Tesco titok 2.
a csúcsgórék támadása



Tékozló Homárnak, a mindennapi Tesco Titkok kiapadhatatlan forrásának, Inkog Nitónak, aki az Auchanhan dolgozik. és aki ugyanebben a sztoriban szív, a kiadóm¬nak aki bevállalt, az összes kritikusomnak, aki szerint nem csak írni kell, de olvasni is, az Eminenciásnak, aki az egyik legjobb arc volt a sztoriban, az Igazgatónak, aki a Teszkó által leszart képességeit most egy nagyon menő cégnél kamatoztatja, Hardy Mihálynak hogy úgy nem minősítet, hogy minősített, Gábornak, aki a Parlamentben osztogatta a könyvemet, Árpának, aki könnyelműen megírta az első Teszkó Titok ajánlóját, és emiatt mindenki azt hitte, hogy ő írta az egészet (bocs), Zsoltnak, akik tök máshonnan jött, de a sok összevissza dologból már a második könyvet rakja össze, a Korrektornak, aki rak vesszőket is a szövegbe, (köszi! A Korrektor.) K. Krisztinek és az összes Teszkósnak, akik csak a kirúgás terhe mellett olvashatták a könyvet, az egértársadalomnak, amelynek tagjai naponta tucatszám halnak értel¬metlen halált a nápolyik közt, a teszkós pékeknek, akik nélkül dögunalom lenne az élet, és az összes Teszkós dolgozónak, azoknak akiknek vérciki, hogy ott dolgoznak és azoknak is, akik büszkék rá... és végül valakinek, akit nem nevezhetek meg és nem mondhatom meg, hogy miért. Hát így.



TARTALOMJEGYZÉK


Magánnyomozóból operátor 6
Tesco army – operation alföld 8
Hogyan szívatja a teszkó saját magát? 9
Az ismert és az ismeretlen hiány 11
Leltároznak a pékek 11
Védd a segged mozgalom 13
Szopatás óránként három kilóért 13
Az állásban lévő igazgató perli a teszkót 15
Karácsonyi vadászat a védett állatokra 15
A teszkós idő urai 16
Teszkó testvér figyel téged 17
Tanácsok kezdő tolvajoknak 18
Cukros maffia kabáról 20
Ha lop a képviselő – a teszkó kettős mércéje 21
Tinicsajt vetkőztetnek a szekusok 22
Kasszasor – rés a pajzson 22
Tesco’s eleven – felnyomni a főpénztárat 24
Mindenkit kirúgnak 25
Teszkós idegi alapon 26
Osztrák paraszt a halpult alatt 27
In god we trust 27
Fejre gumibottal 30
Az ördög ügyvédje és az epilepsziás ügyfél 30
Tolvajtempó 31
És megint a pékek 33
Mit árulnak benzin helyett a teszkós kutakon? 33
Szabadság testvérem! 35
Kamubéték a biztonsági cégek mögött 36
Pereld be a teszkót! 37
Nyolc üres polc 39
Teszkó kontra Coca Cola 40
Lé a zsebbe 42
Romlottat a raktárból 44
Egerek és emberek 45
Legális lopás 46
A huszonkettes csapdája 47
Lehúzott diákok 48
Hirtelen karrier 50
Miért ciki a teszkóban dolgozni? 51
Miért lopnak a teszkósok? 52
Legyél ócccsó! 55
Basztató sms-ek 55
End 56


Van ez a film, aminek az a címe, hogy True Romance. Nem tudom ki látta és ki nem, de az utóbbiaknak mindenképp érdemes lecsekkolni, hogy van-e belőle egy példány környékbeli videotékában. Én imádom, a sajátom már karcosabb, mint a nagyapám szatmári szilvája, amiből csak az egyik igaz. Szóval van ez a film, ami többek közt arról szól, hogy van egy bőröndnyi kokain, aminek nyoma vész, majd Hollywoodban köt ki a filmes cápák közt. Az ottani producerek egyike egy Andy Vajna imitátor, aki vietnámi filmekkel kereste meg azt a hatalmas lét, amivel meg akarja venni a kokót. Amikor arra kerül sor, hogy a világhírű Coming Home in a bodybag (nagyjából azt jelenti, hogy Hazatérés hullazsákban) című film folytatásá¬nak címet kell adni, egy talpnyaló asszisztens bedobja a nyerő megoldást: Coming Home in the bodybag 2. Na, most én is így vagyok ezzel, Tesco Titok 2. hát... nem tudom... Hozzáteszem, amikor ezt írom, még gőzöm sincs mi lesz a könyv címe, de az biztos, hogy pár bakelit keretes, kockaszemüveges kreatív, akit a kiadó szerzett valami mosóporos guru reklámügynökségtől, most egy nagyobb trombita elszívása után ezerrel agyal a feladaton. Nem lennék meglepve, ha ugyanezzel a megoldással rukkolnának elő.
A folytatásokkal mindig az a baj, hogy a közönségnek már van valamiféle elvárása a dologgal kapcsolatban. A Rambó és a Roki is ilyenek, hogy ne menjek messze a fenti példától. Az elsővel kapcsolatban tutira lehet menni a mozi pénztárnál, hiszen nincs az az Isten, hogy a jó öreg vietnámi veterán ne győzzön megint, illetve az utóbbi címszereplője is hát ziher, hogy fel fog állni, mielőtt tízet számolnának rá. De ez igaz a bújtatott dolgokra is. Mint például a Csillagok Háborúja. Simán elképzelhetetlen, hogy a jó öreg Darth vesz egy nagy levegőt és lenyom mindenkit. Áááá! Mondjuk nekem volt egy kis parám, amikor a Birodalom Visszavág kijött a mozikba annak idején jó régen. Az első rész azzal ért véget, hogy az ifjú Skywalker felpukkantja a halálcsillagot, mint kezdő ligeti roma a héliumos lufit. A másodikban pedig ugyanez a figura valami hóbuckákon bóklászik és csak úgy éli túl a vihart, hogy bevarrja magát egy állatira gusztustalan jószág bűzös gyomrába. Szóval van az úgy, hogy az ember hirtelen nem azt kapja, amit vár. Remélem most ez nem így lesz, mert amivel én itt kísérletet teszek, az szintén egy folytatás. Rögtön itt jön a következő kérdés, ami a folytatásokkal kapcsolatban szokott az ember agyában megfogalmazódni. Mi a francnak kell folytatás? Nos, a válasz egyszerű. Ami bejön, abból kell még egy. És a Tesco Titok bejött. Frankón sokan vették meg és még többen töltötték le a netről PDF formátumban, hogy törném el a kezüket. Mindegy, a lényeg az, hogy sok emberhez eljutott. Végül is ez volt a cél. Ugyanakkor azt is szeretném leszögezni itt az elején, hogy a folytatás nem az én ötletem volt. Már az első könyvvel is vért izzadtam, dehogy akartam én újat írni. (Akik azt hiszik, hogy ezek az előszók a könyv befejeztével íród¬nak, nagyot tévednek. Tök az elején vagyok és rettegek, hogy mikor fogom befejezni. Ha egyáltalán...) Nyugodtan ültem a babérjaimon, amikor felhívtak a kiadótól, hogy helló! Lett itt egy csomó ember, akinek vannak sztorijai. Szintén Teszkósok. Szívesen elmondanák, és akkor lehetne folytatni megkezdett történeteket. Isteni! Én azt hit¬tem mindent leírtam, ami persze igazis, de amit maguk olvastak, azok ugyebár főleg velem estek meg. Akik viszont a kiadónál kopogtattak sokkal magasabbról látták a rendszert. Áruház-igazgatók, biztonsági igazgatók, személyzeti igazgatók... Csupa olyan nagykutya, akikkel annak idején örültem, ha szót válthattam. És mindnek volt egy története. Persze az elején jól megválasztott álnevek és freemailes címek mögé bújtak, óvatosan kellet eljárni, hátha Gurgula 54 mögött maga Hardy Mihály rejtő¬zik bosszúra éhesen. Első körben le kellett csekkolni a sztorikat. A kiadó bekért pár történetet, amit átküldött nekem, hogy olvassam el, lehet-e benne valami izgi. Idő volt mire a rengeteg sztori végére értem, de megérte, mert volt olyan, aminél még én is leraktam a hajamat. Az egyik kollega elmeséli, hogy maguk pontosan mit is tan¬kolnak a Teszkó benzinkútjainál, amikor azt hiszik, hogy benzint, hogyan vadásszák le a biztonsági igazgatók a védett madarakat a bezárt áruházban Szent-este, és még arra is fény derül, milyen hibákat vét egy pék, amikor kénytelen műszaki cikkeket leltározni. Lesz szó arról, hogy hány titkos rekesze van egy hússzállító autónak, hogy lehet megpukkantani egy kamionnyi Unicumot, mit lopott a börtönőr, és megtud¬hatják, milyen titkosszolgálati eszközöket használ a Teszkó, hogy megfigyelje magu¬kat. Volt, aki elolvasván az előző könyvem utolsó fejezetét pontos tervet készített arról, hogyan lehet felnyomni a Teszkó főpénztárat, és azt küldte el egy levélben, de olyan is akadt, aki részletes útmutatót csinált azoknak, akik szeretnének munkaügyi pert nyerni a shoppingmamut ellen. Szóval sikerült engem kiokosítani meglehetősen extrém témákban és én úgy döntöttem, hogy ezt most megosztom magukkal. Lesz, ami lesz. De mielőtt belevágnék az újba, pár szót a régiről.
Amikor elkezdtem írni az első könyvet, fingom nem volt, hogy mekkora fába vágom a fejszémet. Voltak nagyarcú ismerőseim, akik azt mondták, hogy az írás nem szól másról, mint a magyar ABC-ben megtalálható betűk bizonyos sorrendbe törté¬nő rendezéséről... ja. Nem ők verték a klaviatúrát két újjal heteken át, néha olyan ide¬gesen a sok elütéstől, hogy a space gomb többször is átlyukasztotta a billentyűzetet. Mindegy. A lényeg belekerült. Voltak, akik azzal riogattak, hogy a Teszkó még a gaz¬daságos alsógatyámat is le fogja perelni rólam. Ez a lehetőség valóban fennállt és az áruházlánc be is próbálkozott, de az az irat, amelyet az ügyvédjük csinált valamiféle „beperlés varázslóval" nem igazán érte el a kívánt hatást. Ne kérjék, hogy idézzek a beadványból, mert a fele számomra érthetetlen volt, a másik fele meg rizsa, amire nem is nagyon emlékszem. Arra viszont igen, hogy a kemény hangú telefax (!) üzenet alján szerepelt egy mondat, miszerint a levélben foglaltak nem feltétlenül tükrözik a Tesco Áruházak Zrt. hivatalos álláspontját az üggyel kapcsolatban. Na, erre még én sem voltam képes gombot varrni. Jön egy levél hogy fúha, meg reszkessünk, meg ilyesmik, majd a végén, hogy ez nem is feltétlenül igaz. Ennyit erről. A keresetet a bíróság elutasította, így elhárult a fejem fölül a veszély, hogy kék-fehér csíkos rab¬ruhában szorítsam valahol a rácsot olyanokkal együtt, akik beszóltak az Osannak, vagy szájukra vették a Korát. Érdekes módon azzal nem nagyon próbálkoztak, hogy amit leírtam az nem igaz. Pedig az okosok azt mondták, hogy egy könyv eladási sta¬tisztikáinak mindig jót tesz a botrány. A kiadó várt is erre, sőt állítólag fel is készült, de csak nem jött igazi támadás. Sebaj. Majd máskor.
A kritikai felhangok azonban hamar elértek engem is. Sokan fikáztak, hogy minek írom le a stiklijeimet. Mások meg bíztattak, sőt olyan véleményt is hallottam, hogy a könyvem jobb, mint a Zabhegyező. Ennek egy ideig nem tudtam örülni, mert nem olvastam az említett művet. Miután elolvastam, akkor meg nem tudtam elhinni. Tényleg emberek! Odáig én is eljutottam, hogy az írás és a leírás között van némi különbség. Az írást meghagyom a hozzáértőknek, én megelégszem annyival, hogy leírom, ami történt. Azt is a fejemhez vágták, hogy kiszínezem a dolgokat. Ez is kamu. Tessék eljönni dolgozni egyet a Teszkóba és mindenki megtapasztalhatja a saját bőrén, hogy amit elmeséltem az utolsó szóig igaz. A legjobban az a kritika tet¬szett, amely szerint eggyel több könyvet írtam, mint amennyit olvastam. Ja. Ez sem lőtt nagyon mellé, ha teljesen frankó akarok itt lenni. De ha ez a könyv megjelenik, akkor már nem lesz igaza, mert kettő null ide.

