Henry Hamilton
Rablott kincsek nyomában
TARTALOM
1. Ókori esetek
2. Középkori rablók
3. Egy császár elindul
4. Oroszok és háborúk
5. Régi kultúrák kifosztása
6. A Mona Lisa elrablása
7. Háborús viszontagságok
8. Különös gyűjtők
1. ÓKORI ESETEK
Az ókor egyik nagy uralkodója, az akkádi sémi dinasztia megalapítója, Nagy Sargon Kr.
előtt 2350 körül élhetett. Dicső tetteit különféle, később előkerült vésett feliratokban,
többek között így örökítették meg:
„Sargon, Agde városának királya, Istar isten földi helytartója, Anu isten főpapja, az egész
ország királya (...) elfoglalta Uruk városát és lerombolta annak falait. Az Uruk város
lakóival folytatott háborúból győzedelmesen került ki, harcban elfogta Uruk királyát,
Luggalzagisit és Enlil kapuja előtt béklyóba verte őt."
Ez a felirat hűen visszaadja az akkori viszonyokat. A háborúkban a győztesek lerombolták
az ellenség városait, és erre több okuk is volt. Az egyik: ne maradjon a hátuk mögött olyan
vár, amelynek falai mögött az ellenség megbújhat, amit harcra kihasználhat. A másik ok:
mivel korabeli szokás szerint a lakosság egy részét lemészárolták, más részét
rabszolgának elhurcolták, hát a város további léte lakosság híján amúgy is fölösleges volt.
Nem csak a védőfalakkal bántak el - odalettek a házak, szentélyek és egyéb épületek is.
Pusztult a közösség és a magánszemélyek vagyona.
A hódítóknak, ha volt hozzá érzékük, elvitték mindazt, ami használható volt: néhány
uralkodó vagy hadvezér szemet vetett egyéb értékekre is. Ezeket ma műtárgyaknak,
műkincseknek nevezzük. Hiszen még a korabeli műveltek, jól képzettek, jó nevelést kapott
főemberek is alkalmazkodtak a barbár szokásokhoz. Nem is tehettek mást, koruk emberei
voltak. Kevés kivétel akadt köztük.
Hammurabi híres agyagtáblákba vésett és kiégetett törvénykönyvét sem ott találták meg,
ahol a babilóniai uralkodó a Kr. előtti 18. században megalkotta - hanem a távoli
Szuzában. Oda az egyik elámi király vitte, aki előzőleg lerohanta és kifosztotta Babilont.
De így ment ez másutt is. A. Damaszkuszban elefántcsontra írott-vésett műveket az
asszírok rabolták el és végül a késői korok régészei Mezopotámiában találtak rájuk. Ez
annyira átalános szokás volt, hogy nyomait a Bibliában is megtaláljuk.
A Szentírásban világosan olvasható például, hogy Dávid király is szorgalmasan irtotta a
szomszéd népeket és a legyőzötteket alaposan kifosztotta.
II. Tothmesz egyiptomi fáraó hadjáratai is mélyen belevésődhettek az ázsiai-népek
emlékezetébe. Tothmesz a XVIII. dinasztia (Kr.e. 1504-1450 között) tagjaként először
könyörtelenül kifosztotta a leendő vazallusok államait, országait. A fáraó úgy
meggazdagodott - hisz a zsákmány akkoriban az „államkasszába", vagyis nagyobbrészt
az ő zsebébe vándorolt - hogy a szentélyeknek hatalmas arany és ezüst obeliszkeket
adományozhatott. Felteszem, éppen elég maradt azért neki is. Ezek egyike a fennmaradt
adatok átszámítása alapján 38 tonnát nyomott!
Akkoriban az is mindennapos volt, hogy a drága anyagokból készült műkincseket
beolvasztották; művészeti értékükre ügyet sem vetettek. Ami arany volt, az bármikor
tömbarannyá lehetett ismét, ha úgy hozta a vélt szükség vagy parancsoló
személy-szeszélye.
Asszurbanipál (Kr. e. 7. század), az asszírok utolsó nagy uralkodója műgyűjtő volt. A
maga korában feltűnően művelt férfi több nyelven beszélt és ninivei palotájában
összegyűjtötte az egyik általunk ma ismert legrégibb könyvtárat. A művek persze nem
könyvek voltak, hanem ékírásos táblákon megörökített különféle alkotások, irodalmi
művek, törvények, leírások, jelentések stb. Húszezer katalogizált műről van szó,
amelyeket sumér és akkád nyelven véstek a nyers agyagtáblákra, majd azokat kiégették
és így az írás maradandóvá, letörölhetetlenné lett. Mindezt csak azért említem, hogy
lássák: ez a művelt ember sem vonhatta ki magát a kor parancsai alól. Negyvenhárom
éves uralkodásából huszonhetet büntetőexpedícióban, hadjáratokban töltött, távol
kedvenc „könyveitől" és műkincseitől - és nyilvánvalóan ugyanolyan könyörtelenül
pusztította az életeket és értékeket, mint korának többi királya és hadvezére.
Hogy ez a dolog teljesen elfogadott volt, tudjuk az eseményekből, a történelemből. De van
egy beszámolónk „első kézből" is. Tiglatpilesar, e néven az első (Kr.e. XII-XI. század
fordulóján élt „hatalmas uralkodó, a rossz pusztítója, idegen seregek legyőzője", mint írták
róla valahol) egy fennmaradt kőtábla szerint így dicsekedett el saját tetteivel:
„Romokkal borítottam el a földet (...) és hullákat vetettem ezerszámra. Úgy bántam el az
ellenfeleimmel, ahogyan vadállatokkal szokás. Városokat égettem föl, pusztítottam, romot
romra halmoztam és csak olyasmit tettem, ami tetszett az én uramnak, Asszur istennek."
De a vezérek akár a vallásos hit jeleként értelmezték a pusztítást, akár katonai érdeknek
hitték, egyaránt csinálták évezredeken keresztül. Nem voltak tudatában a műkincsek
értékének, minden lelkifurdalás vagy fék nélkül pusztították azokat. Ez volt a jele annak,
hogy ők győztek, és nem más. Akié a zsákmány és aki a legtöbb romot hagyta maga
mögött, aki a legtöbb rabszolgát hurcolta el - az volt a legerősebb, a legistenfélőbb, a
legdicsőbb.
Néha az az érzésem: szinte csoda, hogy Ázsiában vagy annak egy kis részén, a
Közel-Keleten akár egyetlen kő is megmaradt azon a helyen, ahová valaha beépítették.
Még csoda, hogy felismerhetjük az egykori építményeket, hogy fennmaradtak
papirusztekercsek és agyagtáblák, avagy bármi más.
