Így aztán nem csoda, ha például az inkák egykori igazi hatalmáról, műveltségéről csak
akkor szereztek igazán tudomást, amikor már századunkban felfedezték romvárosaikat az
őserdők vagy elhagyatott hegyek mélyén.
De térjünk vissza Európába. Mindjárt meglátják, hogy annak legrégibb civilizációs
központjaiban is lezajlott ugyanez, ami az inkák vagy aztékok városaiban.
A XVI. század első felében egy igen éles konfliktus rajzolódott ki a francia Valois és a
német-osztrák Habsburg uralkodóház között. A háború lassanként áttevődött a mai
Olaszország, vagyis az akkori pápai állam területére. A pápa VII. Kelemen volt (1523 és
1534 között), aki a milánói Medici családból származott. A bonyolult hadihelyzet azt
eredményezte, hogy végső soron a pápa és állama is bajba került, mivel szembefordult V.
Károly császárral. Így aztán a spanyol-német uralkodó csapatai 1526 végén felbukkantak
Itália északi részén. Az azokat vezető Bourbon herceg már hónapok óta csak ígérgette
katonáinak az elmaradt zsoldját, most pedig végzetes lépést tett. Szavát adta katonáinak,
hogy ha elfoglalják Rómát, a pápa városát, akkor teljesen kirabolhatják az Örök Várost!
Ezzel sikerült őket maga mellett tartania, a zsoldosok nem széledtek szét, nem álltak át az
ellenséghez, hanem kitartottak Bourbon mellett. A sereg hát néhány hónap alatt
leszivárgott délre és mivel sehol nem talált komolyabb ellenállásra, 1527 egyik májusi
reggelén rohamot indított Róma ellen. A csatában ugyan odaveszett a fent nevezett
herceg, de ez már semmin sem változtathatott. A pápa kíséretével az Angyalvárban
rejtőzött el és abban reménykedett, majd csak megváltozik a helyzet, esetleg jön végre
valamilyen felmentő sereg.
Ám senki sem sietett a város védelmére. Ezért a következő napokban kezdetét vette a
később Sacco cli Roma-nak, „római zsáknak", vagyis a város kifosztásának rémületes
históriája.
Sok külföldi is szemtanúja volt az eseménynek és úgy őket, mint a helybeliket mélyen
megrázta a látvány. Senki sem volt képes szembeszállni a spanyol és német, de javarészt
inkább mindenféle nációjú aljanép tombolásával. A garázdaság hihetetlen méreteket öltött.
Még az sem jutott senki eszébe - és alighanem lehetetlen is lett volna - hogy a
veszteségekről valamilyen listát írjanak. A Sacco di Roma hónapokon át tartott!
. Hónapokon keresztül minden hajnalban elindultak a katonák és újabb utcákat, házakat
vettek „kezelésbe". Kifosztottak minden otthont, még a legszegényebbet is - igaz, ezeket
később, amikor a nagy zsákmányokat már elvitték. Még a nyáron kitört járvány sem vetett
véget a rablásnak. A vérre és pénzre szomjas katonák minden nap reggeltől estig járták a
várost és amit nem tudtak elvinni, azt lerombolták és/vagy felgyújtották. Az utolsó német
katonák csak a következő év februárjában hagyták el a várost!
Tíz hónap rémület, tíz hónap az Apokalipszis karmaiban... A hozzáértők azt beszélték,
hogy még a Római Birodalom haldoklása idején a várost kirabló germán hordák sem
pusztítottak annyit, mint azok a keresztény csapatok! Mert ne feledjük, úgy a spanyolok,
mint a németek az „Isten kegyelméből uralkodó" igencsak keresztény királyok voltak,
valamint népük és hadseregük is annak hir-dette-hitte magát...
A korabeli történetíró, feltehetően egyben szemtanú is, a híres olasz jogász, Francesco
Guicciardini (1483-1540) alapvető művében („La storía di Itália") így írja le azokat a
napokat:
„A katonák betörtek a városba és azonnal zsákmány után néztek. Nem tiszteltek azok se
barátságot, se hatalmat, semmit. Nem respektálták a prelátusokat, a templomokat,
kolostorokat, még a szentek csontjait sem. Minden kereskedő, gazdag ember, nemesúr
minden kincse odaveszett az utolsó szögig."
Az események másik szemtanúja, Benvenuto Cellini, a híres művész és művészeti
könyvek szerzője ugyanígy írta le a történteket.
Ha még a katolikus katonák is így raboltak, mit várhattak Róma lakói a luteránus
németektől? Akik istállót rendeztek be a Szent Péter Bazilikában, miután persze elvittek
onnan minden festményt, szobrot és vallásos relikviát, amit csak mozdítani lehetett?
Megszentségtelenítették az alagsorban található pápai síremlékeket is.
Még szerencse, hogy a zsákmányra vadászó katonák nem értettek a művészetekhez. A
zsoldosok általában nem fejlett intelligenciájukról híresek, és ez így volt a tizenhatodik
században is. Nem a tárgyak művészeti értéke, hanem eladhatósága érdekelte őket. Ezért
néhány festmény és számos szobor érintetlenül megmaradt. De elvittek mindent, ami
nemesfémből volt, vagy úgy nézett ki, mintha abból lenne. Így veszett nyoma Nagy
Konstantin (Constantinus császár) hatalmas bizánci aranykeresztjének, V. Márton pápa
színarany rózsájának és V. Miklós arany tiarájának (pápai koronájának).
Hogy a pusztítás még nagyobb legyen, a zsoldosok megszállták és hetek, hónapok során
valósággal lerombolták egyes híres festők műhelyeit, műtermeit is. Volt olyan művész,
akinek akkor egész életműve semmisült meg. Így aztán ma már inkább csak hírből
ismerjük Giovanni Battísta di Jacopo, más néven Fiorentino Rosso (1493-1540)
művészetét. A festő a korai olasz manierizmus és az ún. fontainebleau-i iskola jelentős
képviselője volt, dolgozott híres művészetpártolóknak, például a már említett I. Ferenc
francia császárnak is.
Odaveszett számos könyvtár és archívum, amelyek hiányát a történészek a mai napig
érzékelik és fájlalják.
Az Örök Város számos középülete, műemléke annyira sérült vagy meg is semmisült, hogy
az már soha nem pótolható veszteséget jelentett; és nem csupán a művészet világában. A
barbár dúlás véget vetett Itáliában a reneszánsznak. A sok római romra épült fel aztán az
a barokk, manierisztikus Róma, amelyet ma ismerünk. A Sacco di Roma előtt egészen
másféle volt a város arculata.
Egyszer valaki kiszámolta az elérhető adatok alapján, hogy milyen pusztításokat okozott a
harmincéves háború (1618-1648)? Csak egyetlen németországi körzetben - derült ki a
korabeli feljegyzésekből és kárjelentésekből - elveszett a lakosság hetven százaléka! Ami
nyilvánvalóan azok vagyonának pusztulását is jelentette, mert az Európa-szerte fel-alá
grasszáló seregek, ráadásul eltelve vallási gyűlölettel is a másik fél hívei iránt - iszonyú
rombolást végeztek. Volt, ahol az épületek hatvanöt százaléka is odalett! Lerombolták,
felgyújtották, felrobbantották, elhordták a házakat, pusztították a hidakat és templomokat.
Így aztán nem nehéz elképzelnünk, mennyi műtárgy veszett oda. Gyakorlatilag egy-egy
területen néhány hadsereg megjelenésével és harcaival el is pusztult minden, ami értékes
volt.
Némelyik műgyűjteménynek sajátosan alakult a sorsa az évszázadok folyamán. Egy olyan
esetet ismertetünk, amely a maga korában precedens-jellegű volt és előrevetítette azt a
jogi koncepciót, amelyről majd könyvünk végefelé esik szó: Ki az eredeti tulajdonosa egy
műgyűjteménynek vagy műkincsnek?