Magánnyomozóból operátor

Nevezzük az úriembert egyszerűen csak Igazgatónak. Egyrészt azért, mert a Teszkónál lehúzott éveket, mint biztonsági igazgató töltötte el egy nyugat-magyar¬országi áruházban, másodszor mert komoly retorziókat helyezett kilátásba, ha leírom a nevét. Nem fogom. Az Igazgató, csakúgy, mint én, nem gyerekkori álmát váltotta valóra, amikor elszegődött a gazdaságos Mennyországba egy borongás őszi hajnalon. A Teszkóban dolgozni nem olyasmi, mint a Ferrari, hogy minden gyerek vágyik rá, de csak nagyon keveseknek jön össze. Ez pont az ellenkezője. Senki nem akar ide jönni, mégis állati sokan kötnek ki a sötét oldalon. Az Igazgató békésen tengette az életét, mint magánnyomozó, valahol a nyugati országrészen, több száz schillinges óradíjért kutatott fel elrejtőzni kívánó cégvezetőket és félrelépő házastársakat. Előtte persze ő is végigjárta a ranglétrát. Volt biztonsági őr minden¬féle vendéglátó-ipari egységben, később vagyonőr lett, majd önállósította magát a magánnyomozók világában. Ez a munka elmondása szerint csak a filmekben kap romantikus felhangot. Ott jóképű, sármos fószerek bérelt loftirodájukhan a nevük¬kel gravírozott tejüveg ajtók mögött dekkolnak a poros asztalnál, és amikor bejön a világ legcsinosabb nője, hogy felbérelje őket, hanyag mozdulattal húzzák meg az irattartóba rejtett viszkisüveget. Ott semmi ilyesmi nem volt, csak sima ügyek. Anyuci lelépett másik apucival és vica versa. Hiába volt mögötte egy csomó sikeresen felgöngyölített ügy, sokan nem akartak fizetni. Mondjuk én ezt sem csodálom. Jön egy figura, mutat egy halom képet, amelyen a feleségem tűsarkú combcsizmában tapos egy vadidegen férfi nyelvén és mindez még több tízezer forintomba is kerül. Az Igazgató éppen ezért hamar lehúzta a rolót a vállalkozásán, és másokra hagyta a válságban lévő házasok magánéletét, és mint a mesebeli szabólegény, új mesterség után nézett. Ezzel a sorsdöntő elhatározással egy időben tervezte a Teszkó Gonosz Elméje, hogy új áruházat nyit az említett, illetve a nem említett városban. Éppen a stábot rakták össze és a személyzet különböző tagjai közé biztonsági operátorokat is kerestek. Aki nem olvasta az első könyvet annak elmondom, hogy a biztonsági ope¬rátor az a fickó, aki egy sötét szobában ül egy monitor mögött és fentről kukucskál a női vásárlók dekoltázsába. Egyszóval kezeli a kamerákat. Ezzel nagyjából véget is ért az áruház által felvillantott, meghirdetett munkához kapcsolódó pozitívumok egyébként is rövid listája, melynek végén ott szerepelt a fizetés, egy szerény, de nem sértő 60.000 forintos összeg formájában. Az Igazgató - akinek agyán átvillant a sok ki nem fizetett meló - valami olyasmit mondhatott, mint Charles Bronson a Hét mesterlövészben, amikor megkeresik azzal, hogy húsz dolcsiért kellene kockáztatni az életét pár mexikóiért. És az a mondat valahogy így hangzott: manapság az sok. Ez persze 2000 telén volt, amikor a fenti összeg még komolyabb vásárlóerőt képviselt, mint manapság. De a hatvan rugger, az hatvan rugger, nincs mit szépíteni rajta. Az Igazgató el is ment egy állásinterjúra, amelyen gond nélkül át is csúszott, tekintettel szakmába vágó múltjára. Ki ne akarna biztonsági operátornak felvenni egy ex-ma¬gándetektívet? Az akkori biztonsági igazgató maga is rendőr volt, így nem hezitált sokáig, egymás markába csaptak, majd közölték emberünkkel, hogy sajna csak 54.000 forintot tudnak fizetni. Jött is a jogos, de verbálisan nem túlcizellált kérdés: -Miért? Válasz nem érkezett, ehelyett következett egy hosszú alku, amelynek során az Igazgatónak sikerült 5%-ot még kicsikarni a Teszkó zord személyzetiseiből, így azzal a boldog tudattal lépett be a lesötétített szobába, kiégetni a retináját, hogy hó végén 57.000 forintot csaphat ki a konyhaasztalra azzal, hogy na, asszony menjél, és vegyél magadnak valami szépet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azok az igazgatók, akik valamennyire is jó csapatot akartak maguk mellé összeszedni erre a nem túl népszerű, de kétségkívül némi szakértelmet igénylő munkára, sokszor a megérzéseik alapján döntöttek, és ez ma sincs másképp. Megtudtam, hogy a legjobb biztonsági szakembereket szemre választják ki. Aki nyuszi, vagy naiv, annak semmi keresnivalója a Teszkó army elit egységében. Persze távol álljon tőlem, hogy a fekete nadrágban és fehér nyloning¬ben pózoló, külső jegyeiben leginkább egy kimenős cukrászgyakornokra hajazó fogdmegembereket a zöldsapkásokhoz hasonlítsam, de valóban nagyon sokat számított az, hogy kinek mi a múltja. Dörzsölt figurákat kerestek az állásra, és keresnek most is. Akinek van valami csibészség a szemében, aki élt az utcán, aki tudja, hogyan működnek a dolgok. Állítólag az, aki nem szerzi meg a kellő rutint embertanból 25 éves korára, az soha nem lesz jó munkaerő ebben a szakmában. Majd később elmondom, hogy mennyi mindenre kell ezeknek az embereknek figyelni. És hogy leginkább az ösztönök vezérlik őket. (Egy tanulság az első könyvből, hogy folyton vissza kell olvasni a szöveget, mert a múltkor is több helyen hivatkoztam arra, hogy majd elmondom később, és simán kimaradtak dolgok...)
Lényeg a lényeg, emberünk 2000 decemberében tudta meg, hogy felvették az áruházba operátornak. Egy közepes méretű Teszkóról beszélünk, amelynek alap¬területe megközelítőleg 7000 négyzetméter. Ez körülbelül úgy aránylik a Budaörsi óriáshoz, mint a Millennium Falcon egy Csillagrombolóhoz. 3-400 munkatárssal kezdtek, akiket folyamatosan vettek fel, mert a bolt csak januárban nyitott. Egyébként ez is érdekes, hogy a Teszkó még megfelelő létszámmal indít nyitáskor, majd amikor elkezd menni a szekér, folyamatosan rúgják ki az embereket. Hogy ez miért van így nem tudom, de nem is akarom magukat azzal áltatni hogy nemsokára érkezem a válasszal. Így megy ez. A nyitás előtt persze az Igazgatónak el kellett men¬nie pár működő Teszkóba, hogy megtanulja mire is kell figyelni, meg hogy miként működik az akkor még kezdetlegesnek számító technika. Amikor azt mondom, hogy kezdetleges, akkor nem arról beszélek, hogy a biztonsági kamerák kezelése nem érte el azt a szintet, amelyet Tom Cruise által fémjelzett Különvélemény című filmben láttunk, ahol a figura áll a kivetítő fal előtt és a kezének rángatódzó mozdulataival továbbítja a hologramokat. Á! Még digitális rögzítés sem volt. A biztonsági rendszer monitoronként 16 kamerából állt. Mindegyiknek a képét egy videomagnóra rögzí¬tették folyamatosan, a nap 24 óráján keresztül. Még éjjel is, annak ellenére, hogy az áruház 22.00-kor bezárt. Persze az okosok tudják a Batman képregényekből, hogy a gonosz bűnözők éjszaka csapnak le, így a rendszernek éjjel is működnie kellett. A szitu viszont meglehetősen gázos volt, mert ennél a módszernél még nem szabad folyamatos rögzítést elképzelni. Az ugyanis soha nem fért volna rá arra a pár video¬kazettára, melyeken a felvételeket archiválták. Nem. Ez a rendszer másodpercenként egy képet vett fel. A folyamatos mozgáshoz - elárulom - ennek a huszonötszöröse szükséges. Ha másodpercenként ennyi koca villan el a szemük előtt, azt úgy hívják, hogy televízió, vagy mozi. Ha a kockaszám csak 16, akkor az egy Chaplin film. A Teszkó némileg a mozi hőskora alá ment a másodpercenkénti egy kockával. Ez azt jelentette, hogy ha valaki egy kamera alatt állva premier plánban akar megzabálni egy szál gyulai kolbászt, akkor csak az látszik, hogy a figura egy helyben áll, a kolbász meg egyre rövidebb lesz. Az effekt hasonlatos a stroboszkóphoz. Haverjaim, akik különös módon elkötelezték magukat a tudatmódosítós szerek hétvégi fogyasz¬tása mellett, megfigyelték, hogy a stroboszkóp képes nappali világosságot, vagy éjjeli sötétséget is előidézni, ha az ember a megfelelő ritmusban tud pislogni. Ha akkor pislogunk, amikor fény felvillan, csak a sötétet látjuk. Ellenkező esetben meg világosban vagyunk. Nos, pont ez volt a Teszkó kameráival is. Ha az ember electric boogie koreográfiával pakolta a polcról a sportszeletet, akkor nem lehetett látni, hogy odanyúl, csak azt, hogy dagad a zsebe. Hát így. Ennyit a Teszkó-mozi hőskorá¬ról, ]ól ki lett találva...