De mit várhatunk (így utólag persze) a többi félbarbár királytól, ha maga Nagy Sándor sem
viselkedett másképpen? Arisztotelész neveltje, a kitűnő oktatást kapott és szellemiekben
állítólag a korabeli embereket valóban felülmúló Sándor (Alexandros), aki három
kontinensen vezetett világhódító és birodalomépítő hadjáratokat és útjaira tudósok is
elkísérték, hogy leírják az újonnan felfedezett földeket -nos, Sándor azt sem habozott
megtenni, ami másoknak eszükbe sem jutott volna. Az eszét éppen úgy használta
értelmetlen pusztításra, mint okos és pozitív dolgokra. Például lerombolta az Eufrátesz
egyik gátját, minek következtében hatalmas területeket öntött el az ár és az olyan
pusztítást végzett, aminek hatásaitól az a vidék évszázadokig nem szabadulhatott. A nagy
király finoman szólva kevés kompromisszumkészségről tett tanúbizonyságot, amikor
336-ban Théba fellázadt a nagy macedón ellen. A világhódító seregével megjelent a város
falai alatt, meghódította azt, az utolsó kőig lerombolta, lakosságát pedig mind egy szálig
rabszolgának adta el, beleértve az öregeket, nőket, gyerekeket is. A perzsákkal folytatott
mezopotámiai háborúja során elfoglalta Persepolist, a fővárost, amely telis tele volt
csodálatos építményekkel, szentélyekkel, szobrokkal, domborművekkel és persze
rengeteg arannyal. Sándor „felmarkolta" az aranyat, a többi műemlékre pedig tüzet vetett,
és Persepolis totálisan leégett, megsemmisült.
De nemcsak a királyok viselkedtek így. Bizony az egyszerű emberek is éppen olyan
veszélyesek lehettek a műkincsekre, mint a híres hadvezérek. És míg azoknak neve
általában máig fennmaradt, a „szürke kis tolvajok" és mások neve örökre feledésbe merült.
Mégis ismerjük tetteiket!
Egy időben volt olyan sajátos iparág, amelyet művelői már nagyon korán, minimum ötezer
évvel ezelőtt elkezdtek és sokáig - lényegében máig - nem is hagytak abba. A sírrablókról
van szó.
Mióta sírok vannak, és gazdagokat is temetnek, hát akadtak, akik e sírokat később:
órákkal, napokkal, vagy évekkel később felbontották, a vagyontárgyakat, ékszereket
kiszedték. Mindez természetesen kapcsolódik ahhoz a szerte a Földön gyakorolt
szokáshoz, hogy a gazdagokkal együtt vagyontárgyainak egy részét is vele temették a
sírba.
A régészek utólagos nyomozása Ázsiában és Egyiptomban tárta fel ennek nyomait.
Leonard Woolley, a híres angol régész (élt 1880-1960 között) a huszadik században
számos nagy felfedezést tett Mezopotámiában, vagyis főleg a mai Irak, az egykori
Babilónia területén. Ahol az évezredek alatt sumerok, asszírok, akkádok stb. éltek. Amikor
Woolley feltárta Ur városát, az egykori királyi székhelyet és annak temetőjét, olyan időbe
ment vissza a történelemben, amely Kr. előtt 2800-2600 évvel zajlott. Amikor pedig
felfedezte és kiásta Ur város temetőjét, azonnal észrevette, hogy „már jártak ott előtte". így
írt az eseményről és tapasztalatairól:
„A temetőnek legalább a kétharmadát kifosztották, vagy teljesen elpusztították. Úgy tűnik,
már amikor új sírt ástak egy friss halottnak, a sírásók nem tudtak ellentállni a csábításnak
és feltörték a régebbi sírokat. Ha a felső földrétegekben kellett új sírt ásni, gyakran
rálelhettek régi, mélyebben fekvő és már semmivel sem jelölt sírokra az előző
évszázadokból. A jelek szerint a régi királysírokat nem merték bántani, de ez sem
törvényszerű. Találtunk rendkívül régi „kutatóárkokat" és függőleges aknákat, amelyeket
később ugyan betemettek, de jól látszottak az ásatás során. Az ókori sírrablók ilyen
aknákon át ereszkedtek le és ástak, ástak, amíg csak nem találtak egy-egy sírt. A
legrégibb ilyen kutatás nyomairól sikerül megállapítanunk azt is, mikor ásták: akkádi
Sargon korában, vagyis Kr. e. kb. 2400 évvel már javában dolgoztak itt a sírrablók.
Urban csakúgy, mint Egyiptomban a sírrablás egy ősi mesterség volt, fogásait nyilván
apáról fiúra, nemzedékről nmzedékre okították. Woolley bevallotta: csak a szerencsés
véletlen révén sikerült nekik olykor egy-egy gazdag, de érintetlen sírra lelniök.
A helyzet Egyiptomban sem volt rózsásabb. Abban az országban egy aránylag kis
területen több kincset ástak el (a halottakkal együtt) a föld alá, mint bárhol másutt a
világon. Eva Lorenz szerint arrafelé „a fáraók hatalma kénytelen volt meghunyászkodni a
sírrablók ravaszsága előtt" (E. Lorenz: Grabráuber, Raubgráber, Archeologen, Wien,
1968.). Azt is írja, hogy ez valóságos járvány volt akkoriban és maradt az sok ezer éven
át. Nem csupán a fáraók, tehát az uralkodók sírját fosztották ki, ha ráleltek, hanem a
magasabbrangú hivatalnokok és egyáltalán minden tehetősebb ember földöntúli
nyugalmát megzavarták ezek a könyörtelen, csak a haszonra „hajtó" rablók. Hisz ha csak
a királysírokra specializálták volna magukat, bizony hamar felkopik az álluk.
Még a piramisok sem őrizték meg a holtak vagyonát (már amennyiben elfogadjuk azt a ma
már vitatott tényt, hogy azok az építmények egyáltalán sírok voltak...). Mindig akadtak
árulók az építők, az elrejtők között, még ha nem is azonnal. Tudjuk, előfordult, hogy már
rég meghalt az áruló, amikor a fia vagy az unokája megkapta az addig szájról szájra,
haldoklóról haldoklóig járó szükséges információkat és tudta, hol kell bejáratot keresni és
találni egy sírboltba. A Királyok Völgyében ezért volt olyan nagy szenzáció, amikor a
huszadik század huszas éveiben végre sikerült felfedezni egy teljesen érintetlen fáraósírt
(Tutanhamon).
Kheopsz fáraó anyját, Hetep-hereszt öt és fél ezer évvel ezelőtt temették el a később fiáról
elnevezett piramis közelében, egy királyi sírban. 1925-ben George Reisner régész találta
meg a sírt és benne rengeteg értékes tárgyat, közepén pedig a kőszarkofágot. A lelet nagy
szenzáció volt, feltárásáról tudományos anyagok százai születtek. Nagyon aprólékosan
átkutatták a sírkamrát, majd a szarkofág ünnepélyes felnyitását 1927. február 3-ára tűzték
ki. Az alkalomra elektromos lámpákat szereltek be és emelődarukat is beépítettek a
sírboltba. Diplomatákat, kormányhivatalnokokat és más híres előkelőségeket hívtak oda.
Aztán darukkal és emberi erővel felemelték a szarkofág tetejét. Mindenki arra számított,
hogy a híres fáraó anyjának bebalzsamozott, mumifikált holttestére és rengeteg ékszerre,
egyéb tárgyra lelnek majd..
A szarkofág tökéletesen üres volt!