Ezúttal könyvtárról, kéziratgyűjteményről van szó, amely azonban nemegyszer értékesebb
a festményeknél is. Hisz információt hordoz a múltból, nemegyszer olyant, amelynek ma is
van jelentősége.
Nos, 1620-ban a cseh fővárost, Prágát elfoglalta a hódító I. Maximilian - másnéven Bajor
Maximilian - (1573-1651). A város elég jó feltételekkel adta meg magát, de ez nem
akadályozta meg az uralkodót abban, hogy rátegye kezét az egyik nagyon értékes
gyűjteményre. Nevezetesen Maximilian bezáratta a város kapuit és szabadrablást
engedélyezett katonáinak (amiről a megadási feltételek között szó sem volt).
Megparancsolta, hogy a lázadókat meg kell fosztani minden földi vagyonuktól! Ő maga
persze a legszebb palotákat szemelte ki magának. Korának művelt embereként már jól
tudta, mit kell a szekereire rakatni: könyvtárakat, festményekét, levéltárakat.
Két évvel később Heidelbergben megismételte a rablást; a rajnai palatínusok hatalmas
könyvtárát - egész német nyelvterületen ez volt a legnagyobb ilyen gyűjtemény! -rakatta
ötven szekérre és XV. Gergely pápának ajándékozta!
Nem szolgálja a pápa és egyáltalán a Vatikán dicsőségét, hogy az bizony mohó örömmel
fogadta el az „ajándékot".
De a heidelbergi könyvtár ügyében - némi késéssel - a sors igazságot szolgáltatott.
Napoleon, aki szintén nagy műkincsrabló volt, itáliai hódításai idején kifosztotta a Vatikánt
is. Rengeteg műkincset és könyvet, kéziratot vitt haza Franciaországba. Erről hamarosan
sokkal részletesebben is írunk majd. Ám bukása után, 1815-ben a nemzetközi közösség
arra kényszerítette az országot, hogy adják vissza a kincseket az eredeti tulajdonosaiknak.
Erre a franciák azt szó nélkül visszavitték... Heidelbergbe! A Vatikán hallgatott...
Ma már kevesen tudják, hogy a maguk idejében Európa legmerészebb és legvállalkozóbb
rablói a... svédek voltak. Aki foglalkozott a balti országok és Lengyelország történetével,
az tudja, hogy egy jelentős időszakban, különösen éppen a XVÍI. századi vallásháborúk
korszakában a svéd hadseregek letarolták és kifosztották ezeket a nagy területeket és
kegyetlenségükkel mindenfelé rémületet keltettek.
Gusztáv Adolf királyuk (e néven a sorban a második, élt 1594-1632) 1611-től uralkodott és
igen művelt embernek számított. A legjobb oktatóktól tanult, hat nyelven beszélt -érdemes
megjegyezni, hogy még lengyelül és oroszul is tudott, vagyis a hadműveleti, hódítási
területek népeinek nyelvét is elsajátította, bár aligha volt rá szüksége. Mindenesetre az
ország minden szomszédjával viselt nagy háborúkat: a dánokkal, oroszokkal,
lengyelekkel. Azzal az ürüggyel, hogy a protestáns elnyomottaknak visz segítséget,
nemegyszer végigrabolta Észak-Európát. Arra törekedett, hogy az egész Baltikumból
afféle „svéd beltengert" csináljon, vagyis annak minden partján ő legyen az úr. Sok csatát
megnyert már a harmincéves háború kezdetén is, mi több, maga is végül egy csatában
esett el.
Mondhatni, hogy amit később Napoleon és Hitler (no és ne feledjük Sztálint) tökélyre
fejlesztett, abban Gusztáv Adolf volt a méltó elődjük. Vagyis a svéd csapatokat hozzáértő
személyek kísérték, akiknek egyetlen feladatuk a műkincsek „összeszedése" volt a
megtámadott, elfoglalt, lerohant területeken. Ez alól akkor nem tettek kivételt, ha a svéd
csapatok valahol nem is viseltek háborút, csak egyszerűen átvonultak. E sasszemű illetők,
és az általuk megbízott tisztek sehol semmit nem hagytak ott. Állítólag hozzájuk képest
pár évszázaddal korábban a tatárok tehetségtelen amatőrök voltak...
Nem véletlenül olvasható ma is számos balti-tengeri nyelven kiadott történelmi műben
olyan kifejezés velük kapcsolatban, hogy „tökéletes rablók" voltak. Gusztávot lelkileg az is
motiválhatta, hogy az ő idejében már minden európai uralkodónak volt nagyon szép
műkincs-gyűjteménye (ne firtassuk, azok hogyan tettek rá szert...), csak neki nem. így
kiadta az utasítást, hogy amit csak találnak bárhol, azt hozzák el, mert igényt tart rá. Nos,
minden seregben és szervezetben és intézményben fölös számban akadnak emberek,
akik a felsőbbség bármilyen természetű óhaját igazi parancsnak értelmezik és igyekeznek
azt maximálisan teljesíteni, remélve előrejutást és egyéb előnyöket.
Ez a XVII. századi svéd hadseregben sem volt másképpen. Mellesleg Gusztáv ezt annyira
beleoltotta tábornokaiba és tisztjeibe, hogy azok az ő halála után is mintegy „lendületből",
megszokásból folytatták ezt a műkincs-harácso-lást. Így a stockholmi királyi gyűjtemények
Gusztáv elmúlása után is szépen gyarapodtak.
A svéd sereg mögött üres társzekerek hada járt. Minden meghódított városra
rászabadították az egyenruhás „műgyűjtőket", akik még az értéktelen dolgokat is
elkobozták, szigorúan listára írták, majd kocsira rakták és erős fedezettel hazaküldték.
Tudjuk, Gusztávnak sokszor ideje sem volt megnézni, mit vittek haza a „fiúk"; csak a
háború végén, otthon látta őket. Addig a sajátos leltárok másodpéldányait élvezhette...
Ma már világos, hogy a lengyelek például sokkal több kulturális javat veszítettek el a svéd
háborúk idején, mint amennyit a középkori németekkel, oroszokkal stb. folytatott
háborúkban. Amikor a svédek elfoglalták a varsói királyi palotát, nemcsak a tapéták
szövetét tépték le a falakról, de még az ajtók aranyozott félfáit és az ablakkereteket is!
Felszedték a mozaikos kőpadlót és Svédországba vittek harminckét márványoszlopot... Ez
a barbárság döbbenetes, és ilyent még az oroszok vagy később a szovjetek sem
csináltak...!
Hogy nem csupán a lengyelek vádaskodásairól van szó, álljanak itt egy elfogulatlan
szemtanú, a francia királyi titkár, Des Noyers úr szavai. Aki a saját szemével látta a
lengyelek által visszafoglalt királyi várat 1656. július j-én:
„A svédek olyan mocskot hagytak a várban, hogy ott lehetetlen lakni. Emberi és lótrágya
hever mindenütt; a lovakat ugyanis a harmadik emeletre is felvitték."
Gusztáv Adolf még a varsói óvárosban álló Zsigmondoszlopot - a valamikori nagy király
szobra egy háznyi magas oszlopon áll - is szerette volna elvinni magával. Három ezer
tallért (ami ma is szép vagyon lenne, átszámítva) ígért annak, aki egészben elmozdítja és
a közeli Visztulához leviszi a műemléket, hogy ott tutajra rakva vigyék Gdansk balti
kikötőbe. Szerencsére a feladat meghaladta a korabeli műszaki képességeket, ezért
szemlélhetjük ma is Zsigmondot a a Vártéren.