Tesco army – operation alföld

Az Igazgató lehúzott ebben a rendszerben másfél évet. Ekkor jött el az idő, hogy az áruházlánc rájött, a vezetőket leginkább a saját embereiből tudja kiképezni. Méghozzá azokból, akik már huzamosabb ideje erősítik a Teszkó hadsereget és az idegbaj nyomai még nem fedezhetőek fel rajtuk egyértelműen. Az Igazgatónak - aki ugyebár akkor még nem volt igazgató - felajánlották, hogy részt vehet egy igazgató-gyakornoki programban. Ez valami olyasmi, amikor az ember még nem igazi igaz¬gató, csak gyakorolja az igazgatást. Remélem értik. A gyakornoki állás tekintettel arra, hogy lakhelye szerint nyugat magyarországi volt, természetesen az Alföldre szólt. Éppen ott nyílt az áruház és a biztonsági rendszer kiépítését kellett felügyelni. Itt már nagyobb méretekben ment a dolog. Az eszközök és berendezések, - később pedig az áruk - folyamatosan érkeztek, mégpedig akkora mennyiségben, hogy a Teszkó megvette egy éppen épülő szomszédos bevásárlóközpont egyik csarnokát raktárnak. Akkoriban még lehetett ellenőrizni a beszállításokat, így tételes lista volt mindenről, ami jött. Ez már sajnos nincs így, mint ahogyan azt majd látni is fogják. Lényeg a lényeg, majd egy évet töltött el az Igazgató az alföldi városban, amikor jött a telefon, hogy megürült ez a pozíció a szülővárosában, haza lehet menni.
A biztonsági emberek helyzete abban az időben még sokkal jobb volt, mint manap¬ság. Egyrészt azért, mert megfelelő létszámmal tudtak dolgozni - ebből kifolyólag nem is voltak olyan őrületes leltárhiányok, amelyek miatt mostanában úgy hullanak az áruház-igazgatók, mint a legyek. Másrészt azért, mert az akkoriban érvényben lévő törvényi szabályozás sokkal szélesebb hatáskört biztosított a szekusoknak, mint a mai. Nem mintha ma nem tennének meg mindent az eredményekért - csak¬úgy, mint hajdanában. Pörögnek ők rendesen, de az elfogások számát csak úgy tud¬ják magasan tartani, hogy sok szabálytalan eszközt is bevetnek. A kezdetek kezdetén az áruház biztonsági munkatársainak száma több tucatra rúgott. Csak operátorhól volt öt. Vagyonőrből is volt vagy egy tucat. Ma két-három fő cirkál az üzlet területén. Azt, gondolom nem kell elmagyarázni, hogy milyen mértékben csökkenti a haté¬konyságot az ilyen szintű létszámleépítés, főleg úgy, hogy a törvényi szabályozás is sokkal jobban köti a kezüket. Régebben semmi gond nem származott abból, hogy kettesével állították meg a vásárlókat mielőtt el akarták volna hagyni az áruház területét, és tételesen ellenőrizték a számlán szereplő adatokat, majd összehason¬lították a blokkot a kosárban lévő vásárolt termékekkel. Volt, hogy ez akár negyed órát is igénybe vett, mert a pár általánossal rendelkező vagyonőrön még ma sem lehet számon kérni azt, hogy lassabban rögzít a szeme, mint egy vonalkód leolvasó. Rendszeresek voltak a táskaellenőrzések és zsebkiforgatások az áruház területén. Azt hiszem, nyugodtan ki lehet mondani, hogy a biztonsági operátorok, akik az áru¬ház alkalmazottai voltak, és a vagyonőr cégek dolgozói, akik egy külsős céggel kötött szerződésen keresztül dolgoztak a Teszkónak, mindannyian elvakultak voltak, és csak egy dolgot tartottak szem előtt: megfogni mindenkit, akit lehet. Ez még nem is lenne baj, hiszen erre szerződtek, de az már aggályosabb volt, hogy az akkori tör¬vényt mindenki a saját szája íze szerint értelmezhette (persze csak abban az esetben, ha elfogadjuk azt a lehetőséget, hogy a vagyonőr otthon vette a fáradságot, hogy átlapozza a vonatkozó törvényeket). Erre még rájátszott az is, hogy az áruházlánc minden áron eredményeket, elfogásokat akart felmutatni. Ennek érdekében sok biztonsági alkalmazott (gondolok itt az áruházi dolgozókra) minden szabadidejét bent töltötte, hogy növelje a számait. De a jó időknek is vége lett egyszer, hoztak normális törvényeket és a helyi kis serifeknek el kellett gondolkodniuk azon, hogy mit engedhetnek meg maguknak és mit nem. Körülbelül erre az időszakra esett az a reveláció is, hogy a nagy leltárhiányt nem a vásárlók, hanem a belső munkatársak okozzák. Valóban van egy ilyen kimutatás, hogy a legnagyobb számban a vásárló lop, legnagyobb értékben viszont a dolgozó. A vásárló számlájára lehet írni a sok dobozos üdítőt, kiflit, péksüteményt, csokit, rágót, túrórudit, redbullt, ilyesmiket. A dolgozók listáján pedig a plazmatévék, videokamerák, mindenféle elektronikai cikkek vannak. Ez mondjuk érthető, mert ha valaki kockáztatni akarja, hogy fúha kirúgják az ötvenezres fizetéséből, akkor legalább lesz otthon egy szép LCD tévé, amíg felveszik apukát a konkurens áruházláncba ugyanarra a melóra ugyanannyi¬ért. Tehát nem kellett a legnagyobb agynak lenni ahhoz, hogy a biztonsági igazgató rájöjjön, nem a vásárlókon lesz a nagy fogás, hanem a dolgozókon. Most nem fogom leírni azokat a sztorikat, amelyeket az előző könyvben már elmeséltem, akit érdekel, az olvassa el, vagy ha már megtette, akkor joggal feltételezhetem, hogy ha csak nyo¬maiban is, de emlékszik rá. Ami nekem is új volt az viszont tényleg izgalmas és hála a jó Istennek ebbe én nem láttam bele. Itt azokra a maffia módszerekre gondolok, amelyeket az Igazgató elmesélt nekem, és amiket nagy előszeretettel alkalmaztak a saját munkatársaikkal szemben. Gondolom maguk is láttak már olyan Q, vagy ZS kategóriás nyomozós mozifilmet, amelyben a kemény zsaru állatira el akarja kapni a kis maffiózó gyereket, de nincs ellene bizonyítéka. Na, ekkor van az, hogy jön a házkutatás és az egyik közrendőr - mit tesz Isten - egy kis zacskó kokaint talál a hűtőgépben, a kanapé párnái közt, vagy a kakaós dobozban. Ez már ok arra, hogy a figurát pár napra bevigyék, ahol aztán ugyebár bármi kiderülhet. Nos, pontosan ezt csinálta a Teszkó is. Gyanakodtak az egyik árufeltöltő gyerekre, mert gyorsan fogyott a környezetéből a mobiltelefon alkatrész. Rábizonyítani viszont semmit sem tudtak, főleg az elégtelen eszközparkból kifolyólag. Ellentétben a vásárlóval, a dolgo¬zó pontosan tisztában volt azzal, hogy mire kell figyelni, ha lopni akar. A biztonsági igazgatónak két választása volt. Vagy hagyja futni a figurát és vár a pillanatra, ami¬kor meg tudja fogni, és ebben az esetben számolhat további hiányokkal, vagy pedig olyan módszerhez folyamodik, amelynek tisztességes jellege legalábbis megkérdőjelezhető. Majdnem minden esetben az utóbbi volt a célravezető. A kipécézett munka¬társ fém öltözőszekrényébe a szellőzőréseken keresztül pár lapos tárgyat dobáltak a biztonságiak. Volt ezek között telefonkártya, memóriakártya, egy csomó olyan cucc, ami befért a nyíláson. A gyanúsított munkaidejének lejártakor bejelentették, hogy szúrópróbaszerű szekrényellenőrzés lesz. Ez azt jelentette, hogy a vagyonőrök a biztonsági igazgató kíséretében kinyittattak pár szekrényt a tulajdonosukkal, majd jegyzőkönyvet vettek fel. A srác ruhái között pedig ott figyeltek azok a dolgok, ami¬ket fél órával korábban beszórtak. Mindenki tudta miről van szó, hiszen akkoriban ez a módszer rendszeresen előkerült. Azon senki nem lepődött meg, hogy mindenki csak lapos cuccokat lop, és mindenki a szekrényébe rejti. Így megy ez. A gyerek nem kezdett el pampogni, ő is vágta a szitut. Felkínálták neki a távozás, vagy a feljelentés lehetőségét. Sok esetben az előzőt választották, így nem kellett semmit fizetni a figurának, aki önként távozott, nem kellett számítania a mostanában olyan divatos munkajogi perek tömkelegére, amelyeket az áruház dolgozói szoktak - megjegyzem többnyire jogosan - indítani az áruház ellen. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy azokon a helyeken, ahol én dolgoztam ilyesmi nem fordult elő, de az Igazgató beszámolója szerint egyes helyeken ezt a módszert bizonyos időközönként alkalmazták. Azzal ő sem vitatkozott, hogy ez enyhén szólva is mocskos dolog. De azzal sem, hogy célravezető volt, hiszen azt, hogy ki lop, megközelítően jó százalékban találták el, és ha nem lehetett megfogni, akkor ez egy jó taktika volt arra, hogy eltávolítsák az áru¬házból. Persze a tévedés lehetősége folyamatosan fennállt, de mindenre nem lehet tekintettel egy biztonsági igazgató. Ez van. Ma már ő is másképp néz erre az ügyre, de akkoriban nem lehetett senki sem válogatós, aki eredményeket akart. El kellett dön¬teni, hogy melyik oldalon állnak, és ők a Teszkót választották, ő volt a munkaadó, felé kellett lojálisnak lennie. Persze ilyenkor jöhetnek az okosok, akik valahol olvas¬hatták, hogy azokban a bizonyos nürnbergi perekben is sok hasonló érvrendszert lehetett felfedezni a vádlottak védekezésében. Pont én nem akarok moralizálni, de döntse el mindenki, hogy a parancsra teljesíteni és a parancsra túlteljesíteni között mi a különbség. Ha van egyáltalán. Mindegy. Most elmesélem, hogyan szívtak mégis a biztonságiak, hátha annak örülnek.