Az eset arra szolgált jó példának, hogy rekonstruálhassanak egy öt és fél ezer évvel
korábbi sajátos egyiptomi „krimit". A sírrablók nyilván valamilyen módon behatoltak a
sírba. Erre nem 1925-ben, a felfedezés után került sor, mert egyrészt a síri azóta
katonákkal őriztették, másrészt a szarkofágot oly sokezer év után is csak darukkal lehetett
megnyitni, emberi erő erre kevésnek bizonyult.
Nyilvánvaló tehát, hogy ötezer évvel korábban, illetve pontosan a temetést követő
hetekben vagy hónapokban, még Kheopsz uralkodása alatt történhetett a dolog. A rablók
először a szarkofágot nyitották ki, mert abban remélték a legnagyobb ékszerzsákmányt: és
nem is csalatkoztak. Kivették az egész múmiát, hogy majd letekerve róla a burkoló
anyagokat, hozzájussanak' az odarejtett drága tárgyakhoz. Ám ekkor valószínűleg
megzavarta őket az őrség, hát csak a múmiával futottak el. Biztosan nem fogták el őket,
hisz akkor a múmia visszakerült volna a szarkofágba.
De legalább ilyen érdekes, ami ezután történhetett! Reisner feltételezése szerint a
szolganépség a szigorú (halálbüntetéstől félve nem merte jelenteni Kheopsznak, mi történt
az édesanyja holttestével. Csak annyit tudatták vele, haragjától félvén, hogy sírrablók
megkísérelték kirabolni az édesanyja sírját, de elijesztették őket. Ezért Kheopsz nyilván
nem jött el személyesen megszemlélni a károkat, tehát a szolgák számítása bevált. A
fáraó mindössze utasítást adott, hogy tegyék biztosabbá a sírt, jobban őrizzék stb.
És így is lett - a kivégzéstől rettegő szolgák elhallgatva a legfontosabb információt,
megmenekültek, a szarkofágot ismét lezárták, a sírt őrizték és rejtették, és minden úgy
maradt egészen... 1927-ig, amikor is a híres régész az eseménysorozat áldozatául esve
mérhetetlenül „leégett" előkelő vendégei előtt. Azt hiszem, az ókorban ez teljesen
nyilvánvaló, köztudott dolog volt. Mindenki beszélt róla, sőt tömegesen gyakorolták is a
sírrablásokat. Nem kevés ember élhetett a kivitelezésből, és azok száma sem volt kicsi,
akiket őrzéssel bíztak meg, de elegendő nagyságú baksisért félrenézett, amikor a
sírrablók munkához láttak. Hogy a dolog mennyire benne volt a köztudatban, bizonyítja III.
Amenenmhet ravaszkodása. A fáraó még életében elhatározta: olyan sírboltot építtet
magának, amelyben a sírrablóknak nem fesz esélyük. Flinders Petrie régész pontosan
leírta, hogyan is történhetett mindez, merthogy ő maga is végigjárta a sírrablók útját (Jen
years' Digging in Egypt. Edinbourgh, 1892.) A fáraó építőművészei (és talán ő
maga),-kontra jövőbeni sírrablók-küzdelem során a fáraó-pártiak a következő trükköket
vetették be:
A piramisba rengeteg ál-folyosót építettek. Az igazi és hamis bejáratok a piramis
„földszintjén", a talaj szintjén voltak. Ott lépcsők vezettek a mélybe, aztán a folyosónak
váratlanul vége lett és nem volt más kijárat. De akinek volt elég sütnivalója, az rájöhetett,
hogy a mennyezet egyik kőlapja kijár, kimozdítható. Ha ez megtörtént, a kőlap helyén egy
aknába jutottak, az másik folyosóba vezetett, újabb kamra is következett, amelynek ismét
nem volt kijárata. Ám volt egy kőlap a mennyezeten... és így tovább. Ezt ismételték
párszor, amihez hozzá kell adni, hogy mindez a legteljesebb sötétben volt, hisz semmiféle
világítást nem alkalmaztak. A sírrablóknak rengeteg mécsest, olajat-faggyút és jó
szerszámokatkellett hozniok magukkal, a kőlapok ki-vésése pedig egyenként hetekig is
eltarthatott. Ezalatt az őrség is felfedezhette a betörőket. Ha nem. azok éhen haltak vagy
megfutamodtak. Az őrség időnként nyilván csinált olyan „tréfákat" is, hogy az éppen bent
lévő és valahol a sötét folyosókon bolyongó rablók mögött ismét befalazta a járatokat, így
azok ott pusztultak...
De ha nem, és tovább jutottak, újabb akadályokba botlottak. Az építők a vakfolyosó mellé
egy másik folyót építettek, ezt azonban az aljától a tetejéig - és húsz-harmincötven méter
hosszúságban! - jókora kövekkel szórták tele. Ezek nem véletlenül voltak olyan nagyok,
hogy egy ember fel sem emelhette őket. Minimum két erőteljes férfira volt szükség, hogy
egyet-egyet akár csak el is mozdítsanak... így dolgoztatták meg a sírrablókat, akik ezen
rakodás közben nyilván nemegyszer szenvedtek balesetet, lábukra, kezükre esett a kő,
rájuk omlott a folyosón tárolt kőmennyiség, stb. Örülhettek, ha épkézláb megúszták az
újabb, többhetes munkát a levegőtlen, a mécsesek füstjétől egy idő után kibírhatatlanná
váló folyosókon...
Ha mégis mindezt kibírták, egyszercsak igen csalódottan kellett tudomásul venniök, hogy
becsapták őket. Az egész kövekkel berakott folyosó zsákutcának bizonyult! És itt már nem
volt mennyezeti kőlapátjáró sem, amit kivéshettek volna. Hiába dolgoztak hetekig vagy
hónapokig, mehettek vissza a másik folyosóhoz és kezdhették előlről a további út
kutatását!
Találtak is egyet ismét. Újabb akna, kamra, folyosó, megint kőrakás. Ezt már
reménykedve, de tele kétségekkel hordták el. Ismét dolgoztak pár hónapig, de... újra
hiába. Ez is zsákutcának bizonyult!
Petrie maga is végigjárta ezeket az utakat és teljességgel megértette a sírrablók
kétségbeesését és lelkiállapotát.
Hogy mégis ők győztek és nem a ravasz fáraó, annak olyan oka volt, amire Amenehmet
egyáltalán nem gondolt: múlt az idő... És ha egy-egy sírrabló csapat fel is adta, mások
odavesztek, azért a következő évtizedek vagy évszázadok alatt újabb rablók jöttek,
akiknek mar nem kellett elhordaniok a vakfolyosókból, a zsákutcákból a köveket, kivésniök
a kőlapokat, mert mindezt megtették helyettük az elődeik, a régebbi „kollégák". Így aztán
idővel mégis meglelték a bejáratot az igazi sírokhoz és azokat tökéletesen ki is fosztották.
Végső soron egyetlen piramisban sem találtak már az újabbkori régészek semmit, ami
bizonyítaná a piramisok sírvoltát. Legfeljebb a feliratok.