Amikor pedig két évig uralmuk alatt tartották Krakkót, az egyházi kolostorokra százezer
talléros adót vetettek ki -pontosan tudva, hogy ezt az összeget a város egyházi
szervezetei soha nem lesznek képesek kifizetni. Jól számítottak, mert így „az elmaradt
adó fejében" úgymond „lefoglalták" a templomok szent edényeit, aranykelyheit és díszes
főpapi öltözeteit. No és elvittek minden harangot. A híres nemzeti kegyhelyet, a krakkói
Wawelt nyolc alkalommal fosztották ki!
A svédek krakkói és általában Európa-szerte tanúsított barbár mohósága nagyon is
emlékeztetett Pizzaro száz évvel korábban Peruban elkövetett tetteire. Gusztáv Adolf
helytartói és katonái Krakkóban (és másutt a kontinensen) a keresztény szentek
koporsóinak ezüstborításait is leszedték, a templom-oltárokról is elvittek minden
nemesfém-díszítést. Az ötvösművészet remekműveit beolvasztották, hogy könnyebb
legyen a szállításuk hazafelé. Az aranyrúd kevesebb helyet foglal el, mint egy-egy öblös
kehely vagy domborműves tál.
Jó, ha tudjuk, hogy a svéd történészek ezt a korszakot azzal mentegetik, hogy „csak az
egyszerű katonák fosztogattak". Akinek ellentmond, hogy elég körülnézni a svéd
múzeumokban, vagy akár a híres könyvtárakban (pl. a lundiban), ahol rengeteg európai
eredetű festmény, szobor, műtárgy, könyv, kézirat stb. található. A közkatonák - gondolom
- szerfölött ritkán cipeltek végig a kontinensen márványszobrokat vagy kéziratokat,
amelyek értékével nem lehettek tisztában. Hivatalos dokumentumok igazolják, hogy csak
a már említett 1656-os év augusztusában hét nagy hajórakomány „hivatalos
hadizsákmányt" (mert ugye volt erre szakszó is!) vittek át Stockholmba; az abban a
hónapban elfoglalt lengyel városokat csak ezután adták át szabadrablásra a s ockholmi
történészek által olyannyira kárhoztatott „egyszerű katonáknak".
Nem rossz zsákmány volt ez; ne feledjük, hogy például amikor Rubens meghalt és a
családja kiárusította képeit, a spanyol király mögött második legnagyobb vevőként az
akkori lengyel király jelentkezett! Nos, a Stockholmból érkezett csapatok nyomán aztán a
Rubensek is Stockholmba vándoroltak...
A svédek utoljára még 1702-ben is megrohanták a lengyel területeket és amit addig nem
vittek el, azt most bepótolták. Krakkóban a fosztogatások közepette tűzvész tört ki, amit a
svédek nem engedtek eloltani, hisz már kifosztották a városi és „többé nem volt rá
szükségük".
Mit tudnak erről maguk a svédek? Könyvünknek nem célja - sajnos nem is lehet az - hogy
alapot adjon különféle magán- vagy hivatalos igazságszolgáltatási kezdeményezéseknek.
De hogy azért ott sincs minden rendbe, bizonyítja a következő eset:
1970-ben Lundban egy múzeumban egy svéd diák karddal összeszabdalta az általunk
annyit emlegetett Gusztáv Adolf arcmását. A rendőrség elfogta és akkor a követlező
nyilatkozatot tette: „Gusztáv király hódító volt, aki felégetett, megerőszakolt és lopott. A
vén kövér imperialista arcképe nem érdemel jobb sorsot, minthogy elpusztítsuk."
Nem mi mondtuk.
A kor egyik jellegzetes alakja volt a csehek Habsburgja. II. Rudolf néven sokat emlegették
akkor is, azóta is. Az 1552 és 1612 között élt, és mellesleg magyar és cseh királyi címet is
viselő uralkodó soha semmilyen politikai ügyben nem tűnt ki. Ez őt egyáftalán nem is
érdekelte, ellenben élt-halt a műkincsekért. Több olyan szenvedélye volt, amelyek később
orvosilag bizonyíthatóan elmebajjá fejlődtek. Ilyenek voltak a művészet, az alkémia, a
csillagászat és az asztrológia.
Mivel nagyon sok pénze volt, a prágai Hradzsin termei hamarosan beteltek az általa
szerzett műkincsekkel: szobrokkal, plasztikákkal, domborművekkel, festményekkel,
ékszerekkel, stb. Az ő érdeme, hogy az a vár máig egy gyönyörű múzeum. Rudolf
irigylésreméltó következetességgel szerezte be műkincseit; másokkal ellentétben nem
rabolta, nem vezetett értük hadjáratokat. Ő vásárolta vagy más úton-módon „szerezte", és
nem nyugodott, amíg egy ismert és általa vágyott tárgyat meg nem szerzett. Több száz
ügynöke járta Európát és mindenütt figyelte, mi bukkan fel a piacon. Egy-egy ismert
műtárgyért „különleges ügynököket" küldött, akik vagy pénzzel, megvesztegetéssel,
Csalással vagy erőszakkal szerezték meg neki a „zsákmányt". Persze nemegyszer
tévedett ő vagy ügynökei, és nagy pénzekért iszonyú giccseket is vett, azokat is besorolva
a híres gyűjteménybe - tehát az ízlésével is lehetett egy kis baj, nem csak az elméjével.
Egyik perverzitása a női akt volt; ezt szoborban, festményben, rajzban, domborműben és
minden formába gyűjtötte. A palotája egyik termében csak meztelen nőket ábrázoló
műveket lehetett látni. Hogy kik láthatták..? Erről majd később.
Meztelen nőkből több mint 2500 szobrot őrzött, javarésze márványból és bronzból volt;
akadtak köztük eredeti ókori, vagyis antik darabok is. Csak az olasz reneszánsz festők
műveiből több mint 1500 darabot szerzett; ennyivel akkoriban senki sem rendelkezett.
Rendkívül tetszettek neki Albrecht Dürer képei, képes volt egyet-egyet éveken át „üldözni",
míg végre megszerezte. Végül majdnem minden Dürer-kép és rajz az ő birtokába került!
Ugyanilyen szenvedélyesen űzte az idősebb Bruegel képeit, de Tizianót vagy Correggiót is
kedvencei közé sorolta. Ma már elképzelhetetlen összegeket költött ezekre a kincsekre.
Az elmebeteg király mindig is hálás témája volt a színdarab- és filmíróknak. Nos, képzeljük
el még azt is, hogy ez az ember ezeket a kincseket... soha nem mutatta meg senkinek! A
hatalmas termekben felhalmozott észbontó műkincseket egyetlen ember látogathatta
csupán - ő maga! Évtizedeken át senkinek sem volt oda bejárása!
A svédeket persze nagyon izgatta Rudolf magángalériája - hiszen annak híre már bejárta
Európát. A különc uralkodó évente annyi pénzt adott ki a műkincsek beszerzésére, mint
sok közepes ország egész költségvetése - együttesen!
Történészek szerint Svédország akkoriban igen szegény volt, különösen művészeti
termékek tekintetében. Ha lélektani motívumokat keresünk fentebb leírt viselkedésük és
mérhetetlen fosztogatásaik magyarázatára, akkor ezek között az egyik nyilván a
kisebbségi érzés lehet.
Az első nekifutásra 1634-ben került sor, húsz évvel a zavart elméjű uralkodó halála után.
A svéd hadak Prága alatt álltak, de nem tudták bevenni a várost, visszavonultak.