Hogyan szívatja a teszkó saját magát?

Ehhez viszont meg kell ismerkedniük a Teszkó sajátos üzletpolitikájával, amely szerint nem csak a vásárlókat és a munkatársakat szívatják, hanem saját magukat is. Merthogy ez az iszonyatosan nagy gépezet többek közt erre is képes. Arról már az előző könyvben is volt szó, hogy egy áruház - mondjuk olyan, mint az Igazgató áruháza - kétféle módon juthat áruhoz. Egyrészt küldő beszállítókon keresztül, másrészt pedig a központi raktárból. Egyre inkább az utóbbi kerül túlsúlyba, hiszen állítólag így olcsóbb, szervezettebb, hatékonyabb a munka. Csak a Teszkó arról feledkezik el sűrűn, hogy a szarul összekalapált rendszerben olyan emberek dolgoznak, akik körülbelül annyira lojálisak a munkaadóikhoz, mint Rambó a viet¬námiakhoz. Aki nem néz napalmos filmeket, annak elárulom ez annyit jelent, hogy semennyire. A központi raktárban véletlenül, vagy tudatosan elkövetett hibákért az egyes áruházakat, illetve az egyes áruházak igazgatóit teszik felelőssé. Egyszóval pár raklap tologatható targoncás miatt olyan kulcsembereket rugdosnak ki, akiktől esetleg még jól is működhetne a rendszer. Ezt kábé úgy kell elképzelni, hogy van egy baromi nagy szálloda, egy hatalmas konyhával és egy híres, még főzni is tudó séffel, és a hetvenkettedik kukta, aki szarik az egészre, beleborít egy fél kiló sót a berni mártásba, ami miatt kibasszák a séfet. Kukta marad, probléma marad, kaja szar lesz, vendég elmegy, étterem lecsór. Hát valahogy így. Szóval van a központi raktár, ahol az árurakodók seregének összesen ha van nyolc általánosa, elkezdik lenyúlogatni a cuccokat. Kamerát, televíziót, mindent, ami értékes és a feketepiacon jó eséllyel elpasszolható. Persze a ládákhoz, csomagokhoz nem nyúlnak, azokat szépen kitömik téglákkal, meg mindenféle súlyokkal, hogy bontás nélkül ne lehessen megállapítani, hogy mi van benne. Ezeket a dobozokat felpakolják a kamionra, kiszállítják az egyes áruházakba, ahol a raktáros bevezeti az érkezett szajrét. Onnantól, hogy aláírta a szállítólevelet és a cucc bent van a raktárban, már nem a központ felel, hanem az áruház, illetve annak biztonsági igazgatója, aki fölött az áruház-igazgató ül. Ezért van az, hogy a hatalmas leltárhiányok főleg azokból a tételekből keletkeznek, ame¬lyek soha sem érkeztek az áruházba. Azaz ha valami nincs meg az elszámoláskor, állati nehéz megállapítani, hogy ellopták, vagy be sem jött. Utóbbi a gyakoribb, de mivel csak az előbbit tudják szankcionálni, elkezdenek kirúgni embereket. Nekem erre, mint egykori műszaki osztályvezető nem sok rálátásom volt, de az Igazgató részletesen elmesélte a trükköket. A külső beszállításra jó példa a húsos hűtőka¬mion. Megjegyzem, ha az Igazgató nem egy dörzsölt fickó, és nem jön rá arra, hogy ki hogy próbálja kilopni azt, ami be sem jött, máig működnének ezek a módszerek. Szóval a húsos kamion. Egy ilyen hűtőkocsi úgy néz ki, mint egy rekeszekre osztott fiók. A különböző szelvényekben - amelyeket rolókkal választanak el egymástól különböző hőmérsékletet lehet beállítani. Így jöhet a hűtött áru a fagyasztottal egy kocsiban. Amikor a szállítmány megérkezik az áruházba, ott elkezdenek kipakolni. Szelvényről szelvényre, egészen addig, míg a kocsi ki nem ürül. Normális esetben. Az Igazgató áruházában viszont bevett gyakorlat volt, hogy a kocsit csak az utolsó szel¬vényig pakolták ki a raktárosok, azaz az utolsó rekeszben maradt még vagy 4-500 kiló hús, ami nyomott feketepiaci árakon is komoly értéket képvisel, azt hiszem ebben megegyezhetünk. A trükk számos esetben bevált. Ha valaki belenézett a kamionba üresnek tűnt, hiszen a hátsó roló zárta le a titkos rekeszt. Csak annak tűnt fel a turpisság, aki számolni kezdett. A kívülről 12 méter hosszú vontatmány belülről mindössze 8 méter mély volt. Ez a trükk azért vált be rengetegszer, mert sem vagyon¬őröket, sem pedig áruátvevőket nem kellett bevonni. Ha nem volt részletes és tételes áruátvétel, akkor a szállító megúszta és már vitte is a haver hentesnek jó pénzért a lopott húst. Persze volt olyan eset is, hogy pár embert be kellett emelni a sztoriba a szállítmány célpontjául szolgáló áruház dolgozói közül. Kisebb esetekben az említett vagyonőröket és raktárosokat, nagyobb stikliknél a biztonsági operátort, vagy akár az igazgatót is, de ez volt a ritkább. Ha az áru bejött, bevételezték, majd kiment, akkor tuti, hogy az áruátvevő kapott pénzt, ha le sem pakolták, akkor a vagyonőrök voltak benne a buliban, hiszen ezeknek a munkafolyamatoknak az ellenőrzése az ő feladatkörükbe tartozott. Persze az sem volt ritka, hogy az átvétel után, amikor a vagyonőrök ás áruátvevők mozdultak tovább a következő szállítmányra. Pár ember egyszerűen visszapakolta az árut a kamionra. Ebben az esetben csak a teherportán kellett leadni pár ezer forintot az őrnek, vagy egy nagyobb cupákot és már mehettek is, amerre láttak. A húsos példa persze csak egy a sok közül, hasonló turpisságok mentek elektronikai cikkekkel, tejtermékekkel, gyakorlatilag mindennel, amit el lehet adni. És mivel a Teszkó főleg (de nem kizárólag) olyan cuccokat forgalmaz, ami eladható, jócskán volt mit lehúzni a rendszerről. Ide tartozik a kamionnyi Unicum esete is. Dr. Zwack különleges keserűjéből nem kevesebb, mint egy kamionnyi mennyiség tűnt el. Ma sem tudják, hol lehet. Egy kamionnyi unikumból pedig már szép summát lehet szakítani. A kamionos lopások ellen persze voltak védekezési módsze¬rek, de mint tudjuk, a magyar furmányos nép. Ha a biztonságiak leplombálták az ajtókat, akkor a plombaszerkezetet leszedték, kipakoltak pár ládát és visszarakták az eszközt. Amikor a szállítók leemelték az egész ajtót, akkor erre válaszul magát az ajtózsanért hegesztették le. De a jóemberek még a hegesztett zsanérokat is képesek voltak felnyomni, ha már más megoldás nem volt. Fogadok, hogy még arra is kitalál¬nának valamit, ha fénypostával jönne a szállítmány az áruházba, mint ahogy Köbüki küldözgette a jövő csodálatos masináit Mézgáéknak. Mindegy is. Ez már így marad. Bármit is találnak ki az áruszállítás biztonságára a szakemberek, mindig lesz jobb ötlet a rafkós oldalon.