Ma már nem titok az sem, hogy a királysírok és piramisok őrzésére speciális felügyelő
csoportot hoztak létre még a fáraók idejében és éjjel-nappal őrség is volt. A felügyelők
gyakran körbejárták a sírokat és ellenőrizték, nem törtéke fel a pecséteket, nem hatoltak-e
be a sírokba. Ez is azt bizonyítja, hogy a rablók állandóan jelen voltak és szinte semmivel
sem lehetett őket elriasztani. A veszély folyamatos volt, sírrablás bármelyik holdtalan
éjszakán bekövetkezhetett...
Már csak azért sem, mert a nép pontosan tudta, mit is temettek el a királlyal. Hiszen a
temetési menet, amely a 90 napos mumifikálási folyamat végén vitte a fáraót sírboltjába,
egyenként is felmutatta mindazt, amit majd vele együtt temetnek el. Ez az alkalom
sajátságos „leltár" készítésére adott lehetőséget a leendő sírrablóknak, akik így majdnem
biztosra mehettek - ha sikerrel jártak és nern vesztettek rajta. Mert az sem volt ritka eset.
Fennmaradtak korabeli „tárgyalási jegyzőkönyvek" az elfogott sírrablók eseteiről. Létezett
a nekropolisznak, vagyis a „holtak városának", értsd: a temetőnek egy sajátos
eseménynaplója, abban rögzítették az eseteket.
Innen tudjuk, hogy például IX. Ramzesz fáraó idején néhány szegény ember - ma azt
mondanánk rájuk: „megélhetési bűnözők" - betört II. Ramzesz felesége, Seti és anyja, Tita
királynő sírboltjába. Ám az akkor szemfüles (vagyis nem kellőképpen megvesztegetett?)
őrség elfogta őket. A Thébai Mut szentélynek saját börtöne lehetett, mivelhogy a
jelentések szerint oda zárták be a szerencsétleneket. Mivel nem vallottak azonnal,
„kezüket és talpukat verték", írják. A jelek szerint ez akkoriban elfogadott „nyomozati
módszer" volt, és persze hatott is. Ám mivel kiderült, hogy a tolvajok csak úgy hatolhattak
be az állítólag jól őrzött szent területre, ha megvesztegették az őrizettel megbízott
szervezet több vezetőjét, ezek pedig szerették volna eltussolni az ügyet - hát a bírák „kéz
kezet mos" alapon igen kicsi, mondhatni jelentéktelen büntetéseket szabtak ki és
elengedték a tolvajokat. Nincs kizárva, hogy az igazi felelősök megvesztegették a bírákat.
Igen ám — folytatódik az ókori krimi - a tolvajok nemhogy lemondtak volna a rablásról,
éppen ellenkezőleg! Mivel ilyen könnyen megúszták, vérszemet kaptak és nyilván azt
hitték: a posztjukat féltő hivatalnokok ismét kiállnak mellettük, ha netán újra lebuknának.
Hát ismét nekifutottak a dolognak, behatoltak a két sírboltba - és ismét lebuktak!
Az igazságszolgáltatás gépezete akkor már hibátlanul és külső befolyásolástól mentesen
működött. A tetteseket kivégezték. Különben általában ez történt az elfogott sírrablókkal.
Legjobb tudomásunk szerint az ókori Egyiptomban nem voltak börtönök. Akit rajtakaptak
valamin, és a bíróság elítélte, azt általában kivégezték vagy száműzték, jelentéktelenebb
esetben vagyonelkobzásra vagy bírság kifizetésére ítélték.
De nem véletlenül volt ennyi sírrablás. Mint már céloztunk rá, a holtak kifosztásával nem
csupán kalandvágyból foglalkoztak egyesek. Az is szerepet játszott, hogy az országban
milyen volt éppen a gazdasági helyzet. A XXI. dinasztia idején például odáig fajult a dolog,
hogy maguk a papok lopták meg saját szentélyeiket! Eltulajdonítottak szinte minden
kincset. Az őket ért büntetésekről is fennmaradtak adatok. Mindenesetre emiatt voltak
kénytelenek később a fáraók a királyi múmiákat egy külön e célra titokban kiépített, de
semmilyen külső jelet nem viselő temetőbe átvinni.
Ahol is jeltelen, mondhatni majdnem „tömegsírokba" kerültek az egykori uralkodók múmiái,
nehogy kirabolják őket.
De mit rejtettek hát a sírokba az elhunyttal együtt, ami ennyire vonzotta a rablókat,
tolvajokat?
Woolley pontos leltárt készített az általa talált, koronként változó, csak a szokások által
meghatározott „kötelező" tárgyakról. Hogy a halottnak a túlvilágon is meglegyen mindene,
általában használati tárgyait tették melléje, de nemegyszer gondoskodtak arról, hogy
„odaát" értékekben se szenvedjen hiányt.
így aztán az I. dinasztia uralkodóinak sírjaiban Woolley talált aranyozott fegyvereket,
sisakot, a nőknél ékszereket ezüstből és bronzból, kis szobrokat és fogadalmi
dombor-műveket, hengerpecséteket, gyöngyházzal és lápisszal kirakott kőlemezeket stb.
De más korok sírjaiban találtak múmiákat, amelyek felsőtestét arany lemezekkel
borították. És persze mindenütt rengeteg féldrágaköveket és drágaköveket is találtak... a
sírrablók, és csak ritkán a modern régészek. Különféle műkincsek voltak ezek, a szó
szoros értelmében kincsek - hisz a máig fennmaradt keveset valóban műremekként és
igen nagy értékként őrzik a múzeumokban.
Nem is sejtjük, milyen sok érték tűnt el kézen-közön a rablók miatt csak Egyiptomban,
csak a fáraók és rokonaik sírjaiból. Nem is szólva az előbb futólag említett nem uralkodói,
hanem magasrangú főhivatalnoki kar tagjainak sírjaiból. A rablók az évezredek során
legalább tízezer sírt fosztottak ki, bár a pontos számot megállapítani ma már lehetetlen.
A dolog annyira „élesben ment", hogy egy idő után az uralkodók már nem is építettek
maguknak jól látható, díszes stb. síremlékeket, sírboltokat. A haláluk után szégyenszemre
el kellett rejtőzniök, ha azt akarták, hogy nyugalmukat senki se zavarja meg. A sírrablók
ellen nem bizonyult elég hatásos fegyvernek a sok, sírokra felírt-felrajzolt átok sem
(gondolom főleg azért, mert akiknek szánták, azok bizony úgysem tudtak írni-olvasni...) XI.
Ramzesz volt az utolsó, aki még síremléket építtetett magának, de volt olyan ravasz, hogy
már nem temetkezett oda, múmiáját rendelete szerint rejtett sírba kellett temetni. Ami már
csak azért sem meglepő, mert a Ramzeszekkel a sírrablók már egyenesen szemtelenül
kibabráltak. Az államhatalom gyenge volt, ergo a hivatalnokok megvesztegethetőek.
Előfordult, hogy maguk mutatták meg a rablóknak a sírok bejáratát, és részesedtek a
zsákmányból. A XX. dinasztia idején a jelek szerint már jól szervezett sírrabló-bandák
tevékenykedtek; ma azt mondanánk, ebben az ágazatban is megjelent a szervezett
bűnözés. Minden banda szembenállt a többiekkel, mindegyiknek megvoltak a maga
megvesztegetett hivatalnokai, és ahol csak lehet, ott ártottak a konkur-rens bandáknak.
