagyobb amerikai elnökként fognak önre emlékezni.

Ki merészeli azt sugallani, hogy ön nem csinál semmit a hivatalban? Ez nem igaz! Önnél szorgosabb elnököt én még nem láttam. Egyenesen úgy tűnik, mintha az gondolná, hogy a napjai meg vannak számlálva. Minthogy a szenátus már a demokratáké, és a képviselőházban is hasonló dolog van készülőben 2002 folyamán… nos, hát nézze a dolgok napos oldalát, még mindig lesz két jó éve, mielőtt a Gore-ra voksoló kiábrándult győztesek fenéken billentik.

Az ön eredményeinek listája – alig néhány hónappal hivatalba lépése után – brutálisan nagyszerű.

– 35 millió dollárt vont el az orvosok gyermekorvosi továbbképzését szolgáló alapból.

– 50 százalékkal csökkentette a megújítható energiaforrásokra szánt kutatási alapot.

– Késleltette az ivóvíz arzéntartalmának elfogadható szintre csökkentésének szabályozását.

– 28 százalékkal csökkentette a környezetbarát és hatékonyabb autók, teherautók kutatására szánt alapokat.

– Visszavonta a kormány hatáskörét erősítő szabályokat, amelyek tiltották a szerződéskötést a szövetségi törvényeket, a környezetvédelmi törvényeket és a munkahelyi biztonsági előírásokat megsértő cégekkel.

– Megengedte Gale Norton belügyminiszternek, hogy olyan javaslatokat gyűjtsön, amelyek megnyitnák a nemzeti parkokat és emlékhelyeket az erdőgazdálkodás, a szénbányászat, valamint az olaj- és gázkészletek feltárása előtt.

– Nem tartotta be azt a kampányígéretét, hogy évente 100 millió dollárt ad az esőerdők megóvására.

– 86 százalékkal csökkentette a közösségi hozzáférhetőségi programot, amely az egészségbiztosítás nélküli emberek érdekében összehangolta a gondoskodást a közkórházak, a klinikák és más egészségügyi intézetek között.

– Lesöpörte az asztalról a közérdekű információkhoz való hozzáférési lehetőség növelésére vonatkozó javaslatot a vegyi üzemek baleseteinek potenciális következményei tárgyában.

– 60 millió dollárral csökkentette a Girls and Boys Club of America lakásépítési programjának alapjait.

– Kilépett a globális felmelegedésről kötött 1997-es kiotói egyezményből, amelyet összesen 178 ország írt alá.

TOVÁBB