Az ismert és az ismeretlen hiány

Nem felejtettem el, hogy ennek a fejezetnek a vagyonőrökkel való kemény kitolás a témája, de ahhoz, hogy megértsék a szerencsétlen nyomorultak helyzetét, fel kell vázolni a körülményeket. Mindenki lopott, ahol csak tudott. Ezekből a központi raktárhun kilopott, az áruházba be sem érkezett, az áruházból visszapakolt, vagy pedig az áruházból lenyúlt cuccosokból állt össze a leltárhiány, sokszor tízmilliós értékben. A hiánynak kétféle típusát különböztetik meg az okos Teszkósok. Van az ismeretlen hiány és van az ismert. Az ismeretlenbe tartozik az összes olyan cucc, amiről senkinek fingja sincsen, hogy mi lett vele, valamint a bizonyítottan lopott. Például megtalálják a csomagolóanyagot valahol az eladótérben, vagy a raktárban, de a hozzá tartozó árucikk sehol. Ez a kevesebb. Az ismertbe tartoznak a selejtek és a lejárt szavatossági idejűek. A gyakorlat szerint ez a több. Most ez ugyebár baromira nem hangzik rafináltan, amire az egyetlen elfogadható magyarázat, hogy nem is az. Mint az előbb mondtam, az ismert hiányba tartozik az is, ami megrohadt, vagy amit leselejteztek. Az első kategória a banán a második a bringa és társaik. A Teszkó vezetősége meghatározott egy bizonyos százalékot az ismert és ismeretlen hiány elfogadható mértékére. Ez pedig az Igazgató áruházában a mindenkori raktárkész¬let értékének 1.5 %-a volt. Tehát egy hatszázmilliós forgalomból 9 millió lehetett az elfogadható hiány. 0.7% az ismeretlen és 0.8% az ismert. Tehát olyan tízmillió körüli hiánynál még nem nagyon balhéznak. Ez még benne van a tűréshatárban. A baj csak ott volt, hogy az áruház-igazgatók igyekeztek a számokat minél szebbre kozmetikázni. Az ismeretlen hiányért többnyire a biztonsági igazgató felelt. Fölötte ott ült természetesen az áruház-igazgató, de ha borult bili, elsőként a biztonsá¬ginak kellett távoznia. Ha nagy volt a gebasz, rántotta magával az igazgatót is. Az értekezés tárgyát képező nyugat-magyarországi áruházban általában rend volt. A mindenkori igazgató és embereik - akkor még megfelelő létszámmal - többé-ke¬vésbé rendet tartottak. Az ismeretlen hiány 0.4%-ra esett, így még a megengedett értéket sem érte el. Ezt használta ki az áruház-igazgató, mivel rájött, hogy hülyeség a saját szarkupacán ülni. Amikor azt át is tudja lapátolni a kollegájának. Legyen, mondjuk kétszáz kiló banán a példa. Valaki berendeli, de nem tudja eladni. Vagy már eleve rohadtan jön, vagy nem megfelelő a gazdálkodás, vagy csak valaki nagyon hülye. A banán eladhatatlanná válik, ki kell dobni a francba. Ez mi? Ez bizony ismert hiány, hiszen leselejtezik. Igen ám, de kezd az ismert hiány a megengedett érték fölé csúszni, mert közben be kellett zúzni pár rozsdás bringát, karcos plazmát és horpadt mosógépet. Amit ugyebár állati cikis bevallani, hiszen a rossz készletgazdálkodás megint csak az igazgatóra üt vissza. A biztonsági igazgató meg ugyebár nagy laufban van, hiszen a megengedett mértéket sem használták ki, mivel erejüket megfeszítve üldözték a bűnt és a gonoszt, aminek meg is lett a mérhető eredménye abban a bizo¬nyos 0.4%-ban. Ekkor az áruház-igazgató, aki félti a seggét, nehogy már kirúgják pár tucat hűtőgép, illetve pár mázsa banán miatt, az ismert hiányt elkezdi áttologatni az ismeretlenbe. Ezzel szépen letornássza magát a megengedett határra, miközben az ismeretlen hiány szépen emelkedik, rontva a biztonsági igazgató számait, megítélését és esélyeit a túlélésre. Nagy igazság, hogy a hiány nem vész el, csak átalakul. Ismertből ismeretlenbe. Ez folyamatos konfliktust okozott, mert a fizetésemeléseket a munkaeredmény megítéléséhez kötötte az áruház, és a felsőbb utasításra lerontott számok nem húztak maguk után dicséretet. Így megy ez.