Fennmaradtak hivatalos levelek és jelentések (papiruszok) arról, mikor és hogyan találtak
kifosztott sírt itt vagy ott, arra milyen utasítások jöttek, stb. Meg kell jegyezni, hogy nincs új
a nap alatt: már IX. Ramzesz uralkodása alatt is a legelső dolog, amit a hivatalnokok a
sírrablások ügyében tettek, az egy bizottság megalakítása volt...
Bár a kor szellemi szintjének megfelelően rengeteg ijesztő hiedelmet terjesztettek, hogy a
rablókat megfékezzék - semmi sem segített. A rászoruló vagy kincséhes férfiakat nem
érdekelte, milyen szörnyű sors várhat rájuk a túlvilágon, de a jelek szerint az evilági
büntetések sem csökkentették mohóságukat. A fáraók és gazdagok úgy védekeztek, hogy
a sírokból kivették a múmiát és értéktárgyait, és máshová temették, és persze mindezt
igyekeztek a legnagyobb titokban tartani. Néha sikerült is - ezért látunk ezt-azt még a
múzeumokban.
Azt sem tudja senki, mennyi sír lapul még Egyiptom földjében, érintetlenül?
Egy idő után persze, és nem csupán Egyiptomban, a győztes hadvezérek és más hódítók
a sírokat sem tisztelték már. Ha azokban sok aranyra és más drágaságra számítottak,
modhatni „intézményesen" rabolták ki őket.
Nagy Sándorról már ejtettünk szót; bizony ő is onnan vette az értékeket, ahonnan lehetett.
Különösen ha már sok zsolddal tartozott katonáinak és újabb jelentős zsákmány nem volt
a láthatáron. Ismeretes, hogy halála után birodalmát hadvezérei darabokra osztották és a
görög származású Ptolemaiosz-dinasztia uralkodott az általa meghódított Egyiptomban.
Eltelt pár száz év és az egyik ilyen leszármazott, XI. Ptolemaiosz parancsára kinyitották
azt a sírt, amely a hagyomány szerint Sándor (Alexandrosz) nyughelye volt a róla
elnevezett városban, Alexandriában. A „hálás utód" maradéktalanul kifosztotta a sírt. Nem
sokkal később egy másik Ptolemaiosz-sarj, Kleopátra királynő éppen olyan gátlástalanul
harácsolva gyűjtötte be összes elődjének fennmaradt kincseit.
Nehogy azt higyjük a rómaiak jobbak voltak! Hiszen Görögországot például alaposan
kifosztották. Még abban a korszakban is napirenden volt a görög kincsek Itáliába
szállítása, amikor Róma hatalma és szellemi fénye teljében volt. Valahogyan nem akadt
ott senki, aki ebben bármiféle elítélendőt is látott volna. Ellenezőleg, tudat alatt - de
nemegyszer megnyilatkozva is a közvélemény felé - azt a nézetet képviselték, hogy ez
mintegy „jogosan jár" nekik. Ahol a legtöbb fényes elme él és tevékenykedik, ahol a
legtöbb a műértő és nem utolsósorban a tehetős, aki fizetni tud és akar a művészeti
termékekért - hát oda kell kerülniök e tárgyaknak. Tízegynéhány oldallal később majd
olvashatjuk pontosan ugyanezt az érvelést a francia forradalom nagyjainak szájából...
A rómaiak különben az eszméket és a hitvilágot is importálták a görögöktől. Akkor miért
éppen a drága műkincseket hagyták volna ott?
Mit sem számított, hogy éppen ez a két nép (ha lehet velük kapcsolatban ezt a szót
használni, hisz ez nem nemzettudat, mint inkább civilizációs kötődés volt az azonos
lakhelyű, kultúrájú és nyelvű csoportok között) éppen azt alapozta meg, amire ma oly
büszkék az európaiak?
Ehhez tudni kell, hogy kezdetben a rómaiak még nem álltak olyan magas fokon, mint a
görögök, így művészetüket nem is értették. De ez egy csöppet sem akadályozta meg őket
abban, hogy máris elkezdjék ezt a sajátos importot.
Kr. előtt 168-ban a rómaiak legyőzték Perseust, az utolsó macedón királyt, és ezzel vége
lett a görög ellenállásnak. Amikor a leszámolás után a rómaiak otthon a Forum
Romanumon kiállították a zsákmányt, a köznép és az urak nem győztek csodálkozni.
Bizony azt kell mondani, az álluk is leesett, amikor megpillantották az addig soha nem
látott tárgyakat. Még ehhez hasonlóval sem találkoztak addigi életükben; nem csoda, ha a
görögök barbároknak tartották a rómaiakat.
Márványból és bronzból készült istenszobrok, régi hősök, mitikus alakok emberméretű
vagy annál nagyobb ábrázolásai álltak ott. Többszáz festmény is Rómába került,
amelyeket a legjobb hellén festők alkottak. Diodórosz szerint kétszázötven, Plutarkhosz
szerint több mint ötszáz kocsin vitték Rómába a zsákmányt. Olyan sok volt, hogy egyetlen
nap alatt nem is lehetett megtekinteni, ezért több , egymást követő napon mindig más és
más „holmikat" tettek ki a döbbent római polgárok elé.
Még a zsákmányolt fegyverek, páncélok, dárdák, pajzsok stb. is olyan művészi
készítmények voltak, amihez foghatót bizony arrafelé azelőtt senki sem használt. Voltak
olyan arany- és ezüstedények, amelyeket a görögök otthon csak a szentélyekben
használtak és némelyik tíz vagy több talentum aranyat vagy ezüstöt tartalmazott. Az
összehasonlítás kedvéért: egy athéni ezüst talentum 26,2 kilogrammot nyomott...
Ettől a kiállítástól aztán vérszemet kaptak a rómaiak és mohóságuk a következő
évtizedekben nem ismert határt. A szó szoros értelmében kifosztották a görögöket, aztán
a következő századokban minden leigázott népet, elfoglalt területet. Arról sem feledkeztek
meg, hogy mindehhez ideológiát gyártsanak (ebben sincs új a nap alatt...). Mindez
ugyanis Róma nagyságát volt hivatva erősíteni - akkor is, ha magánszemélyek
magánbirtokát gazdagította. Amit vizont nem tudtak hazavinni, azt gyakran
megsemmisítették, elpusztították. Egy történetíró szerint Róma akkoriban „barbár
fegyverekkel és véres zsákmánnyal teli város" volt. Akadt persze néhány szűklátókörű és
elfoglalt politikus, mint például Cato, aki ellenezte mindezt - de nem magasabb erkölcsi
szempontok miatt. Hanem azért, mert szerintük a görög szobrok és festmények „rossz
hatást gyakorolnak a köznépre".