Tizennégy évvel később Königsmarck svéd parancsnok egy ügyes és gyors manőverrel
elfoglalta Prága északi részét, így tette rá a kezét a Hradzsinra is. Társzekerek százaira
volt szükségük, hogy elvigyék a Rudolf-féle gyűjteményt. Ezer és ezer könyv,
ősnyomtatványok, kódexek, kéziratok, ékszerek, bútorok, művészi és használati
üvegtárgyak, festmények, szobrok, sőt még természettudományos gyűjtemények is voltak
közöttük, gondoljunk csak az őrült király egyéb érdeklődési köreire. Stockholmban aztán
Krisztina királynő (aki korántsem volt olyan ártatlan angyalka, ahogyan a filmekben
szokták őt ábrázolni), végre szemügyre vette a zsákmányt. Maga is nagy gyűjtő volt,
különösen az olasz művészet termékeit kedvelte.
Nem volt olyan művészeti értelemben „szent" hely ezen a kontinensen sem, ahol a
barbárok ne tevékenykedtek, vagyis ne romboltak volna. Jó példa erre az, ami az athéni
Akropolisszal történt.
Nem írjuk le az építészeti együttes keletkezésének történetét, sem azt a nagy
jelentőségét, amit a görög és általában emberi történet számára jelent. Feltételezzük, hogy
akik egy ilyen könyvet olvasnak, azok ezzel már tisztában vannak. Így maradunk eredeti
témánknál: a műkincsrablásoknál és -rombolásoknál.
Az épületek sorsa rosszul alakult már az V. században, amikor a keresztény vallás
elterjedt Görögországban is. A Partheont is templommá alakították át és ez így volt
majdnem ezer éven át. Aztán e „rendeltetésszerű használatot" (?) voltaképpen nem
felrúgva, csak kicsit megmásítva a várost elfoglaló törökök 1458-ban szintén kegyhellyé
alakították - mecset lett belőle. Már a keresztények is ablakot vájtak a falakba, ahol ilyesmi
régebben nem volt és nem is illett oda. A törökök még nem is értek Athénba, amikor
számos akropoliszi ősi szentélyből és más helyiségből a keresztények nyomására
eltávolították a szobrokat, s a falakról egyes „pogány" domborműveket. A keresztények
fanatizmusa odáig ment, hogy sok remek szobrot összetörtek!
A mai görögök elvakult török-gyűlöletükben hajlamosak persze ezeket a korai
változtatásokat, rombolásokat is a törökök számlájára írni. Pedig van azon éppen elég
enélkül is. A város torok parancsnoka egyrészt a háremét tartotta az egyik épületben, de
ettől még építészetileg nem változott a külseje. Rosszabb volt később az a
háború-sorozat, amelyeket a Török Birodalom Velencével vívott a XV. és a XVIII. század
között. Az egyik ilyen összecsapásban a velenceiek ostrom alá vették a várost és persze a
várat, az Akropoliszt is. 1687-ben történt Morosini admirális vezetésévei egy-egy roham,
amelyet azonban a törökök kivédtek. Ám a vár bombázása, lövetése alatt sikerült
eltalálniok a lőporraktá-rat, amit a törökök a Partheonban rendeztek be... Ettől ment tönkre
a frizek (homlokzati sordíszek) háromnegyede, és huszonnyolc dór stílusú oszlop. Húsz
évvel később a törökök szétszedték a Nike-szentélyt, hogy a helyén egy tüzérségi állást
létesítsenek. Mint ebből is látjuk, enyhén szólva nem volt érzékük a sokezer éves
műemlékek épsége iránt.
Persze mintha mindez nem volna elég, Morosini admirális végül is bevette Athént. És mi
volt a győztes első dolga..? Rabolni! Hogy győzelmét bizonyítsa, sok oszlopot és más
díszítőelemet akart hazavinni Velencébe. Olyan barbár módon látott hozzá, hogy a
pusztításban felülmúlta még a törököket és a lőporraktár robbanását is; ahol csak
hozzányúlt, a remekművek leomlottak és eltörtek. A Parthenon rommá lett. Ami pedig
ottmaradt, azt később egy lord Elgin nevű úr (?) vitte Londonba - de erről majd később
szólunk.
Ne felejtsük el, hogy a szervezett régészet kezdete, vagyis a XVIII. század előtt is
tevékenykedtek már amatőr vagy hozzáértő régészek, ezek azonban, legalábbis
többségükben, inkább amatőr kincskeresők voltak. Nem csak magát a régiséget akarták
fellelni, hanem a felfedezéstől nagy anyagi hasznot is vártak.
Így például ha végignézzük azoknak névsorát és tevékenységét, akik csak
Franciaországból tették-vettek az 1600-as évek végén és az 1700-asokban Egyiptomban
vagy a Közel-Keleten, bizony éppen ezt látjuk. Addigra már nem csupán a helyi lakosok
egy része élt, vagy akart megélni kincsek felkutatásából; erre nagy hatással voltak azok a
nyugatiak, európaiak, akik szintén ekkoriban bukkantak fel és érdekelte őket minden, ami
a régmúltból származott. Maguk sem tudták még, minek lehet értéke és/vagy tudományos,
netán kereskedelmi vagy művészeti jelentősége, ezért habozás nélkül pénzt adtak
mindenért, amit a helybeliek eléjük tártak. Aztán saját szakállukra maguk is kutatni
kezdtek.
A dolog hatását növelte, hogy számos európai uralkodó vagy gazdagabb műkereskedő
egyenesen buzdított erre a viselkedésre. Volt olyan is - mint például XIV. Lajos francia
király - aki sajátságos „ügynököket" küldött Egyiptomba és máshová, hogy azok ott
számára műtárgyakat szerezzenek.
Ezzel elindult egy folyamat, amelyről még lesz szó ebben a könyvben: a műtárgyak
kezdtek elvándorolni azokról a földrajzi helyekről, ahol keletkeztek, ahol régebben
használták őket, ahová tartoztak. A legtöbbször egy vagy két másik kontinensre jutottak el
- és jutnak el ma is! - azzal a hivatkozással vagy indokkal, hogy az új helyen van a pénz,
az új tulajdonos, sőt az értő közönség. Ez így nem mindig igaz - de már-már elfogadott
szemlélet, és mindenképpen tény, hogy régesrégi afrikai, ázsiai, latin-amerikai műkincsek
egy jelentős része ma nem keletkezése helyén, hanem másutt látható. Olykor a világ
másik végén.
Amikor Laisné francia utazó 1670-ben elindult Keletre, egyik barátja, Monceaux, aki már
járt arra, egy sajátos térképes listát adott neki. Ezen olvashatta, merre menjen és melyik
vidéken, melyik városban mit lehet „találni" vagy vásárolni, és ha mégsem, akkor hol az a
másik helyiség, ahol azt újra megpróbálhatja, míg biztosan hozzájut. Es azon a listán
(tegyük hozzá: száz és száz hasonló körözhetett a keletre utazók körében) rajta volt
mindenfajta kincs: a kéziratoktól a domborművekig.
A már említett Vansleb vagy Wansleben szintén XIV. Lajos megbízásából utazgatott
többször is. Az első, 1664-es utazása e tekintetben igen eredményes, bár rövid volt.
Második útjára már több tapasztalattal, pénzzel és türelemmel indult 1672-73-ban, így a
„zsákmány" is több lett.
De mit is vártak el az ilyen „ügynököktől"? Erre elég fényt vet az a szerencsére máig
fennmaradt okirat, amit Vansleb kapott a királytól, és amelyben például ezt találjuk:
„Őfelsége legnagyobb kívánsága az, hogy a keletre utazó Vansleb úr találjon ott lehetőleg
minél több értékes kéziratot, antik érméket, ezeket pedig küldje haza őfelsége
könyvtárának... Ha pedig ezenfelül felfedezne a romok között régi jó mesterek szobrait és
domborműveit, igyekezzen azokat is megszerezni. Intézze el közvetítők által, hogy azokat
is mihamarabb Párizsba szállítsák..."
Hát így. Mint látjuk, senki sem szégyellte a dolgot, legkevésbé maga a megrendelő.