Leltároznak a pékek

Nem teljesen tartozik ide, de érdekes dolog a leltárral kapcsolatban, amiről eddig nem nagyon beszélt senki. Ez pedig a többlet. Volt egy leltár - méghozzá éves, nagy leltár - amelyre összecsődítették az áruház összes dolgozóját. Iszonyatos sok volt az áru össze kellett írni minden létező tételt. Az összes kasszás, igazgató, osztályve¬zető, árufeltöltő és biztonsági ember leltározott, még az eladók is. Valaki, aki vagy nem olvasta az előző könyvet, vagy pedig ez előtte történt, feldobta, hogy a pékek is segíthetnének. Tényleg! Micsoda jó gondolat! Jöjjenek hát a pékek. És jöttek a pékek. Jöttek leltározni. Nézték a papírt, hogy minek kell lennie, nézték a terméket, ami vagy megvolt, vagy nem és vagy ikszeltek, vagy nem. Ők kapták a nagyméretű műszaki cikkeket, mert azok jó nagyok, kisebb a tévedés lehetősége. Gondolták egyszerűbben számol meg a pék húsz mosógépet, mint ugyanennyi leveskockát. Nem így lett. A pékek által leltározott termékeknél nagyon komoly hiány mutatkozott. Méghozzá ismeretlen. Egy csomó televízió eltűnt. Ment a síkideg, jött a kozmetikázás. Pék ment vissza dagasztani. Fél év múlva, a következő leltárnál viszont meglehetős többlet mutatkozott, ugyanazon árucikkeknél. Ezt senki nem értette, egészen addig, míg az egyik osztályvezető rá nem jött a turpisságra. A pékek az előző leltárnál nem számolták össze a bemutatófalba rakott televízió készülékeket. Ami volt vagy hatvan darab. Ez valami olyasmi, mint amikor az ember összeszámolja a vendégeket az asztalnál, és sehogy nem jön ki a jó szám, mert magát mindig kifelejti. A többlet persze mindig jó. Ilyenkor ugyanis lehet aprítani egy kicsit otthonra is. Sokszor történt ez meg, hogy lett pár kamera, laptop, televízió, amikkel lehetett okoskodni egy kicsit. Mert ha már van megengedett leltárhiány, akkor azt ki is kell használni.
A selejtről szeretnék még néhány szót ejteni. Van egy dolog, amit már korábban sem értettem, de most valahogy árnyaltabb lett a kép. Azt már meséltem, hogy a tömörítő, az a zúzógép, amibe a leselejtezni való árut dobáltuk, nem sokat pihent. Ebbe ment bele minden, amivel az áruház nem tudott, vagy nem akart mit kezdeni. Én magam több milliónyi árut zúztam össze, a teljesen használható kerékpároktól kezdve a kicsit hibás műszaki cikkekig mindent. Azt már akkor is említettem, hogy a dolog legalábbis elgondolkodtató. Aki ismer, vagy akinek valamiféle kép egyáltalán kialakult rólam, az tudhatja, vagy gondolhatja, hogy magam sem vagyok egy irgal¬mas szamaritánus, de a pazarlásnak ez az értelmetlen formája sokáig nem hagyott nyugodni. Olyan dolgok mentek a zúzdába, amelyeket mások még simán tudtak volna használni, ha megtalálták volna a módját annak, hogy eljuttassák oda, ahol a szükség van. Az ok, illetve az indok természetesen végtelenül egyszerű. A hibás, vagy sérült áru kiosztása nagyon durva visszaélésekre adhat okot. Ez alapvetően igaz, de mégis lenne megoldás arra, hogy azokat a cikkeket, amelyek már nem kelle¬nek, a megfelelő helyre juttassák. Csak éppen ez senkinek nem érdeke. Később lesz egy fejezet ebben a könyvben, ahol egy polcszervizes cég magas beosztású fejese fogja elmagyarázni, hogy a Teszkónak miért nem érdeke eladni az árut. Ott majd részletesen kitérek arra, hogy miből is van nagyon nagy pénze az áruházláncnak. Most elöljáróban csak annyit, hogy a Teszkó vezetőség üzletpolitikája szerint megéri szétzúzni a még használható termékeket. A dolog a következőképp áll: a logikátlan és tervezés nélküli rendelések következtében majdnem folyamatos a túlkészlet. Azaz rengeteg olyan áru áll a raktárban, amit nem tudnak, vagy nem akarnak eladni. Ez pedig minden esetben fekete pontot jelent, ha jönnek az angol főnökök ellenőrizni. Tehát a túlkészlettől bizonyos időközönként meg kell szabadulni vagy véglegesen, vagy ideiglenesen. Az ideiglenes készletcsökkentésre jó példa az azóta több forrás¬bál megerősítést nyert kamionos kipakolás, amelynek következtében valaki, vagy valakik (név és cím a kiadónál) elpattintottak egy százmilliós árukészlettel feltöltött kamiont, ami dugiban kint állt a parkolóban, hogy az angol vezetőség kipucolt raktá¬rakat lásson. De erről már volt szó korábban. Ha erre nem volt mód, vagy azok, akik¬nek volt egy kis agyuk, túl rizikósnak ítélték, így más megoldás után kellett nézni. A raktárkészlet csökkentésére az egyik megoldás a visszáruzás volt. Ez azt jelentette, hogy annak a beszállítónak, akinek a termékei nem fogytak kellő mértékben, vissza kellett volna vinnie az áruját. A Teszkó pedig csak azt fizette ki, amit el tudott adni. Ezen az elven működnek a kigyúrt kopasz figurák külvárosi, murvával felszórt autó¬kereskedései. A visszáru persze nem volt minden esetben megoldás, mert sok kész¬letgazda és árubeszerző jókora csúszópénzek ellenében olyan feltételekkel rendelt a beszállítótól, hogy ne legyen lehetőség a visszárura. Tehát a forgalmazó, vagy gyártó megkapta a pénzét függetlenül attól, hogy sikerült-e a gagyi cuccait értékesíteni az áruházláncban vagy sem. Szóval a visszáru kilőve. A másik lehetőség a felhalmozó¬dott cikkek kipörgetésére a sárga címke. Ez azt jelentette, hogy a termék egy komoly leárazáson futott át és olcsóbban talán sikerült eladni. Ezt a nagyobb értékű műszaki áruknál nem lehetett bevetni, mert a dolgozók előszeretettel segítettek abban, hogy egy áru értékcsökkentté, vagy eladhatatlanná váljon. Egy kis karc a sniccerrel cso¬magbontás közben, és lám-lám, máris egy ökörhúgy vonalvezetésű díszítés fedi fel a gondosan lefényezett hűtőgép alapanyagát. Ezt már senki nem veszi meg. Megy rá a sárga címke, ami sok esetben harmad, vagy negyed árat jelentett. Okos melós pedig nem várja meg, amíg valaki lecsap rá, hívja a havert, aki még aznap bejön és megveszi neki, vagy magának. Primkó kis rafkóságnak tűnik, de egy időben nagyon sokan éltek ezzel a trükkel. A stiklire persze a vezetőség is rájött és bevezette azt a szabályt, amely nem engedte a műszaki cikkek sárga címkézését, azaz leértékelését. Maradt hát a hibás áru bezúzása. A bezúzás pedig nagyon rossz színben tűnik fel a felső vezetésnél, ugyanis felelőtlen árukezelésre utal. Ha sok a megkarcolt, behor¬padt, sérült áru, akkor az arra utal, hogy a dolgozók szarnak az egészre. Ebben az esetben egy hibás termék leértékelése, azaz napfényre hozatala az igazgatók seggén csattintja el a karikás ostort. Ergo, meg kell szabadulni az ilyentől, mégpedig úgy, hogy az senkinek ne tűnjön fel. Ezért van az, hogy a karcos, de egyébként zsírjó hűtőgép megy bele a zúzógépbe. A szépség az egészben az, hogy ez a hűtő nem a selejt, vagy az ismert hiány listán fog megjelenni, mert az ugyebár újabb kérdéseket vonna maga után. Nem. Ezek mennek kiegészítésként az ismeretlen hiányba. És íme, az áru körforgása. Világosan és egyértelműen. A biztonsági igazgató feladata, hogy embereivel csökkentse az ismeretlen hiányt, azaz kapja el a kiflizabáló nyugdíjast és a plazmalopó osztályvezetőt. Ezzel lecsökkenti az ismeretlen hiányt. Ennél fogva lesz egy kis hely az ismeretlennek a tűréshatáron belül. Ha meg belül van a hiány a kijelölt értéken, akkor nem pampog senki. A ki nem használt ismeretlen hiányba pedig begyömöszölik a direkt bezúzott termékeket. Ezért meg a biztonsági igazgató tartja a hátát, aki meg ugyebár lecserélhető. Frankó mi?

Védd a segged mozgalom

Nos, nagy vonalakban ez az oka annak, hogy egy darab karcos mosógép sem jut el sehova a méh telepen kívül, ahol élelmes hajléktalanok és guberálók zsírjó alkat¬részeket szednek össze és adják el a márkaszervizek szintén rafkós beszerzőinek. Az Igazgató elmesélte az egyik legdurvább esetet, amikor 40 millió forintos értéket képviselő műszaki cikket kellett bezúzatni az egyik karácsonyi roham előtt. Nem volt mese, tele volt a raktár. Kellett a hely az új dolgoknak és egy csomó régi cucc útban volt. Mosógép, hűtőgép, televízió, sportcikkek. És ebben nem is a karácsony volt a legdurvább, hanem az, hogy havi ötvenezer forintért dolgozó biztonságiakra és piros pólósokra bízták a negyvenmillió bedarálását. Nem azt mondom, hogy a Teszkónak figyelnie kellene arra, hogy munkatársaiban kiépítse a cég iránti lojalitást, mert ezt soha nem tudná meglépni. De arra mondjuk, ügyelhetne, hogy vérlázító üzletpolitikájával a minimális mennyiségű normális és gondolkodni képes embert ne fordítsa maga ellen. Éhbérért robotoló embereket arra kényszeríteni, hogy maguk vegyenek részt az irtózatos pocsékolásban... hát, nem szép dolog. Meg is lett a böjtje. Az ország egyik Teszkó üzletének vezetője sem kérheti számon a pazar¬ló, hanyag árugazdálkodást és árukezelést azokon az emberein, akiket értelmetlen pusztításra kényszerít. Hogy várja el a melóstól, aki fél órája három LCD tévét zúzott porrá, hogy a negyediket óvatosan nyissa ki a sniccerrel, vagy ne kúrja földhöz a raklapot a targoncájával. Minimális logika. Az Igazgató, aki mindezt elmesélte, rávi¬lágított a dolog genyó részére is. Amikor az áruház-igazgató, azaz a közvetlen főnöke olyasmire utasította, amit fent leírtam, azaz arra, hogy nyelje be ismeretlen hiányba a selejtet, ő rögtön írásban kérte a „parancsot". Ezt persze egyszer sem kapta meg. Akkor pedig jegyzőkönyvekkel és a biztonsági kamerák videofelvételeivel doku¬mentálta az esetet. Ezek a bizonyítékok még ma is szúrják a Teszkós vezetők szemét, de nem nagyon tudnak ellene mit tenni. Az azóta már más munkahelyen dolgozó Igazgató csak tanácsolni tudja a jelenleg is a Teszkóban dolgozó „kollegáknak", hogy erősen vegyék komolyan a Védd a Segged Mozgalom alapszabályait. Minden necces utasítást írásban kell kérni, mindenről jegyzőkönyvet kell felvenni, mindenhez tanukat kell hozni, mindent fel kell venni a kamerákkal. Így nem lehet gond abból, hogy a későbbiek során egy gyenge gerincű igazgató megpróbálja a saját szarát rájuk lapátolni, ha borul a bili. Ez persze sok papírral jár, de egy esetlegesen elkövetkező munkaügyi perben még nagyon hasznosan jöhet.