Említettük, akkoriban a győztes hadvezérek szerették volna nyomtalanul eltüntetni a
bevett városokat. Scipio Africanus (az ifjabb, bár remekül ismerte a görög kultúrát,
irodalmat, filozófiát - miután elfoglalta Karthágót, a várost a földdel tette egyenlővé. Egy
római konzul lerombolta az addig virágzó „építészeti fővárost", Korinthoszi.
Pompeius Kr. e 61-ben annyi diadalt aratott keleten, hogy miután visszatért Rómába, egy
külön „színházat" építettek az általa hozott zsákmány bemutatására, tárolására. Ugyanis
nem kevesebb, mint háromezer arany- és ezüst szobrot, valamint festményt kellett
kiállítaniok!
Julius Caesar Kr. e. 48-ban felgyújtatta az alexandriai könyvtárat, amely mellesleg az ókor
legnagyobb ilyen intézménye volt. Hétszázezer (!) kézirat, könyvtekercs égett el, vagyis
majdnem az egész görög írott kultúra, azonfelül héber, etióp, perzsa és sok más irodalmi
tennék. Ha ezt nem teszi, még ma is sokkal több forrás maradt volna fenn - amelyek
viszont Caesar miatt örökre elvesztek. Ehhez nem árt tudni, hogy Caesar maga is írt
könyveket, verseket, tehát egyszerűen érthetetlen. Hiszen nem egy műveletlen, igazi
barbár „katona" volt csupán!
Titus Flavius Vespasianust, aki már a Krisztus utáni első évszázadban élt és uralkodott, a
kortársai az emberiség nagy barátjának neveztek. És valóban, azokban a kegyetlen
időkben kitűnt emberszeretetével és a kultúra iránt tanúsított tiszteletével. De azért amikor
70-ben leverte a zsidó felkelést, minden gátlás nélkül leromboltatta Jeruzsálemet összes
műemlékével és építészeti csodájával, templomával és intézményével együtt. Persze a
Salamon-szentély is erre a sorsra jutott; ami belőle megmaradt, az most a városban a
híres „Siratófal".
Delphoi városában állt egy Apollo-szentély, amely híres volt az egész hellén világban, sőt
azon túl is. Ugyanis ott gyűjtötték össze a leghíresebb görög szobrászok: Phejdiász,
Prakszitelész és mások legcsodálatosabb szobrait; valamint rengeteg egyéb kincset.
Először a későbbi római diktátor, Sulla, majd utána Néró fosztotta ki a szentélyt. Néróról
általában az jut eszünkbe, hogy felgyújtatta Rómát, de ez nem bizonyítható. Azt viszont jól
tudjuk róla, hogy ifjabb Seneca tanítványa volt, imádta a görögöket és a görög szellemet, a
filozófiát, magát művésznek hitte. Rajongott a színpadért és a színészekért is; ami viszont
nem akadályozta meg abban, hogy a legnagyobb riválisának vélt színészt kivégeztesse,
véres irtást rendezzen a szenátorok és vagyonos polgárok között, majd pedig a fent
említett görög templomból Rómába hurcoltasson ötszáz remek szobrot!
2. KÖZÉPKORI RABLÓK
A halottakat a későbbi időkben sem kímélték. A sírok kifosztása nemcsak az ókorban
számított veszélyes, de siker esetén remekül kifizetődő foglalatosságnak.
Amikor már arabok éltek Egyiptom területén, és persze a Közel-Keleten is, élő,
mindennapos legenda volt, hogy a föld tele van sírokkal és kincsekkel. A mai Palesztina
területén lakók természetesen nem egyiptomi, hanem keresztesháborúk korabeli
kincsekben reménykedtek. Meg voltak győződve, hogy a lovagok, mielőtt
visszamenekültek Európába, sok kincset ástak el a földben. Néhol egész csoportok,
kisebb törzsek vagy népek foglalkoztak rendszeres ásással - írta az 1406-ban elhunyt Ibn
Chaldun. A kincsek helye mágikus könyvekben van leírva - állították a szerzők és az
ebben hívők. Az arab irodalom, különösen a XV. században tele van ilyen célzásokkal,
utalásokkal, és nem csupán Egyiptom vagy Palesztina, hanem egész Észak-Afrika
vonatkozásában. A kincsekre vágyó emberek tehát nem csupán, vagy elsődlegesen nem
a sírokat és a kincseket keresték, hanem mielőbb szerettek volna azok helyét állítólag
pontosan leíró régi könyvekhez jutni. Feltételezték, hogy e könyvek egész tára gyűlt
össze, aminek helyét hol Toledó-ban, hol a marokkói Fezben, hol meg Konstantinápolyban
sejtették. A mágikus művek eredete szerintük hol Görögország, hol a khaldeusok földje,
hol persze Egyiptom volt. De akadt olyan szerző is, aki állította: a kincseket rejtő mágikus
könyveket lapokra szedték és minden fontosabb ókori templom őrzött egy-egy lapot...
tudjuk egy arab szerzőtől, hogy a tizedik században a piramisok mellett is ástak, kincseket
és rejtett könyvtárat keresve (Al-Ishid Mohammed Ben Raghadi).
A dolog néha veszélyes fordulatot vett. Maszudi írja valahol, hogy Al-Mamun kalifa - a
híres Harun Al-Rasid fia - 820-ban elfoglalva Egyiptomot, le akarta romboltatni a
Kheopsz-piramist. Merthogy állítólag - őt úgy informálták - alatta rejlik az annyira vágyott
hatalmas kincs...
Abd el-Latiftól tudjuk (1231-ben halt meg) hogy Egyiptomban még akkor is - pár ezer évvel
a fáraók kora után! -elég sok ember élt sírrablásból. Folyamatosan felderítették és felásták
az ókori temetőket és eladták a sírokban talált értékes vagy kevésbé értékes tárgyakat. Ez
azt is jelzi, hogy erre volt valamilyen kereslet a helyszínen. Akkoriban ezek a tárgyak még
ritkán kerültek el Európába, így komoly gyűjtőkör sem alakult ki. Arról, hogy Egyiptomban
valamiféle nagy művészet létezett már akkor is, amikor Európában az emberek még
barlangokban laktak - senki sem tudott.
A sírrablás mint mesterség olyannyira elfogadott és normális dolog volt - írja Ibn Chaldun -
hogy akkoriban egyszerűen adót is kivetettek a sírrablókra! Es azok azt kifizették!
A későbbi időkben is elismerték ezt a szakmát, csak éppen nem így nevezték, hanem
„kincskeresőknek". Hogy egy kicsit előbbre ugorjunk az időben: Johann Michael Vansleb
utazó 1664-ben még függőlegesnek látta Pompeius alexandriai oszlopát; de amikor nyolc
évvel később ismét arra járt, az oszlop már megdőlt. Ugyanis a kincskeresők addig
áskáltak a tövében, míg az veszélyesen dőlni kezdett...
A középkorra áttérve a hadjáratok stílusa és célja nem sokat változott. A háborúk mindig
valamilyen politikai helyzet megváloztatását célozták. Annak pedig, hogy az elfoglalt
területeket kirabolták, legalább két oka is volt.
Az egyik: szegényebbé, tehát védtelenebbé kellett tenni az ellenség országát. Megfosztani
anyagi javainak egy részétől, nehogy később fellázadhasson és újabb háborút indíthasson
a mostani győztes hatalom ellen.