Valahogyan normális dolognak látszott számukra, hogy a Kelet a senki földje -legalábis
ebből a szempontból - és ami ott van, azt bárki elhozhatja.
A dolog pikantériája, hogy ez csakugyan így volt - akinek elég pénze volt és csakugyan,
talált valamit, így vagy úgy bizony elhozhatta. Elég volt megvesztegetni a helybeli
hatóságokat és elintézni a fuvart...!
Az más kérdés, hogy a helybeli (arab) kincskeresők nem mindig üdvözölték az
európaiakat, hiszen konkurrenciát jelentettek számukra. Más dolog, hogy ha egy-egy
helybeli és egy európai összefogott, mindenki jól járt. Csak a művészet veszített - de ez
akkor senkinek nem fordult meg a fejében. Hiszen ha egy domborművet sikerült
úgy-ahogy lefejteniük valamilyen ókori építmény faláról — de közben megsemmisült hat
másik - kit érdekelt? Mindenki csak arra az egyre koncentrált, azt tartotta szem előtt és
csak annak potenciális értékére, valamint leendő vevőire gondolt.
De ez így volt ám az intézményeknél is. Amikor a XVII. század végén valahogy
alábbhagyott ez a láz - mint később kiderült, csak időlegesen - a keleti kéziratokat gyűjtő
intézmények nyugtalankodni kezdtek.
Például a királyi (nemzeti?) könyvtár, a Bibliothéque du Roi igazgatója 1672. november
29-én körlevélben figyelmeztette a Közel-Keletre akkreditált francia konzulokat, hogy „ne
hagyjanak fel eddigi buzgóságukkal, már ami a keleti kéziratok beszerzését és Párizsba
küldését illeti..."
Az 1600-as évek végén kezdődött meg az érdeklődés a múmiák iránt is. Tudjuk az
iratokból, hogy a királyi udvar (még mindig franciákról van szó) még keleten dolgozó
szerzeteseket is mozgósított, hogy azok szerezzenek és küldjenek haza minél több
múmiát.
Egy másik ilyen ügynök, civilben maga is műkereskedő, bizonyos Paul Lucas 1714-ben
szintén pontos instrukciókat kapott XIV. Lajostól: mit hozzon? Ebből kiderül, hogy
Párizsban már arra számítottak: hamarosan megnyitják a piramisokat és előre fenték a
fogukat a sok műkincsre, amit majd ott találnak. Mellesleg a királyi parancs szövege és
stílusa is úgy néz ki, mintha azt nem is egy szabad és önálló, ámde munkával megbízott
embernek, hanem egy rabszolgának adták volna:
„Monsieur Lucas elmegy Jupiter-Ámon szentélyébe. Pontos leírást hoz róla, és elszállít
onnan mindent, ami különlegességnek számít. Ezt követően elmegy a felső-egyiptomi
Jupiter-szentélybe, hogy meglátogassa Théba romjait, valamint a Moeirs-tó környékén
található egyéb ókori műemlékeket. Felkeresi a Caron-házat és a labirintust. Mindent
megtesz, ami tőle telik, hogy felnyittassa a piramisokat is..." Es így tovább, így tovább.
A piramisok ügye nagyon izgatta a franciákat és feltehetően a többi nemzet képviselőit is.
Nem is szólva más neves - olykor szintén királyi címmel rendelkező - műgyűjtőket.
Ismerünk egy egész hosszú levelezést Le Maire egyiptomi francia konzul és az egyik
ottani török hatósági személy között. (Akkoriban ugyanis ez az ország török megszállás
alatt állt.) A levelekből kiderül, hogy több baj is van; nemcsak „meg kell kenni" valakiket az
engedélyért, de nem is tudják pontosan, hol lehet a piramisok bejárata?
Kapaszkodjanak meg: még az az idióta ötlet is felmerült ezekben az urakban, hogy akkor
talán teljesen le kellene rombolni legalább az egyik piramist, és így nézni meg, hogyan
oldották meg az ókorban a bejárat kérdését...?
Ráadásul megindult a várható vetélkedés a különféle idegen és gazdag gyűjtők között.
Még az egyazon nációhoz tartozók is egymás ellen fordultak, ha egy-egy nagyobb
zsákmányra volt kilátás.
A francia városokban akkoriban mánia lett a Napkirály szobrainak állítása. A személyi
kultusz e korai megnyilvánulása azonban érdekes és nem várt módon komoly veszélyt
jelentett az egyiptomi műemlékekre is.
Ugyanis egyesek a fejükbe vették, hogy az ám az igazi, ha Őfelsége márványképmása
valamilyen egzotikus országból hozott oszlopon áll majd, ezzel is mutatva kontinenseken
túlnyúló dicsőségét.
Veszélybe került minden ókori szobortalapzat, még a romosak is, nem is szólva az
oszlopokról. Benoit de Maillet, a kairói francia konzul meg a fejébe vette, hogy az
alexandriai ún. Pompeius-oszlopot (amelynek semmi köze sem volt Pompeiushoz, hiszen
Diocletianus tiszteletére emelték a IV. század közepén) Franciaországba vitesse. Az
oszlopot 1692-ben pillantotta meg először, aztán - nem tévedés! -negyven éven át
törekedett megvalósítani az ötletet. Rengeteg nehézség támadt, sok akadály gördült az
útjába. Mi több, idővel afféle fixa idea lett a konzul számára a dolog, a XVIII. század
elejétől kezdve már semmi másra nem bírt gondolni, csak arra, hogyan juttathatná el az
oszlopot egyenesen Párizsba?
Nagy levelezést folytatott ez ügyben, miniszterekkel és más hatósági emberekkel, még
korabeli „szponzorokkal" is. Arra szólította fel Poníchartrain minisztert, az engedélyért
forduljon egyenesen a sztambuli török kormányhoz. Pénzt kért azért, hogy - idézek 1698.
február 20-ai leveléből - „lehetővé tegyem a helyi hatóságok gondoskodását és védelmét",
ami rövidebb fogalmazásban azt jelentette: kell a baksisra, a helybeliek
megvesztegetésére. Persze azzal csábítgatta a minisztert, hogy „ha egyáltalán bármilyen
alapzat, akkor ez az oszlop méltó arra, hogy hordozza Őfelsége képmását, hisz
egyenesen arra teremtették..."
A miniszter hamarosan arról értesítette, hogy nincs pénz (milyen ismerős mondat!) és
hogy Őfelsége sincs elragadtatva az ötlettől - szintén annak anyagi vonzatai miatt...
Maillet úr azonban nem adta fel. A királyi levéltár több tucat memorandumát őrzi, ezeket
mind az oszlop ügyében küldte a következő évtizedek során. Az utolsót már akkor, amikor
le is váltották tisztéről: 1737. május 15-én. Ebben is nagy összegeket említ és azzal
csábítja a minisztereket, hogy a királyhoz hasonlóan ők. is szinte halhatatlanokká
válnának, ha segítik, hogy Őfelsége szobra végre egy ilyen ókori talapzatra kerüljön...
Mivel most sem kapott pozitív választ, hamarosan meghalt, mondhatni
„dolgavégezetlenül".
Szerencsére akkoriban működött egy másik gyűjtőszenvedély is: a gazdag utazók
Egyiptomot és a Keletet járva vásároltak ezt-azt a helybeli kereskedőktől. Ami viszont
végső soron szintén nem volt túl pozitív dolog, hiszen ők is a sírrablóktól jutottak hozzá az
értékes apróságokhoz és kéziratokhoz. Mégis azt kell mondanunk: sok minden elveszett
volna, ha ezek az urak és hölgyek nem vásárolják fel az „egzotikus holmikat". Haláluk után
vagy örököseikhez kerültek, vagy múzeumokba. Ekkoriban kezdtek tehát az európai
múzeumokban megjelenni az egyiptomi holmik. Valamivel később, Napoleon alatt és
utána aztán az európaiak felfedezték maguknak az ókori Egyiptomot és igen meredeken
felszöktek az ottani műkincsek árai.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy az Európába áramló kézirat-folyam indította el az igazi
orientalisztika, vagyis a keleti történelemmel foglalkozó tudomány(ok) hihetetlen fejlődését.