Szopatás óránként három kilóért

És akkor most vissza a biztonsági örökre, akik miatt ennek ez egésznek itt a nagy részét elmeséltem. Azokat az embereket, akik a Teszkóban a biztonságra ügyelnek, két kategóriába kell sorolni. Az egyik a Teszkós dolgozók. Közéjük tartoznak a biz¬tonsági igazgatók és az operátorok, akik a kamerás megfigyelést végzik, illetve akik az eladótérben tevékenykednek, vagy éppen az áruátvételt ellenőrzik, ha egyáltalán odafigyelnek. A másik csoportba a Teszkó alvállalkozói, illetve alvállalkozóinak alvállalkozói esetleg annak alvállalkozói tartoznak. Közülük kerülnek ki a vagyon¬őrök, akik a kasszasoron, vagy a vevőszolgálati pultnál állnak. A biztonsági igazgató, mint fő-főnök némi büdzsével is rendelkezett, amelyből a személyi állományt kellett megoldania. Eleinte ez a költségvetés akár 10-12 vagyonőr felvételére is elegendő volt, így az eredmények is jobbak voltak. Később a Teszkó mindenütt visszavett a bér¬költségből, így a korábbi tucatnyi legényből csak kettőt, vagy hármat tudtak megtar¬tani. Persze az eredményekkel kapcsolatos elvárások fikarcnyit sem változtak, ami azt jelentette, hogy negyed annyi emberrel kellett megoldani a feladatokat. Persze ez nem sikerült. A vagyonőröket a biztonsági igazgató, és az operátor utasította. Ők figyeltek, a vagyonőrök pedig szintén figyeltek és végrehajtottak. Az operátor csak áruházi dolgozóval szemben járhatott el közvetlenül, mivel vagyonőri jogai nem voltak, az őr pedig a vásárlóval és dolgozóval szemben is intézkedhetett. Világos? Az igazgató mindenkit figyelt. Sok esetben saját magát is, hogy biztosan rendben menjen minden. A vagyonőröket országos szinten három fővállalkozó biztosította az áruházláncnak. A fővállalkozó alatt volt egy alvállalkozó, aki alatt volt még egy alvállalkozó, sőt, esetleg egy harmadik is. Erre azért volt szükség, mert ahhoz, hogy keresni lehessen nagy lét a bulin, némi törvénytelenséget kellett el követni. Ha pedig gáz van, akkor elkezdik lentről felfelé bebuktatni az alvállalkozókat, amíg el nem éri a cunami a fővállalkozót, akit persze csak a legeslegutolsó esetben cseréltek le. A vagyonőrökkel pedig rossz esetben is Dunát lehetett rekeszteni, úgyhogy ők a legki¬sebb stikli után mentek a darálóba. Mindez szép is lenne, de a rákfenéje a dolognak, mint sok esetben, itt is a pénz volt. A Teszkó egy vagyonőr után óránként 540 forintot fizetett a fővállalkozónak. Ebből az leszedte a maga részét és a vagyonőr megkapott szűken 200-300 forintot egy óra munkájáért. Ebben a pénzben benne volt az is, hogy köpködő, hadonászó, kopasz állatokat kell taszigálnia, akik kétdekás Unicumot akar¬tak kilopni a sportalsójukban. Nagy áttörésnek számított, amikor a vagyonvédelmi cégek nyomására a Teszkó ezt a pénzt felemelte óránként 630 forintra, amelyből már 250-300 forintot is (FÚ!) hazavihettek a vagyonőrök. Ha egyáltalán megkapták. Mert ez volt a nagy baj, ami ma is keményen akadályozza az eredményes fellépést a bűn rabjai ellen. A biztonsági őrök ugyanis sok esetben vagy nem voltak bejelentve a munkáltatójuknál, vagy csak simán nem kapták meg a munkabérüket. Merthogy a fővállalkozónak és az alvállalkozóknak is kell keresnie valamit, nehogy már a nyúl vigye a tomfát! A vagyonőr pedig egy idő után, amikor már nem nagyon tud mit enni, fellázad. Bejön, de nem veszi fel a munkát, a szó szoros értelmében leül a földre és követeli az éhbért, amiért megdolgozott és óránként ötször alázta meg magát olyan vásárlókkal, mint amilyen mostanában én is vagyok. Erre a Teszkó bekeményít és utasítja a fővállalkozót, hogy rendezze az ügyet, hiszen a pénzt a Teszkótól megkapták. A fővállalkozó pedig gondosan kiválasztja a legalsó alvállalkozót és megy az SMS, hogy Janikám, meg kellene oldani ezt a kis problémát. Céget becsődöltetik, viszik a mini Bt. beltagjának Suzuki Ignisét, majd még a miheztartás végett kirúgják az összes vagyonőrt, akik több hónapnyi fizetési csúszás után sem voltak képesek befogni a pofájukat, ugyebár. És akkor jönnek az új vagyonőrök és kezdődik az egész előröl. Amit leírtam azt bármelyik fővállalkozó bármikor megteheti, a vagyonőrök nem jutnak el odáig, hogy munkaügyi pereket kezdeményezzenek a munkáltatójuk ellen úgy, hogy munkaviszonyukat egy szál papír nem sok, annyi sem igazolja. Hát így. Ezek után egy épeszű ember sem gondolhatta, hogy az őrök be fogják tartani a rájuk vonatkozó szigorú szabályokat! Francokat. Az egy dolog, hogy a csekély létszám miatt nem lehetett rendet tartani az áruházban, de ez a csekély létszám még lopott is, hogy kiegészítse soha meg nem érkező fizetését. Azt persze nem sok embernek lehet felróni, hogy elcsábul a többszázmillás árukészlet között. Főleg úgy, hogy ennek nagy része rá van bízva. Az Igazgató sok esetben liberális elveket vallott, megértette a kísértésnek ellenállni képtelen munkatársakat, de a lopás azért már gáz volt. Főleg ha kiderült. Főleg, ha az Igazgatót hülyének nézték. Na, arra állatira kiakadt és képes volt hónapokig nyomozni egy ügyben, hogy felgöngyölítse. Persze ez a csapat is a banánhéjon csúszott meg, mint általában mindenki. Ugyanarról az alföldi áruházról beszélünk. Egy hatfős bagázs került terítékre. Három biztonsági őr és három operátor. Meglehetősen nagy létszámú banda az áruház személyi állomá¬nyához képest. Annak ellenére, hogy az Igazgató tapasztalatai szerint a szervezett áruházi lopás főleg a fővárosra és a nagyobb áruházakra volt jellemző, az eset, amit elmesélt nagyon is átgondoltnak tűnt. Hónapokon át fogyott a készlet a raktárból. Milliós tételben. Az mindenki számára világos volt, hogy valaki rendszeresen nagy tételben pakolta ki az értékesebb műszaki cikkeket a raktárból, de sehogy nem jutottak a nyomukra. Mondjuk ez nem is volt csoda, hiszen az operátorok egy része, akik a kamerákat kezelték, benne voltak a buliban, így pontosan tudták, hogy mit vesz a kamera és mit nem. Illetve ez nem teljesen igaz, mert pont a kamera volt az, ami lebuktatta őket, méghozzá magától. Azt tudni kell, hogy az operátor a kame¬rákat egy joystick-szerű eszközzel irányítja. A műszerekkel lehet közelíteni is és a többségük már színes képet ad. Nagyon egyszerű a megoldás necces helyzetben, hiszen nem kell mást tenni, mint elforgatni a kamerát a gyanús tevékenységről és a gyanús alakok helyett máris tömött raklapokat mutat a kép a raktár egyik sarkában. A banánhéj, amin elcsúsztak az egy előre beprogramozott mozdulatsor volt, amivel ráadásul minden egyes operátornak tisztában kellett volna lennie. Ha a biztonsági kamerát valaki elfordítja és rögzíti is abba a pozícióba, akkor a kamera egy idő után visszaáll az alaphelyzetbe, illetve abba a pozícióba, amelyet alaphelyzetként megha¬tároztak a programozáskor. Ez pedig pont az a hely volt, ahol a bűnbanda kifejtette áldásosnak nem mondható tevékenységét. Az Igazgató az egyik hétvégén bent ült a monitorok közt, és kereste az árulkodó felvételeket. Ekkor futott bele a fent leírt jelenetbe, gyorsan végigpörgette a többi kamera képét is, és sok helyen ugyanezt találta. Lefordított kamerákat. Innentől már könnyű dolga volt. Csak össze kellett hasonlítani a munkabeosztást a kamerák képeivel. Kinél fordult elő ez rendszeresen. Innen ki is szúrta a beépült operátort. -A többiek... nos, a többiek meg kristálytisztán látszottak a képen. Helló! A dologból bírósági ügy lett, ahol felvonult a teljes banda. A bíró kérdésére, hogy miért volt a kamera a föld felé fordítva, ahol egy piros rongydarabot vett húsz percen keresztül hiperközeliben, csak annyit válaszoltak: féltek, hogy ellopják. Arról nem szólt a fáma, hogy a nagytiszteletei bíró úr benyalta-e a Teszkó rongyőrzési szabályzatának eme pontját, de az biztos, hogy később rendesen elkapták a srácok tökeit.
A fenti sztorival kapcsolatban rögtön megfogalmazódott bennem a kézenfekvő megoldás. Ha digitálisan rögzítenek, akkor miért nem lehet egészen egyszerűen kitö¬rölni a lebuktatós képsorokat. Mert még egy Teszkós sem lehet annyira hülye, hogy rajtahagyja magát a felvételen. A válasz logikus volt. Az operátor gépein, melyre a rendszer rögzíti a kamerák képeit, nincsen editáló szoftver. A felvett anyagba csak beletörölni lehet, ami azt jelenti, hogy az árulkodó képek helyén blank fekete van. Ez megint nem az a tökéletes álca.

Az állásban lévő igazgató perli a teszkót

Most figyelem, hogy már egy ideje mesélek az Igazgatóról, a legfontosabbat viszont kihagytam. Az úriember közel másfél éve áll perben a Teszkóval. Az áruházat még aktív biztonsági igazgatóként perelte be tizenegymillió forintra, amelyből kilenc milla az elmaradt kifizetéseket fedezné, kettő millió pedig a nem vagyoni kártérítés. A dolognak hosszú a története, de csak az arra érdemes részeket fogom kiemelni, hogy ha strandon olvassák ezt a könyvet ne égjen szét a hátuk, míg a végére érnek. Az Igazgató 5 évet húzott le a Teszkónál, ebből több mint hármat biztonsági igazga¬tóként. A szakítás előtt egy évvel fordult benne valami. Ez kábé olyan lehet, mint amikor az ember elmegy piálni haverokkal egy menő helyre, ahol jó csajok is van¬nak, mégis a Kecskeméti Kétlyukúban ébred arra, hogy egy hatvanéves hajléktalan nő a fülcimpáját szopogatja. Az ember elmegy dolgozni egy jó helyre, ahol van pénz, vannak beosztottak, lehet végezni a munkát és még eredmény is van. Ehhez képest arra eszmélsz pár év múlva, hogy egy ciki helyen vagy, hozzád nőtt a sötét nylonöl¬töny, tizenöt kigyúrt kidobó helyett három szép korú vagyonőrnek dirigálsz, akik azelőtt szelektíven szedték szét a tálcán hagyott szemetet a McDonaldsban. Ráadásul csak akkor tudod elkapni a csoki tolvajt, ha hasra esik a kasszáknál és mély kómába zuhan, miközben utolsó értelmes szavaival bevall mindent és a szabadságodat is csak akkor tudod kivenni, amikor már jó eséllyel közlekedik a menetrendszerinti űrkomp a Vega rendszer felé. A gyerekeid nem ismernek meg, vagy már nem akar¬nak megismerni, az idegbajodból írja disszertációját a háziorvosod, hat gyógyszert szedsz, négyet a Fajaidra, egyet a négy mellékhatásának kiküszöbölésére, egy mási¬kat meg annak az egynek a közömbösítésére. Szóval valami elkezd nem stimmelni.