A másik ok: a győztesek akkoriban ritkán indultak csatába úgy, hogy arra az államhatalom
előre kiadta a költségeket. Még egyszerűbben fogalmazva: a hadjáratok gazdasági
vállalkozások is voltak. Aki hadba ment, gyakran nem tudta még az elején, miből fogja
kifizetni katonái élelmezését, a fegyvereket, a muníciót, felszerelést, az utazást (például az
átkelést hajókkal egy tengerszakaszon). Mindennek az anyagi hátterét a leendő...
zsákmány jelentette! A hadjáratoknak anyagi hasznot is kellett hajtaniok. Arról nem is
szólva (ezt már láttuk az ókorban, különösen a rómaiaknál, de másutt is), hogy a
katonákat a leendő zsákmány reménye éltette és buzdította a rendkívüli nehézségek és
veszélyek elviselésére, majd pedig a gyilkos harcokra. Az már csak „hab a tortán", hogy a
hadvezérek a zsákmányból szép arányban résesültek személy "szerint is - no és legalább
a fele mindig visszakerült oda, ahonnan a sereg elindult: az állam fővárosában az
államkasszába. Nemegyszer ezekből a különös bevételekből fedezték az állam
kiadásainak jelentős részét. Itt ismét számos római példára lehetne hivatkozni.
De azt is meg kell mondani: a középkor eljövetele jelentett változást e téren. Például már
nem volt olyan általános a rombolás, mint korábban. Egy elfoglalt várost már nem
okvetlenül és nem mindig romboltak le tökéletesen úgy, hogy a helyét is bevethették sóval.
A romok nem hajtottak hasznot. Sokkal kifizetődőbb volt életben hagyni az ellenséget -
miután persze alaposan megtizedelték azt, különösen a férfi-állományt - és kifosztani a
várost, valamint a jövőre nézve is nagy adókat vetni ki rá. Az uralkodók, ha új földeket
foglaltak el, nem igazán örültek annak, ha ott véres pusztaság maradt az elvonuló hadak
után. A birtoknak hasznot kell hajtania, a föld teremjen, az ott élők dolgozzanak és
adózzanak szorgalmasan! Persze mindnyájan tudnánk mondani számos példát az
ellenkezőjére, de azért egyre inkább ez a szemlélet kezdett teret nyerni.
Mindez persze nem változtat a zsákmánycentrikus szemléleten. És zsákmány lehet bármi,
aminek értéke van, ami eladható, vagy más módon hajt hasznot. A gabona vagy a
háziállat, az ellenféltől elvett fegyver, esetleg ékszer vagy más műtárgy is. És az
ellenpéldák oka néha a nagy türelmetlenség vagy düh. 1162-ben Barbarossa Frigyes
három évig ostromolta Milánót, míg végre sikerült elfoglalnia; érthetően hiába is mondta
volna katonáinak, hogy kíméljék a várost. Így aztán úgy lerombolták a sokéves ostromtól
fáradt, kiéhezett és dühös katonák, hogy valóban, szinte fel lehetett volna szántani a
helyét.
A műkincsek továbbra is kedvelt elrabolnivalónak bizonyultak. Amikor Lengyelországban
meghalt II. Mieszko király (1034.), az országra rátámadó cseh csapatok csak a híres
gnieznói katedrálisból száz szekérre való kincset, köztük kegytárgyakat (!) hurcoltak el -
mint arról maguk a cseh krónikák beszámoltak. Az eset igen nagy visszhangot kapott a
korabeli Európában, hiszen a kifosztott lengyel egyház XI. Benedek pápához fordult
panasszal. A pápa egy igencsak haragos levelet menesztett meg a cseh királyhoz, ahol
többek között ezt olvashatjuk:
„Még egy igazságos háborúban sem szabad elrabolni Isten házaiból a szent tárgyakat,
sem azokat, amelyeket hívő emberek hagytak ott Isten számára. Egyházi szentélyekből
semmit sem szabad elvinni különleges engedély nélkül... (...) Mert bizony közismert dolog:
a háborúkat emberek ellen viselik, nem pedig az égiek, avagy a kultusz tárgyai ellen."
Érdekes, hogy a levél szavai remekül összecsengenek a huszadik századi nemzetközi
egyezségekkel (ez utóbbiak persze nem csupán a kegytárgyakra vonatkoznak), de sajnos
sem a pápa szavaira, sem a modem egyezményekre nem ügyeltek kellőképpen - és akkor
még finoman fogalmaztunk. Ez már akkoriban sem volt másképpen. Ugyanis a pápa
megparancsolta a cseheknek, hogy azonnal adjanak vissza minden templomból rablott
kegytárgyat, de azok a fülük botját sem mozdították...
Enrico Dandolo velencei dózse, aki csaknem száz évig élt (1108-1205), élete vége felé a
negyedik kerszteshadjárat vezetője lett. A már "majdnem mozgásképtelen és vak
hadvezér mégis elérte a velencei hadiflotta révén, hogy csapatai kifosztották
Konsantinápolyt és olyan mennyiségű kincset hurcoltak haza, ami századokra
megalapozta Velence hatalmát, anyagi erejét és politikai tekintélyek Azt ugyan sokan
furcsállták már akkoriban is, hogy mi köze Konstantinápolynak a Szentföldhöz, végtére is
a keresztes hadaknak a hitetlenekkel kellett volna megküzdeniök, nem pedig a szintén
keresztény Bizánccal (akkor még úgy hívták ezt a várost) ...Bizánc többé nem igazán állt
lábra, Velence viszont nagy területeket szerzett a Földközi-tenger keleti medencéjében
(is), és további lehetőségeket nyert a későbbi nagyszabású rablásokhoz! Ezeket nagyon
jól megszervezték és hol kereskedők, hol katonák révén folyamatosan szállították
nyugatra a bárhol szerzett műkincseket. Nemcsak a híres négy bronzlovat vitték el akkor
városukba.
Sok kisebb ország vagy városállam - miután Velence eléggé erőszakosan „egyezséget"
kényszerített rájuk - ennek értelmében kénytelen volt „kölcsönadni" egyházi kincseit is.
Persze senki sem hitte, hogy azok valaha is visszakerülnek igazi hazájukba - és nem is
kerültek vissza...
A műkincsrablások lassan általános szokássá váltak és ebben még a Reneszánsz terjedő
nézetei és szellemisége sem akadályozott meg egyetlen uralkodót vagy hadvezért sem.
Különösen jól láttuk ezt az itáliai háborúk alatt, a XV. és XVI. században. VIII. Károly
francia király (1470-1498) többek között elfoglalta Nápolyt és kihasználva az alkalmat, a
város tulajdonát képező hatalmas könyvtárat is magával vitte haza, francia földre. Ehhez
tudnunk kell, hogy ama két század fordulóján Nápoly egyik központja volt az olasz
reneszánsznak, amely még spanyol földre is kisugározta ezt az új, pozitív eszmét. Károly
fia, XII. Lajos, aki már gyermekként elkísérte apját minden csatába, nem is érezte
elvesztegetett időnek a „tanulóéveket" rablás terén még felül is múlta apját. Így folytatja
Károly „művét": például totálisan kifosztja a paduai könyvtárat is. Mi több, ő volt az az
uralkodó, aki szerette volna elhurcolni Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora" című freskóját.