A következő másfél száz évben aztán az embe riség nagyon sokat megtudott az ókori
Keletről, amiről addig fogalma sem volt.
Régészeti szempontból sokan úgy vélik, hogy azért amit maguk az európaiak, vagy
áttételesen a helybeliek segítségéve] műveltek, az nem más, mint szabadrablás volt. Egy
másik mellékhatása ennek a folyamatnak az árak emelkedése volt - de nem csak
Európában és Észak-Amerikában, hanem már Keleten is! Hiszen amikor a túlnyomórészt
arab lakosság látta, milyen mohók az idegenek, a „frankok", hát feljebb srófolta már nem
csupán a sírokból kiszedett tárgyak árát, hanem a járulékos szolgáltatások díjait is. Attól
kezdve az európai kutatók számára többe került a bérelhető teve, az idegenvezető, a
tolmács, az élelmiszer, a víz -minden.
Egyiptom és a Közel-Kelet egyes területei, főleg Mezopotámia, a következő évszázadok
alatt - mindmáig - olyan vadászterületre emlékeztet, amely fölött állandóan keselyűk
keringenek. És nem ok nélkül mondják így. Az ilyenolyan sírrablók sokszor még régésznek
álcázva magukat, vagy éppenséggel régészdiplomával a zsebükben folytatták a...
szabadrablást! Az aranyásás lehetett ehhez hasonló Dél-Afrikában vagy a kaliforniai,
alaszkai hősidőkben, ahogyan azt például Jack London leírta. Ha valaki a maga területén,
a neki önkényesen vagy hatósági segédlettel (baksis!) kijelölt zónájában valami értékeset,
szenzációsat talált, a többiek is azonnal odagyűltek és engedélyre, tisztességre fittyet
hányva ők is gyorsan a közelben kezdtek ásni...
Ezért kialakult egy technika - főleg Egyiptomban -amelynek révén a régészek hallgatásra
kötelezték munkásaikat és munkatársaikat. Mindenki igyekezett titokban tartani, mit, hol és
mennyit talált. A régészeti ásatások színhelyeit nemegyszer fegyveres katonák őrizték
éjjel-nappal egyrészt a szemtelen konkurrencia, másrészt a helyi sírrablók (vagyis szintén
a konkurrencia) elől.
Mindehhez számítsuk hozzá egyrészt az agresszív európai kereskedők még agresszívabb
helyi ügynökeit, valamint a diplomatákat, a konzulokat és alkonzulokat, akik ugyanilyen
fáradhatatlanul ügyködtek a műkincsek megszerzése érdekében. Elsősorban, de nem
kizárólag az angol, a francia és a velncei konzulok.tevékenykedtek ez ügyben.
A XVIII. században és még később is ez az egész folyamat voltaképpen egyetlen nagy
rablás volt a szó törvényes értelmében is. Ugyanis Egyiptomban akkoriban még nem
létezett törvény, amely szabályozta volna a koncessziók kiadását ásatásokra, vagy
éppenséggel tiltotta volna a műkincsek kivitelét az országból. Éppen ezért ugyan
törvényileg nem vethető semmi a rablók szemére, mégis, gyakorlatilag kifosztották az
országot műkincseiből úgy, hogy a veszteség már soha többé nem kárpótolható. Tudjuk, a
konzulok és kereskedők megvesztegetések útján sokáig akadályozták, hogy a török porta
(Egyiptom akkori ura) szabályozza mindezt, hisz nekik így volt kényelmes és jó.
3. EGY CSÁSZÁR ELINDUL
Hogy Napoleon mit művelt Egyiptomban és másutt, roppant fontos a műkincsrablások
történetében. Eltekintve néhány ókori és középkori esettől és uralkodótól, a modern
időkben ez volt az első olyan császár, aki intézményesítette és mondhatni
„törvényesítette" a műkincsrablást. Mindenképpen tömegessé tette és ami még nagyobb
baj: a legalitás látszatát is kölcsönözte neki.
Napoleonról sok jót és kevés rosszat írtak le az elmúlt kétszáz évben. Mindenki ismeri
csatái helyszíneit, sokan azok dátumait is. Van, aki egyszerű kis korzikai tömeggyilkosnak
tartja őt, hisz századokon át nem halt meg annyi ember Európában, mint éppen az ő
uralkodása alatt és miatt; mások nagy törvényhozónak, modern államteremtőnek és nem
kis gondolkodónak is tartják.
De kevés az, aki tisztán látná jellemének egy másik oldalát is, amely őt már a közönséges
bűnözés határára vitte. A császár volt az, aki gátlástalanul áthágta a törvényeket, ha
érdeke úgy kívánta, és lopott, rabolt éppen olyan gátlástalanul, ha pénzszűkében volt vagy
valamilyen vélt „birodalmi" érdeket látott a dologban. Senki tulajdonát nem tisztelte.
Féktelen despota volt, hasonló az ókoriakhoz. Zabolátlan becsvágy és nehezen elviselhető
modor jellemezte. Semmi sem állíthatta meg, ha elindult - a gyakran rossz, lejtős - úton.
Aki azt hiszi, hogy csak Egyiptomban kezdett műkincseket lopni és rabolni, téved. Mtár
amikor a XVIII. század végén még mint a ranglétrán sebesen tábornokká emelkedett
tisztet először bízták meg egy itáliai hadjárattal, ez az ember - ki végső soron maga is
olasz szülőktől származott, ősei és rokonai az ő születése idején is éppen Korzika
Franciaországtól való elszakadásáért vívtak felkelést! - már komolyan eltervezte
Olaszország kifosztását a műkincsek terén (is). A forradalmi vezérkar, a Direktórium hozzá
hasonlóan gátlástalan vezetői nyíltan közölték vele: eljött az ideje, hogy a Francia Múzeum
(a mai Louvre) rátegye kezét minden elérhető műkincsre, mert - most jön az ideológiai
alátámasztás - „Franciaország szuverén ura kell legyen a nagy művészeteknek, mert így
erősítheti -meg és teheti szebbé a szabadság kormányát!" Ügyes, nem? Szépen hangzik,
még ha nincs is értelme.
Ez a fellengzős és mondjuk ki nyíltan: soviniszta elmélet akkoriban nem csupán a
Direktórium sajátja volt. Érdekes módon neves művészek is akadtak propagálói között.
Például Francois Gérard (1770-1837), mitológiai és történelmi témájú klasszicista
festmények alkotója, Napóleon egyik hivatalos portréfestője, aki a diktátor bukása után
éppen olyan lendülettel és szívesen festette meg utódait, a Bourbonokat és Lajos Fülöpöt
is. Vagy a másik népszerű portréfestő, Jean Baptiste Isabey (1767-1855) nyíltan vallották:
hála erejének, oktatási rendszere felsőbbségének és művészeinek, Franciaország a
világon az egyetlen ország, amelynek joga van összegyűjteni a világ összes műkincsét.
Merthogy „csak egy ilyen országra lehet rábízni ezen értékek őrzését"(!).
Ugyanakkor ne felejtsük el megemlítni, hogy akadtak azért ugyanebben a
Franciaországban éppen olyan híres és tehetséges emberek, akik felléptek ezen eszme
ellen és egyáltalán nem támogatták az állami segédlettel folyó műkincsrablásokat.