Karácsonyi vadászat a védett állatokra

A kaput egy Karácsony este tette be, amikor normális emberek otthon ülnek a családdal, pulykát esznek és halászlét, ajándékot bontanak és mézeskalácsot sütnek, miközben odakint sűrű pelyhekben hull a hó. Ehelyett az Igazgató egy fegyverrel a vállán ment állatokat ölni a Teszkóba. Azt hiszem az eset némi magyarázatra szorul. Vannak napok, amikor még a Teszkó is bezár. Ilyen például a karácsony, de akkor is csak két napra történik meg ez a szörnyűség. Ahhoz, hogy a Teszkók végleg bezárjanak, valami olyasminek kellene bekövetkeznie, amit sikeres sci-fi írók már többször megjövendöltek, és ha másért nem, de legalább ezért az egyért jó lenne, ha meg is történnének. Egy biztos. A Teszkó nem képezhette a Seldon terv részét. Nos, van pár nap az évben, amikor szögre kerülnek a vonalkód leolvasók és béke meg nyugalom árad szét a polcok között. Mindenki otthon, riasztó bekapcsolva, nem tör¬ténhet semmi, gondolta az Igazgató. De mégis történt. A karácsonyi vacsora kezdete előtt szólalt meg a szolgálati mobiltelefon, hogy menni kell, beriasztott az áruház. Ilyenkor csak az áruház kijelölt igazgatója jogosult bemenni az egyik operátorral. Az Igazgató összeszedte a felsorolt személyeket és a legjobb ruhájában bement az áru¬házba egy rövid ellenőrzésre. Persze addigra már a rendőrök is ott voltak. Riasztó ki, gyors ellenőrzés. Sehol senki. Riasztó be, irány haza, vacsora folytat. Telefon ismét megszólal. Megint jöttek, raboltak. Igazgató felpattan, operátor bepattan, rendőr jön. Kiriaszt, csekkol, beriaszt, haza. Nem viccelek, ez a történet szent este folyamán tizenegy alkalommal ismétlődött meg. Az ember idegbaja kábé a hatodik riasztásig fokozódhat. Ott elkezd stagnálni, a kilencedik környékén pedig a szervezet feladja a harcot és a tudat átlép egy másik dimenzióba. Kell lennie egy pontnak ugyanis, ahol az épeszű ember minden kapcsolatot elveszít a realitással. És ez az a pont, amikor tizedjére veszi fel jegyzőkönyv aláírása ellenében a kurva Teszkó kulcsát az ügyele¬tes portástól, tizedszer üti be a kódot és tizedszer sem talál semmit. És ilyenkor nincs olyan, hogy földhöz kúrom azt a kibaszott telefont, nem lehet olyat csinálni, hogy szarok az egészre, pakolják ki az egész kócerájt! Soha! Még levonnak a kétszázezres fizetésből! A tizenegyedik alkalommal, amikor már a katatónia első jelei kezdtek mutatkozni az akkor már szerintem válófélben lévő Igazgatón, meglett a bűnös. Illetve bűnösök. A raktárosoknak sikerült néhány macskát bezárni az áruházba. Hurrá! Indulhatott a vadászat. Egy macska ugyebár baromira kicsi ahhoz képest, hogy az említett áruház 7000 négyzetméteres volt. Viszont meg kellett találni, mert különben a berohangálás két napig folytatódott volna. Az operátor felment a monitorszobába, beüzemelte a kamerarendszert és elkezdte négyzetméterről négy¬zetméterre átfésülni az áruházat. Ha meglátta a macskát, leszólt rádión, az Igazgató odarohant, hogy elkapja, de a macska akkor már máshol volt. Csakúgy, mint a rend¬őr, aki látta, hogy itt rá már nem lesz szükség. A macskákat órákon keresztül üldöz¬ték az áruházban szelvényről szelvényre haladva, a raktár különböző helyiségeit átkutatva. Megfogni nem tudták. Az Igazgató elmesélése szerint ezen az egy estén teljes mértékben megváltozott a macskákhoz való viszonya. Azóta nem tud rájuk, mint kedves, cirmos, mókás szőrgombócokra gondolni, és ha lenne olyan, hogy macskabomba, tuti, hogy ledobná! A történet viszont nem ért véget. A macskákat beterelték a raktárba, és rájuk zárták az ajtót. Az érzékelőket pedig leragasztották, hogy ne riasszon be a rendszer újra. Ekkor jöttek elő a verebek. Ellenük már nehe¬zebb volt a küzdelem. Madarászokat hívtak, akik hálóval próbálkoztak, majd előke¬rültek a légpuskák, amelyeket valószínűleg a helyi vurstli céllövöldése bocsáthatott rendelkezésükre, mert nem igazán sikerült eltalálni az ide-oda röpködő madarakat. A történet hallatán felrémlett bennem a „Világ leggazdagabb verebe" című mese, ami egy verébről szólt, akit bezártak egy gabonasilóba, vagy vagonba, vagy valami ilyesmibe. De az a sztori nem úgy ért véget, hogy jött egy biztonsági őr egy ferde csövű rumcájszpuskával és fejbe lőtte. Egyébként a lövöldözés még a szoftosabb módszer volt a madarak kiirtására. Még azt is mondhatnám, hogy humánusabb, de ezzel a szóval kapcsolatban vannak kételyeim, hogy mennyire lehet ezt állatokkal kapcsolatban használni, hiszen a humánus mintha valami emberi dologra utalna. Mindegy. Szóval a Lövöldözésnél némileg kegyetlenebb módszer volt a verebek kipusztítására a fagyálló. Ezt a folyadékot csepegtették szét a dolgozók a raktárban. Veréb belement és megdöglött. Nem akarom magukat azzal álltatni, hogy pontosan sikerült megértenem a folyamatot, ami a kiöntés és a megdöglés között van, de szerintem valami olyasmiről lehet szó, hogy a veréb megissza, vagy belélegzi... vagy bőrön át hat a cucc... passz. Lényeg az, hogy valami nagy rutinnal rendelkező figura adhatta a tippet, aki ezzel a módszerrel már pár szomszédját megszabadította a házi kedvencektől. Fagyálló!

A teszkós idő urai

Ott tartottam a boldog karácsonyi cicás és verebes sztori előtt, hogy az Igazgató volt eddig az egyetlen hivatalában lévő, magasabb beosztású igazgató, aki munka¬viszonya alatt perelte be a Teszkót egy akkora összegre, amelyet még egy osztály¬vezetőnek is hónapokig tartana kilopni áruban. Rögvest beszélek a nem vagyoni kártérítésről is, de előbb arról, hogy mi tette be végleg a kaput az Igazgatónak. Ezek az emberek, beleértve a vezetőket és a beosztott vagyonőröket, ha nem is éhbérért, de egy rendkívül szerény összegért végezték a munkájukat. Mielőtt még bárki azt vetné a szememre, hogy az előző könyvemben leírtakkal ellentétben a védelmem¬be veszem a biztonsági őröket, sietek kijelenteni, hogy én, mint volt dolgozó nem tudom és nem is akarom a Teszkós bagázst a kívülálló mezei vásárló szemével nézni. Ismerem őket, tudom, hogy működnek, csak azt írom le, ami tény. Néha persze becsú¬szik egy kis vélemény is a tények mellé, de hát Istenem, ez van. Szóval a biztonsági őrök a belüket is kidolgozták olyan piti óradíjakért, amilyeneket még a Centrum par¬kolási társaság is szégyellne elkérni a peremvárosi övezetekben egy óra parkolásért. A szép persze az volt az egészben, hogy sokszor még a megállapodott órabérüket sem kapták meg, nemhogy a túlóradíjat. A Teszkónak egyébként különös idő-elszá¬molási taktikája van. Ha tényleg meg tudnák az ottani okosok oldani, hogy másképp teljen az idő az áruházon belül, mint kívül, még több rózsaszín dzsoggingos, erős negyvenes plázacica imitátor járna oda összegyűrhető szobabicikliért. Néha tény¬leg megállni látszik az idő. Főleg akkor, amikor a túlórák kezdődnek. Azt ugyanis soha senki nem fizeti ki a vagyonőröknek. Ez az egyik fele a dolgoknak. A másik a rendelkezésre állás, amit fentebb fejtegettem. Egy igazgatótól megkövetelik, hogy havi 200 ezer forint körüli összegért állandóan ugrásra készen álljon, hátha jön¬nek a gonoszok, akiket le kell fülelni. Ezt a melót még Batman is csak kurva sokért vállalná. Most ez persze vicc, de kábé így működött a dolog, amire példa a macskás eset is. Teszkó fellövi az égre a gazdaságos csíkjait egy légvédelmi reflektorral és az Igazgató már bújik is a szépruhájába és tép a boltba a kocsijával. Legyen Ott bármi is... ez a készenlét. Legszebb az egészben, hogy ez némileg törvénybe ütköző dolog. TOVÁBB