Szerencsére a freskókat általában falra festették, így a technikai nehézségek miatt a mohó
király kénytelen volt lemondani arról, hogy ezt a remekművet is hazavihesse. De vitt
helyette ezer másikat, amelyeket könnyebben tudott megmozdítani...
Az „Utolsó vacsora" megkísértett egy másik francia királyt, I. Ferencet is. Ám a freskó
ezúttal is Milánóban maradt, pedig Ferenc már építészt is kerített, akinek' le kellett volna
szednie a vakolatot ügyesen, a képpel együtt - vagy akár elvinni az egész falat!
Szerencsére a feladat kivitelezhetetlennek bizonyult. Giorgio Vasari szépen leírja az egész
történetet. Azt is, amint a francia király katonái Leonardo egyik gyönyörű szobrát
darabokra törték csak úgy szórakozásból, merthogy... célba lőttek rá!
Sokat írhatnánk arról, hogy a tizenhatodik század elején mit műveltek a spanyol hódítók
Latin-Amerikában. Pizzaro Perut igázta le, Cortez Mexikót. Mindkét barbár - mert ezt a
szót kell itt használnunk - a legprimitívebb módon bánt el az inka és az azték nép
művészeti kincseivel. Sőt azt is mondhatnánk, hogy elpusztították egész kultúrájukat,
nemcsak műtárgyaikat.
Am ez a kettő összefüggött. Igazi középkori hódítók voltak ők ketten; nem bírták elviselni,
ha a leigázolt népről bebizonyosodik, mennyire fölöttük álltak a keletről jött hódítóknak, így
vált füstté mindaz, amit a két nép valaha is leírt. Megsemmisültek krónikáik, lettek azon
leírva vagy kipu formájában zsinórírással megörökítve. így veszett oda mindaz, amit a
fehér emberek megtudhattak volna egy régóta létező fejlett birodalom és nép előző
történetéről, hitvilágáról.
De a műtárgyak sem jártak jobban, éppen azért, mert mind nemesfémből készült. Peruban
például Pizzaro leszaggatta az inka templomok arany borítását, elvitette az inka királyok
szobrait és a felbecsülhetetlen értékű ékszereket és uralkodói jelvényeket. Ők is
kifosztották a templomokat - és majdnem mindent beolvasztottak!
Ennél rosszabbat nem is tehettek volna. Az aranyat a legtöbbször tömbökben vitték haza
Spanyolországba, vagy a helyszínen elkótyavetyélték. Mexikóban később már pénzt is
vertek a rablott nemesfémekből. A rendkívül sok drágakövet is nagyobbrészt a sevillai
(később madridi) királyi kincstár fogadta be.
De ismétlem: az aranytárgyak egy része igazi műkincs volt, amelyek a barbár hódítók
viselkedése miatt ma már rekonstruálhatatlanok. Mindössze néhány leírás és beszámoló
maradt fenn róluk.
Az inka Cuzco városában egy-egy szentélyben embermagas színezüst tartályok is álltak,
azokban tartották az isteneknek felajánlott kukoricát.
De ezüstből voltak még a műtárgynak igazán nem nevezhető vízvezetékek (mert az is volt
már az inkáknál...) és a szentélyekben szinte minden tárgy. Ami nem ezüstből készült, az
aranyból volt.
Tegyük hozzá: csak abban az egyetlen inka városban és környékén több mint 350
kisebb-nagyobb templom volt! És akkor még nem is beszéltünk a vidéken fellelhető több
ezer szentélyről, amelyek gazdagságukkal, műkincseikkel nemegyszer felülmúlták a
fővárosiakat is.
Amikor Pizzaro 1531-ben 180 katonájával belépett az országba, 17 millió inka indián élt a
birodalomban. Amint elérkezett az 1600-as év, a számuk mindössze... egymillióra olvadt!
Így talán nem is kell ecsetelni: ha ennyire nem kímélték az emberéletet, akkor miért
kímélték volna a tárgyakat? Amelyek különben is „pogányok" művei voltak, vagyis nem
jelenthettek a hívő keresztény számára műélvezetet. Ez volt a hódítások (egyház által
buzgón támogatott és hirdetett) ideológiája.
Igaz, maguk a spanyolok is szörnyű tettként emlegették a perui eseményeket, mi több,
olyan vélemény is akadt, miszerint ez a spanyol nemzet becsületén esett folt volt. Kár,
hogy ezeket az (írásos) véleményeket csak háromszáz évvel később tették közzé
először...
Mexikóban a másik barbár, Cortez egy hétszázezer embertől lakott igazi világvárosra,
Technotitlánra lelt. Az inkákkal ellentétben az aztékok szembeszálltak a hódítókkal és
véres háborúkat vívtak. Cortez minden szívfájdalom nélkül gyújtatta fel az azték uralkodók
gyönyörű palotáját, amely önmagában - de különösen a várossal együtt - joggal
számíthatot volna a világ csodái közé. Ha a „civilizált" világ egyáltalán tudomást szerez
róla...
Es amikor több hónapos ostrom után a spanyolok utcai harcokat vívnak a fővárosban,
egyszerűen a felégetett föld taktikáját alkalmazzák. Lerombolnak minden házat a föld
színéig. Itt is volt több száz templom, ezeket előbb belülről felgyújtották, majd a kiégett
kormos falakat ledöntötték. Nyoma se maradjon!
Hát nem is maradt.
Az európaiak akkoriban meg voltak győződve, hogy minden, ami nem az ő földrészükön
jött létre, csak barbár termék lehet és a minősége messze elmarad az ő termékeik mögött.
Ami pedig nem a keresztény kultúrkörben készült, abban nem láttak szépséget, hisz
hiányzott belőle az „isteni hevület", nem volt rajtuk Krisztus áldása. Nem is csoda hát,
hogy amikor a XVIII. század végén végre egy pap (!) Clavigero könyvet írt Mexikó régi
dicsőségéről és arról, milyen is volt az valójában a spanyolok érkezése előtt, egyszerűen
kinevették és afféle utópisztikus vagy fantasztikus műnek vélték. Az egyházi ideológia
parancsolta például, hogy a "pogány" szobrokat, amelyek valami csoda folytán nem
semmisültek meg a hódítás évszázadában, a földbe kell temetni, hogy senki se láthassa
őket. A dolog eltartott egészen a XIX. századig - ugyanis amikor a rendkívül széles
érdeklődésű természettudós, Alexander von Humboldt Mexikóban járt 1799-1805 közötti
nagy amerikai útja során, a helyi egyház nagy nehezén engedélyezte ugyan néhány ilyen
szobor kitakarását és megtekintést, de azzal a feltétellel, hogy mire eljön az alkony,
azoknak ismét a föld alatt kell lenniök... (Megírta mindezt a „Vues des Cordilléres et
Monuments des peuples indigénes de L'Amérque" c. könyvében).

TOVÁBB