Körülbelül ötven művész annak idején alá is írta azt a kérelmet, amellyel a Direktóriumhoz
fordultak: ne támogassa, ne ösztönözze az idegen műkincsek francia földre hozatalát,
azok erőszakos elvételét, rablását. Érdekes módon, mintegy előérzettől hajtva, a híres
régész, Antoine Quatremére de Quincy is aláírta, mintegy jelezve, hogy egyáltalán nem
csak festményekről vagy szobrokról, hanem régészeti műtárgyakról is szó van a
petícióban. Ez utóbbi úr nyílt levélben is kritizálta I. Napoleon úr tetteit e téren.
Napoleont ez csak annyiban érintette, hogy látva a felháborodást már az ügy elején, olyan
jogi formulákat dolgoztatott ki, amelyek lehetővé tették számára a legális (?) rablást.
Kortársait ebben is megelőzte.
Szokása volt különben, hogy akaratát rákényszerítve a legyőzöttekre, a nyilvános
szerződésekhez titkos záradékokat csatolt. Általában ezekben állapodtak meg a telek a
műkincsek „átadásáról" és „átvételéről". No persze, úgymond „megőrzésre"...
Hogy egyesek mennyire ellenezték a rablásokat, arra a legjobb példa éppen a „forradalom
művésze", Jacques Dávid (1748-1825). Aki Napoleon „udvari festője" is lett, olyan híres
forradalmi és napoleoni témájú képek szerzője, mint „Marat halála", vagy „Napoleon
megkoronázása", stb. Ráadásul tagja volt a Direktórium művészeti bizottságának is. Mégis
felemelte a szavát.
A Direktóriumnak különben egészen prózai, egyszerű okai voltak, hogy forszírozza a
képrablásokat. A korrumpált vezetés a gazdasági csőd szélére vitte az országot, elfogyott
a készpénz. Mégis folytatta az esztelen háborúkat sőt újakat kezdeményezett. Ma már
nem kétséges: kétségbeesetten próbált pénzhez jutni! Ezért kellett szentesíteniök a
rablást. A többi, mint ma mondanánk, csak blabla volt.
Többek között ez adta Napoleon kezébe a hadsereget és ezért fordíthatta fel egész
Európát, három kontinensen ezért kellett meghalnia annyi millió embernek. És ennek
köszönhető, hogy a XVIII. és XIX. század fordulóján pár év alatt a világ létező
műkincseinek tekintélyes hányada francia területre került...
A szabadrablás Belgiumban és Hollandiában kezdődött. A forradalom ügynökei parancsot
kaptak: a közintézményekből, kolostorokból és magánházakból is szedjék össze mindazt,
ami a meghódított országokban értéknek számít. A „forradalmi megbízottak", akár
százötven évvel később Kelet-Európában a titkosrendőrség, hajnalban vagy este jött. A
legváratlanabb időpontokban bukkantak fel és írásos meghatalmazásokat lobogtatva
jelezték, hogy a „forradalmi bizottság" nevében és parancsára „ideiglenesen lefoglalják"
vagy „védőőrizetbe veszik" a műkincseket. Vitték a régi könyveket, kéziratokat,
metszeteket, rajzokat, térképeket, festményeket - méghozzá nem csupán az eredetieket,
de a másolatokat is. Elvitték az értékesebb bútorokat, szobrokat, domorműveket, díszített
használati tárgyakat, üve get, porcelánt, érmét, bármit.
Vagyis, mint hirdették kerek-perec, minden olyan művet elvittek, amely „méltó ahhoz, hogy
a forradalmi köztársaság gyűjteményeiben és múzeumaiban helyet kapjon". A dolog
ijesztően hasonlított ahhoz, ami Oroszországban történt 1917 után. És ez nem véletlen:
mindig ez történik, amikor szellemileg éretlen és műveletlen emberek kerültek hatalomra.
Párizs lett a sajátos újfajta „műgyűjtés" központja. Minden égtáj felől oda áramlottak a
karavánok, és hozták véget nem érő sorban a sok gyönyörűséget. A Louvre a leírások
szerint majdnem „szétment", annyi tárgyat zsúfoltak bele.
És nem szégyellték magukat a franciák? - kérdezhetné valaki. Nos, biztosan voltak ilyenek
is, mint fentebb jeleztük. De a hivataloktól távol ál! az efféle viselkedés. Éppen
ellenkezőleg. A Nemzeti Konvent képviselője büszkén közölte a képviselőkkel:
„Polgártársak, szeretném önöket informálni arról, hogy a flamand iskola művei hamarosan
teljes mértékben a mi múzeumainkba kerülnek!"
Odakerültek olyan művek, mint Hubert és Jan van Eyck oltára, amelyet a genti
katedrálisból hurcoltak el. Rubens „Levétel a keresztről" című festményét viszont az
antwerpeni dómból vitték Párizsba. A belgák és hollandok által összeállított történelmi
források szerint azokban az években 63 Rubens és 28 Anton van Dyck-képet vittek el
tőlük Franciaországba.
Már akkor is Olaszország volt a legnagyobb „képtár" a világon, és máig is az maradt.
Ahogyan egy olasz napilap nemrégen nevezte, a „világ legnagyobb őrizetlen
műkincsgyűjteménye". Nem csoda hát, hogy akkor is, manapság is sokan szeretnének
meríteni ebből a kimeríthetetlennek, örökre telinek látszó forrásból. És mindenképpen
vegyük figyelembe: az ókortól napjainkig folyamatosan vittek el ebből a kincstárból.
Raboltak és pusztítottak, mégis tele van ma is. Szárazon és vízen hurcolták a kincseket,
nem csoda hát, ha a francia „ideológusok" és pénzügyi szakemberek is úgy látták:
érdemes oda katonákat küldeni és tovább fosztogatni Itáliát.
Az egykori olasz, Buonaparte Napoleoné, vagy ahogy akkoriban már franciásan nevezte
magát: Bonaparte tábornok komoly tervek alapján látott Itália kifosztásához. Szakértőket
vett fel és fizetett meg. Ő volt az első nagyhatalmú műkincsrabló, aki mindenhová
szakértők kis seregével utazott és azok mutatták meg az embereinek, honnan mit
érdemes vagy okvetlenül kell elhurcolni. Ahányszor legyőzött egy kisebb államot
(Olaszország akkor még nem létezett egységes országként, hanem kisebb-nagyobb
városállamokra és területekre szakadt, ami persze megkönnyítette az idegen hódító
dolgát), leült „tárgyalni" a legyőzöttekkel. Képzelhetjük, miféle „egyenrangú felek" ültek az
asztalnál ilyen helyzetben...? És Napoleon gátlástalanul és erőszakosan kényszerítette
partnereit, hogy úgymond „önként" mondjanak le kincseik egy részéről a forradalmi francia
állam javára. Néhol olyan alapos és részletes „szerződéseket" és „megállapodásokat"
kötött, hogy a szerződések lapjairól szinte már csak a szóbanforgó műtárgyak leltárszerű
felsorolása hiányzott.
Volt, hogy ezt a formulát kicsit „tágasabbra" vették. Például Párma legyőzése után az
ottani herceg és Napoleon aláírtak egy szerződést. Ennek értelmében - idézem - „Par-ma
képviselője átad húsz festményt azok közül, amelyek jelenleg a hercegség területén
találhatók", és hogy „azokat a főparancsnok személyesen választja ki".
Mondani sem kell talán, hogy a főparancsnokot Napoleonnak hívták. Feltételezzük, hogy
itt is a szakértőire támaszkodott és nem maga választott igazán. Néhol másképpen
fogalmaztak. Modena hercege például legyőzetése után szintén húsz festményt volt
kénytelen kiszolgáltatni (sok egyéb, nem művészeti jellegű hadisarc mellett!) „erre kijelölt
polgártársaknak". Nem kétséges, hogy a „polgártársak" a francia szakértők voltak, no és
jól tudjuk, ki „jelölte ki" őket...
Ha valaki azt hinné, hogy Napoleon mint katolikus családból származó császár,
megkímélte a Vatikánt - az nagyot téved. Tudjuk, hogy egész uralkodása alatt hadilábon
állt a katolikus egyházzal, hiszen például internálta a pápát is.
Amikor a diadalmas generális Rómába ért és azt is elfoglalta, mohón vetette rá magát a
Vatikán műkincseire. Kezébe került a világ egyik leghatalmasabb és legcsodálatosabb
műkincsgyűjteménye. Kedvére válogathatott benne!
Meg is tette.
Nem célunk leírni itt, a Vatikán micsoda hatalmas gyűjteménnyel rendelkezett (és ma is
rendelkezik). Hiszen egyrészt kétezer év termésének legjava maradt az Örök Városban,
másrészt minden, amit később találtak építkezések, kincskeresés során, a földben és a
kazamatákban, valamint amit gazdag főurak ajándékoztak az Egyháznak szerte a
nagyvilágból, nem is szólva a mecenás-pápák nagy művészeti beruházásairól - nos,
mindaz ott volt, és a korzikai jogász fia rátehette a kezét.
Napoleon Bolognában kötött „egyezséget" a pápai állammal, miután ez utóbbi kapitulált
előtte. Tudjuk, hogy a műkincsek dolgában igen szigorúan rendelkezett és több százra fájt
a foga, amelyeket - idézem az egyezség VIII. pontját - „a Rómába küldendő komisszárok
fognak kiválasztani". De még ugyanabban a pontban megjelöli, hogy két szoborra
okvetlenül igényt tart: az egyik Iunius Brutus bronz-, és Marcus Brutus márványszobra...
Ami azért pikáns, mert az akkor még igencsak forradalmi érzületű Napóleon a
Brutusokhoz hasonló forradalmárokat, republikánusokat, király- és zsarnokgyilkosokat
tartotta nagy becsben. Ámde pár évvel később már - mint tudjuk - maga lett felkent és
koronázott zsarnokká.
Ugyanilyen kegyetlenül bánt el Velencével is. Nemcsak kirabolta, de egy tollvonással
megszüntette másfél ezer éves önállóságát. A gyönyörű városban szakértőivel együtt
személyesen válogatta ki mindazt, amire a „forradalom nevében" igényt tartott.
Az már csak a sors iróniája, hogy elvitte a négy bronzlovat, amit - emlékszünk - a
velenceiek is ugyanilyen módon, egy várost elfoglalva „szereztek". Mellesleg érdekes
adalék: mivel a négy lovat babonás tiszteletből egyetlen velencei, sőt francia sem akarta
megérinteni, hát a mindig Napoleonnal lévő (és mint később kiderült: politikailag alaposan
becsapott, áltatott) lengyel légiósokkal vétették le.
Bolognában is megállt a tábornok úr, de itt meglepően szerénynek bizonyult. „Csak"
harmincegy festményt, néhány etruszk vázát, több ókori szobrot és eredeti antik színházi
maszkot, ötszáznegyven régi kéziratot és száztizenöt ősnyomtatványt kobzott el „a
forradalom nevében".
De nehogy azt higyjük, hogy csak ekkor és csak így történtek műkincsrablások. A francia
hadsereg minden ellene irányuló akciót... kép-elkobzással torolt meg! Ha valahol
megtámadták a francia katonákat, ha fellázadtak ellenük, vagy nem szolgáltattak elég
élelmiszert a megszállóknak, akkor nyilván felsőbb parancsra műkincselkobzás volt a
büntetés.
Vitték hát, ami Franciaország „magasabbrendűségének" megfelelően érdemesnek
mutatkozott arra, hogy a Francia Művészet Múzeumába kerüljön (akkor is, ha nem
franciák készítették és semmi köze sem volt Franciaországhoz).
Egyetlen esetben sikerült csak saját fegyverével legyőzni Napoleont. Egyetlen esetben
nem kapta meg azt a műkincset, amire a foga fájt. Egyetlen ember szállt vele szembe!
A firenzei Uffizi-képtár akkori igazgatója, Tommaso Puccini. Amikor oda is megérkezett
Napoleon listája, hogy mit kell átadni a francia forradalmi múzeumnak, hogy „azt ott
láthassa a világ összes nemzete" - Puccini úr visszaírta, hogy a világhírű képtár és
múzeum alapítója, utolsó Medici-leszármazott végrendelete értelmében az egész
gyűjtemény a nemzeté lett (ami igaz is volt).
Így hát célja ugyanaz, mint a tábornoké; a műkincsek legyenek láthatók a világ összes
nemzete számára. Ha pedig így van, nincs miért elmozdítani őket Firenzéből, jó helyen
vannak ott...!
A leendő császárt a múzeumigazgató a saját fegyverével, a saját érvrendszerével győzte
le. De az rajta kívül senki másnak nem sikerüli.
Persze Napoleon egy évvel később már nem volt elégedett azzal, amit addig elrabolt.
Újabb egyezményt kénysze-rített például a Vatikánra is, hogy ismét újabb festmények és
szobrok százait vitethesse Párizsba. Ekkor esett áldozatul néhány híres Rafaello és
Caravaggio-kép is.
Azt sem árt tudni, hogy Napoleon természetesen nem volt egyedül ezzel a nézetével.
Néhány kitűnő szakértő nemcsak segítette őt, de ezt a szabadrablást megvédték az akkori
világ és a francia közvélemény előtt is.
Az egyik ilyen úr báró Dominique Vivant-Denon volt. 1797-től művészeti ügyekben
Napoleon főtanácsadója, a francia múzeumok igazgatója, később pedig a Louvre
igazgatója. Egész Európába elkísérte a tábornokát, később császárt, és semmi sem
kerülte el a figyelmét, amit el lehetett hurcolni. Ő hirdette a leghangosabban és valósította
meg a legkövetkezetesebben a tézist, miszerint Franciaországba kell vinni mindent, ami
Európában művészetileg értékesnek mondható. Nem kímélte magát, elkobzó expedíciói
sok fáradtsággal jártak. Mindvégig élvezte a császár bizalmát.
Denon leglelkesebb és mindenre elszánt segítője egy fiatal katonatiszt, bizonyos
Marie-Henri Beyle volt. Ha valaki nem tudná, a tiszt később Stendhal néven világhírű író
lett. Annak idején elvakult Napoleon-hívőként volt ismert és akit műveiből később mint
finom pszichológiai elemzések mesterét ismertek meg az olvasók, az bizony másfél
évtizeden át kísérte a császárt és Denon bárót. Olykor a saját kezével segített lefeszíteni
szobrokat a talapzatokról, képeket elhurcolni múzeumokból, templomokból úgy az itáliai,
vagy éppen az oroszországi hadjárat alatt, mint bárhol másutt. Segített kifosztani Itáliát az
az ember, aki később annyira megszerette azt az országot, hogy élete nagyobb részét ott
töltötte... Senki sem tökéletes.
A császár a vele szövetséges országokat sem kímélte. Is meretes, hogy szabadságot és
önállóságot ígért a három nagyhatalom által három részre osztott és akkor már évek óta a
három idegen zsarnok (oroszok, poroszok és osztrákok) járma alatt nyögő
Lengyelországnak. Amit persze sohasem váltott be. Sőt, ha műkincsekről volt szó, ott is
rabolt, ahol csak tudott.
Ismeretes, hogy számos híres olasz festő tartózkodott egy ideig lengyel földön és ott is
alkottak. Például Canaletto, Bacciarelli és mások. Napoleon és Denon ezt jól tudták és alig
érkeztek Varsóba, máris követelték a két olasz festményeinek egy részét...

TOVÁBB